Az előadás egy fiatal egyetemista lány, Magda (Ana Maria Carablais)[1] személyes történetébe ágyazva mutatja be a romániai roma rabszolgaság témáját. Magda a történelem szak doktori képzésére jelentkezik, és a felvételin rögtön kétkedéssel és nevetéssel fogadják a témáját: a roma rabszolgaság 500 éve.

Bár az előadásban nem mondják ki, A nagy szégyen (Marea Rușine) cím a román történelem meghatározó eseményeinek és a román állam XX. századi törvényhozási formájának megnevezésére játszik rá. Nagy román nemzeti gyűlés, nagy nemzeti összefogás… Az előadás ehhez a történelmi kontextushoz képest a nagy jelzőt csupán a szégyennel társítja. Nincsen nagy nemzeti összefogás, az 500 évig tartó rabszolgaság szégyene van. De mégis kinek a szégyene? A kolozsvári Ecsetgyárban vendégszereplő előadás beharangozójában ez olvasható: „A nagy szégyen a romák rabszolgaságának történelmével foglalkozik roma művészek szemszögéből és szavaival. A darab a szégyen témája körül forog: szégyen, amelyet kisebbségi és többségi fél egyaránt érezhet szembesülve a megtörtént, ám fel nem vállalt múlttal; személyes szégyen a saját identitással szemben, amikor ez igazságtalanságot szül; szégyen, ami szolidaritásra késztet a »nemkívánatosnak« titulált személyekkel, a mi esetünkben a roma etnikumúakkal.” A Romano Kher – Romák Nemzeti Kulturális Központja produkciójának leírásában azt írja a rendező, Alina Șerban: „Bátorságot kell merítenünk, hogy elmondjuk a történetet, mert eddig mások mondták el nekünk.” Az előadás Șerban Povești Nespuse – Untold Stories (Elmondatlan történetek) című projektjének[2] részeként jött létre, először mint felolvasószínház. A projekt keretén belül publikáltak a romák rabszolgaságára vonatkozó tudományos cikkeket, illetve egy főleg Șerban által gyűjtött mesékből szerkesztett roma mesekönyvet.

A romániai független színházi szcénán az utóbbi néhány évben elindulni látszik egy folyamat, amelyben roma művészek saját személyes történeteiket és történelmüket viszik színre. Alina Șerban 2011-ben mutatta be Pe propria răspundere / I Declare at My Own Risk (Saját felelősségre) című egyszemélyes, autobiografikus előadását, amelyet azóta világszerte játszott.[3] Șerban szerepelt a 2015-ben Alina Nelega és Kincses Réka rendezésében létrejött Romo Sapiens című marosvásárhelyi-berlini koprodukciós előadásban is. Létezik továbbá a 2014-ben roma nők által alapított társulat, a Giuvlipen[4] (a Mihaela Drăgan által megalkotott romani szó feminizmust jelent), amely roma nők tapasztalatait mutatja be, például az egyéni és szisztematikus rasszizmus, illetve a patriarchális társadalom szexizmusának hatására a roma nők hiperszexualizációjára fókuszál. Eddig négy előadást hoztak létre, köztük az egyszemélyes Del Duma (Beszélj rólam) címűt, vagy a három roma nő történetét bemutató Gadjo Dildót,[5] amelyben A nagy szégyen egyik színésze, Elena Duminică is játszik. De megemlíthetjük még A nagy szégyenben is játszó Alexandru Fifea Voi n-ați văzut nimic (Nem láttatok semmit) című előadását 2015-ből,[6] amely a rendőri erőszak témáján belül érinti a roma kisebbség problémáját is, vagy a 2016-os Privind prin piele (A bőrön át nézve) című előadást, amelyben Fifea mellett Alina Șerban is játszik, és amely negyven megkérdezett romániai és török roma története alapján az identitás kérdését járja körül. Az említett előadások nagy része, akárcsak A nagy szégyen is, dokumentarista. Iulia Popovici a kolozsvári Temps d’Images fesztiválon idén bemutatott könyvében a dokumentarista technikákat, azok szociális, politikai, nevelési és közösségi formáit a független színháznak a romániai szcénához való fundamentális hozzájárulásaként elemzi.[7] Tehát esetükben – és nem csak! – az (etnikai) kisebbség művészi önkifejezési formái gyakran egy színházi „kisebbségi”[8] formában, a dokumentarizmusban jelennek meg.

A román fejedelemségek történelmében a roma rabszolgák első említése a XIV. századból származik. Rabszolgákat tartott az állam, az egyház és a bojárok.[9] A rabszolgaság romániai intézménye egész a XIX. század közepéig fennmaradt, amikor a Mihail Kogălniceanu vezette román abolicionista értelmiség kivívta a romák teljes felszabadítását. Kogălniceanu írja 1891-ben: „Ifjúságomban láttam Iași utcáin emberi lényeket láncokkal lábukon vagy kezükön, egyesek még vasból készült szarvakat is viseltek homlokukra aggatva vagy nyakuk köré kötve. Kegyetlen megveretésre, éhezésre és füstre ítéltettek, magánzárkába zárattak, meztelenül vettettek a hóba vagy a zajló patakba, ez a szerencsétlen cigányok sorsa!”[10]

A nagy szégyen kezdőképei a Kogălniceanu által leírtakra játszanak rá. Óriási fehér vetítővászon és öt szék. Öt fekete ruhás színész. Nyomasztó elektronikus zene, halvány fények és groteszk mozdulatok. Majd hirtelen óriási fekete szarvakat, nyakörveket és láncokat raknak magukra a színészek. Kimennek. Fény. Kezdődik a tulajdonképpeni cselekmény.

Az előadás egy fiatal egyetemista lány, Magda (Ana Maria Carablais)[11] személyes történetébe ágyazva mutatja be a romániai roma rabszolgaság témáját. Magda a történelem szak doktori képzésére jelentkezik, és a felvételin rögtön kétkedéssel és nevetéssel fogadják a témáját: a roma rabszolgaság 500 éve. Magdát végül mégis felveszik, és így a témáról interjút készít ortodox pap testvérével (Alexandru Fifea), akiről kiderül, hogy még sosem hallott a romák rabszolgaságáról. Vajon a valóságban hányan hallottak erről, tevődik fel bennem a kérdés… Fifea karaktere először hallani sem akar a témáról, elküldi Magdát, sehogyan sem akarja elhinni, hogy az általa szeretett egyház egykor rabszolgaként dolgoztatott romákat a birtokain.

A szégyen egyrészt a főszereplők hétköznapjaiban, személyes kapcsolataiban jelenik meg: a fiatal pap és egyháza viszonyában, Magda párkapcsolatában, egy roma származású egyetemi tanár (Oana Rusu) és lánya (Elena Duminică) kapcsolatában. Ahogy a pályakezdő pap prédikációjában felvállalja roma származását, a roma szegényeknek is adományt oszt, és egy kétnyelvű romani-román misét tervezget, elutasításba ütközik. Azt érzi, hogy hívei nem fogadják el, és ez a papi szolgálatra való elhivatottságában ingatja meg: a többség elutasításának következményeként a kisebbség önmagával szemben maga is integrálja a negatív érzéseket.

Magda párja (Radu Ciobănașu) nem hisz az etnikai különbségekben, bevallása szerint pusztán szociális különbségek léteznek a jelenlegi társadalomban – ezt saját élettapasztalatából mondja, megtudjuk, hogy szegény családból származik. Azonban családi hátterét és a neoliberális, kapitalista társadalom kínálta gazdasági lehetőségeknek köszönhető anyagi megszilárdulását kifogásként használja a viselkedésére, amellyel Magda roma identitásához viszonyul: annak ellenére cigánynak szólítja a lányt, hogy az számtalanszor kéri, hogy kerülje ezt a szót, mert bántja őt, illetve nem meri felvállalni barátnőjét anyja előtt, mert az utálja „a cigányokat”. Nem egészen egyértelmű, hogy a szintén Ciobănașu által játszott egyetemi tanár és Magda párja ugyanaz a karakter vagy két különböző személy. Mindkét értelmezés lehetséges, ha pedig az élettárs és a tanár egy és ugyanaz, akkor a nemek közti, illetve a diáklány és a férfi tanár közötti hatalmi viszonyok is erősen kihangsúlyozódnak az előadásban.

A roma kultúrát kutató tanárnő munkájának egyik legnagyobb ellenzője saját lánya. Elena nem akar roma lenni, egyszerű román lányként szeretne elvegyülni a többségben, és ezért nem akar részt venni anyja kurzusán sem. A társadalmi elnyomás hatására kialakult szégyen gyakran a velük hasonló helyzetben levőkkel szembeni deszolidarizációra készteti az áldozatokat (Judith Butler[12]), amit Elena esetében is láthatunk. Miután a lány elköltözik anyjától, majd barátjával is szakít, összebarátkozik Magdával, és rájön, hogy tévedett.

Magda doktori védésének jelenetében a disszertációban tárgyalt történelmi dokumentumokat játsszák el a háttérvászonra vetített évszámokkal, nevekkel, idézetekkel, fotókkal. A disszertációt értékelő bizottság egyik tagja (a tanár, aki Magda párja is lehet) mentegetőzik, nem érti a téma politikai fontosságát: azt mondja, neki nem voltak rabszolgái, ő tehát nem felelős. Azt a fajta történelemnézetet képviseli, amely a múltat elmúltként, tőlünk teljesen függetlenként, ránk nem vonatkozóként, puszta adatként kezeli: nem akarja rabszolgaságnak nevezni a romák múltbéli helyzetét,[13] és nem akar személyes felelősséget vállalni egy tőle személyesen ugyan független, de általánosan jellemző társadalmi szokásért. Erről a témáról nem beszélünk, nem írunk, és nem mondjuk ki, hogy embereket pusztán bőrük színe miatt rabszolgasorba kényszerítettünk, hogy embereket bőrük színe, nemük, szexuális hovatartozásuk, vallásuk miatt „nemkívánatos” személyként határozunk meg, közösítünk ki, teszünk rajtuk verbális és fizikai erőszakot. Ahogy Magda párja mondja: úgy beszélek, ahogy akarok, azt mondom, cigány, nem veheted el a szabadságomat. Magda válasza: nem a szabadságod korlátozását akarom, hanem tiszteletet, odafigyelést.

A jelenet túlmutat a rabszolgaságon, a „disszertáció” folytatódik a felszabadítás utáni nehézségekkel (a meztelenül szélnek eresztett romákkal, a felszabadítottakkal, akik után csak a bojárok kaptak kártérítést, ők maguk nem), a holokauszttal, amely után sok roma áldozat szintén nem kapott kártérítést, és a jelenlegi európai kontextussal, a kéregetőkkel és a román vendégmunkásokkal. Kaotikus zene, a színészek ismét láncokkal, szarvakkal, szegecses nyakörvvel térnek vissza, majd sorban állva, egyenként, lassan leveszik ezeket a láncokat. A küzdelem folytatódik, az előadás véget ér.

A nagy szégyen olyan történelmi témát dolgoz fel, amelyet a történelemkönyvekben is alig említenek, és amely a karakterek személyes történetein keresztül a roma kisebbség jelen nehézségeit is tárgyalja. A szociális érzékenység és komplexitás összefügg azzal, amit Șerban vall a színházról: olyan színházat szeretne csinálni, amely törődik, érdeklődik, odafigyel – a theater that cares.[14]

Mi? Alina Șerban: A nagy szégyen (Marea rușine)

Hol? A Romano Kher – Romák Nemzeti Kulturális Központja vendégjátéka a kolozsvári Ecsetgyárban

Kik? Ana Maria Carablais, Oana Rusu, Elena Duminică, Alexandru Fifea, Radu Ciobănaşu / Írta és rendezte: Alina Șerban

[1] Eredetileg Magda szerepét maga Alina Șerban játszotta.

[2] Bővebb információért lásd a projekt honlapját: http://povestinespuse.eu/ro/home-page/

[3] Lapunkban Tompa Andrea írt a magyarországi vendégjátékról: https://szinhaz.net/2011/11/30/tompa-andrea-nagyon-akarni/)

[4] http://giuvlipen.tumblr.com/

[5] Az előadásról a Színház 2017. januári számában Köllő Kata írt a szatmárnémeti Interetnikai Színházi Fesztiválról szóló cikkében.

[6] A Gadjo Dildo és a Voi n-ați văzut nimic szerepelt a gyergyószentmiklósi XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium műsorán.

[7] Iulia Popovici: Elefantul din cameră – Ghid despre teatrul independent din România, Kolozsvár, 2016, 5.

[8] A kisebbségi szót speciális kontextusban használom itt, ezért is tettem idézőjelbe: kisebbségi csupán a mainstreammel szemben.

[9] Bojárnak nevezték a román fejedelemségekben a földesurat, nemest.

[10] A romák rabszolgaságáról Șerban Povești Nespuse – Untold Stories projektjének honlapján lehet bővebben olvasni. A témáról, valamint a romák viszontagságos történelméről, az őket érő jelenkori diszkriminációról és gyűlöletről lásd még Isabel Fonseca: Állva temessetek el! A cigányok újta, ford. Elekes Dóra, Európa Kiadó, Budapest, 2010. „A románok szintén semmit sem tudnak rabszolgatartó múltjukról. Mindez jól mutatja, hogy a cigányok – és nemcsak Romániában, de mindenütt a világon – a történelmi tudat vakfoltján helyezkednek el.” I.m., 304.

[11] Eredetileg Magda szerepét maga Alina Șerban játszotta.

[12] Judith Butler: Precarious Life: The Powers of Mourning and Violence, Verso, London, 2004.

[13] Különös, hogy az előadás beharangozója a robie (a román fejedelemségben fennálló rabszolgaság megnevezése) szót használja: bár tanárai ellenzik, mondván, az rossz fényben tünteti fel a románok történelmét, Magda éppen azért választja a sclavie (rabszolgaság) szót doktori disszertációjának címéül, mert az közvetlenül a történelem során több helyen és időben létező rabszolgaság kontextusába helyezi a romák rabszolgaságát.

[14] Șerban életéről, a bukaresti nyomornegyedről, Londonról és munkáiról beszél az alábbi angol nyelvű interjúban.