A film rákérdez arra, hogy megszülethet-e a kapcsolat kultúrák, idegenek között, hogy képes-e bármilyen társadalom befogadó lenni? Ember-embert el tud-e fogadni? Az Alföldi-féle rendezés viszont kijelenti és bizonyítottnak veszi, hogy vagyunk mi, a normálisak, akik nyitottan és szeretetben élünk, és vannak ők, az abnormálisak, akik mind bolondok, és akikhez minekünk az égvilágon semmi közünk.

Zavarba ejtő, furcsa, baltával faragott Fassbinder 1973-ban forgatott filmje, A félelem megeszi a lelket. Ugrai István dramaturg színpadi átirata, Alföldi Róbert rendezése szépen kiegyengeti a film furcsaságait, másrészről elrajzolja a karaktereket, ezzel pedig elhomályosítja a film igazságát. Ha provokatívan fogalmazok, azt mondom: míg Fassbindernél a félelem megeszi a lelket, addig Alföldinél félelem megnevettet, mint egy jóféle Gálvölgyi show.

Fotók: Mészáros Csaba

Felmerül a kérdés, hogy számon kérhető-e az alapmű a színpadi változaton. Ugrai és Alföldi hűen követi a film történetét, néhány jelenet kihúzásával, összevonásával élnek, de a sztori ugyanaz. Nem aktualizál az előadás, erre nincs is szükség: a 40 évvel ezelőtti történet ma is íródhatott volna. Ha Németországban talán nem is, de Magyarországon mindenképp megrökönyödést váltana ki, ha egy marokkói vendégmunkás egy nála 20-25 évvel idősebb asszonnyal kötné össze az életét. A húsba vágó aktualitás, az őcsényi események és erre adott reakciók visznek rá, hogy írásomban elsősorban a film és az előadás egybevetésével foglalkozzam. Az érdekel, a két alkotás  hogyan láttatja a gyűlölködő kisembert. Az érdekel, hogyan lehet ezek felé az emberek felé fordulni, őket bemutatni, nekik tükröt tartani. Hogyan tette ezt Fassbinder filmje és hogyan az Átriumban látható színházi átirat, mert a különbség markáns és különös.

Az előadás több szép színházi pillanatot tartogat Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna játékának köszönhetően.  Alföldi Róbertet idézi a címlap „Ez egy egyszerű szerelmi történet, ami sok minden mellett arról beszél, mit jelent a valós szeretet, a valódi összetartozás, a másik tisztelete és megbecsülése.” Az előadás teljesíti ezt az ígéretét, szép szerelmi történetet láthatunk a színpadon. Hernádi Emmije és Bányai Alija illenek egymáshoz, jó nézni őket. Izgalmas, felkavaró az első éjszakájuk. Pezsdítőek, szívderítőek a mindennapjaik. Két ember, aki kiérdemelte, megteremtette, megharcolta a boldogságot és egyetlen elhanyagolható buktatót leszámítva boldogan élnek, míg meg nem halnak.  Fassbinder filmje szerintem nem erről beszél, ott a szerelem csöppet sem egyszerű, és megkérdőjeleződik a másik tisztelete és megbecsülése is.  Fassbinder nem a szerelemről, hanem a társadalomról készített filmet.

A film és a színpadi előadás különbségének egyik kulcsa Emmi figurájában keresendő. Fassbinder, aki előszeretettel játszott saját műveiben, itt a főhősnő, Emmi vejét alakította, a film talán legellenszenvesebb, legkiállhatatlanabb, legidegengyűlölőbb alakját. „Anyádnak nincs ki mind a négy kereke” – mondja anyósáról a feleségének, és igaza van. Emmi a filmben elvarázsolt, kissé félnótás nő. Nem érti, érzi egészen, hogy mit vár el tőle a társadalom, vagy hogy egyáltalán elvárnak tőle bármit is. Amikor viszont megismeri az elvárásokat, akkor igyekszik hozzájuk alkalmazkodni. Fassbinder Emmije sokban hasonlít Fellini Gelsominájára. Az Emmit játszó színésznő, Brigitte Mira arca is hasonlít az ikonikussá vált Giulietta Masina-archoz. Hol végtelenül lelkes, hol könnyben ázó nagy szemek, butácska, kerekded ábrázat. Csakhogy Emmi ártatlanságában nem válik angyalivá, mint Gelsomina. Míg Fellini az Országúton című filmben az ártatlanságról mint tökéletes jóságról beszélt, addig Fassbinder az ártatlanságról mint a fel nem ismert bűnök forrásáról. Hiszen együgyűsége nyitottá teszi Emmit a boldogságra, a jóra, de ugyanígy a kirekesztésre és a bántásra is. Egyetlen szerelmes éjszaka után felmegy a lányához, és a mocskosul beszélő veje és nem sokkal különb lánya szemébe mondja, hogy szerelmes, aztán pedig ő csodálkozik leginkább, hogy kinevetik. Ugyanez a jelenet a színpadon úgy néz ki, hogy Emmi pár hetes együttélés után hozakodik elő a témával: szeretne a lányával az érzelmeiről beszélni, azonban váratlanul visszaér a szobába a veje és meghallja a különös vallomást.

Alföldi Emmije ugyanis merőben más, mint Fassbinderé. Ennek az Emminek nagyon is megvan a négy kereke, és úgy használja őket, mint egy Ferrari-pilóta a monacói pályán, vesz velük minden akadályt. Hernádi Judit ezúttal természetesen nem dívát játszik, hanem  egy kissé megviselt takarítónőt, akinek a hosszas özvegység tartást adott. Megvannak a jól ismert Hernádi Judit-féle arcok, hangsúlyok, de finoman, halkan, kissé szomorkásan, mégis elegánsan, humorosan játszik. Egy nőt látunk, aki a 70-es évek elején képes függetlenül élni, el tudja dönteni, hogy mi a jó és rossz, és ha megbántják, vissza tud ütni keményen, de képes a megbocsátásra is: tökéletesen normális ember.

Csakúgy, mint a férfi főszereplő, Ali. Amikor néztem a filmet, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Ali figuráját jobban megismerhetném az előadásból. Ne csak jönne-menne, mint egy mafla óriás, ne csak hallgatna, ne csak hagyná, hogy megtörténjen vele, és ne csak tűrje a fájdalmat, mert tudja, hogy előbb-utóbb mindenkitől megjön a várt pofon, még Emmitől is, sőt saját magától is. Ne legyen annyira idegen, annyira a priori ismeretlen ez az ember. És igen, Alföldi rendezése teljesítette a kívánságom. Bányai Kelemen Barna Alijába bele lehet szeretni. Ez az ember él, ez az ember cselekszik, ez az ember nem fél, hanem boldog, ez az ember kommunikál. Csakhogy így világossá vált, hogy kibicsaklik a történet. Miért is csalja meg Emmit? A hirtelen rátörő honvágy miatt, amivel a nő nem tud mit kezdeni? Nincs felépítve a kicsi kis megaláztatások sora, mint a filmben. Mert Alföldi Emmije sokkal jobb ember, mint Fassbinderé.

A színházi átirat több ponton is próbálja a filmbéli lehetetlen helyzeteket reálisabbá tenni: többet beszélgetnek egymással a szerelmesek, leírják érzelmeiket – így van ez az első éjszaka ágyjelenete előtt is vagy összeveszésükkor. Míg a filmen Emmi és Ali egy furcsa, ismeretlen, veszélyes, bohókás szerelmi kapcsolat résztvevői, addig a színpadon egy kiegyensúlyozott, kedélyes pár jelenik meg, akik kiállnak egymásért a bolond és aljas világgal szemben. Csakhogy így épp az a feszültség veszik el az előadásból, az a speciális stressz, ami gyomorfekélyt okoz. A feszültség forrása a filmben az, hogy Ali egy hallgatag idegen, akit nem lehet megismerni, Emmi pedig végső soron nem tagadhatja meg azt a társadalmat, amelyben nevelkedett, és azt a közösséget, ahová tartozik. Ő nem egy lázadó, aki kivívja magának a szerelmet, hanem volt pártag (hiszen ő is, ahogy mindenki, egykor a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja volt.) A pártba sem azért lépett be, mert náci eszméket vallott, a szerelmét sem azért tagadja meg, mert nem szereti – mindkét lépésre a társadalom kényszeríti rá, mert ez az élete és nem a lázadás.

Az előadás rendre elkeni Emmi kis árulásait, hiszen nem illene a Hernádi játszotta határozott figurához. A filmben például úgy tűnik, hogy azért mutogatja férje barna bőrét, erős izomzatát a kolléganőinek, hogy visszanyerje jóindulatukat és barátságukat. Hiszen mikor kiderül, hogy férjhez ment egy vendégmunkáshoz, azok keresztülnéztek rajta. Amint azonban megérzi, hogy visszafogadnák őt, nagy igyekezetében pont úgy bánik a férfival, mint ahogyan azt várják tőle: hímringyóként. A kolléganők társaságában méregeti Ali húsát, mint holmi rabszolgavásáron. A színházban ezzel szemben máshová kerül a hangsúly, Hernádi Judit Emmije azért teszi közszemlére férje izmait, mert meg van bántva a férfi félrelépése miatt, nem társadalmi kényszer, hanem szerelmi bosszú eszköze ez a gesztus.

A film rákérdez arra, hogy megszülethet-e a kapcsolat kultúrák, idegenek között, hogy képes-e bármilyen társadalom befogadó lenni? Ember-embert el tud-e fogadni? Az Alföldi-féle rendezés viszont kijelenti és bizonyítottnak veszi, hogy vagyunk mi, a normálisak, akik nyitottan és szeretetben élünk, és vannak ők, az abnormálisak, akik mind bolondok, és akikhez minekünk az égvilágon semmi közünk.

Alföldi nem félelmet teremt a néző lelkében, hanem hatalmas rózsaszín szemüveget nyom az orrunkra.  Míg Fassbinder filmjében Emmi és Ali is a társadalom része, addig a színházban teljesen leszakadnak, elkülönülnek azoktól, akik körülveszik őket. Míg Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna játékmódja realista, minden más szereplő karikatúra.  A szerelmeseken kívül Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid játszik minden más szerepet. A szomszédasszonyokat köntösben, hajhálóval, bajuszosan és dauerrel Mihályfi és Bercsényi alakítja. Tábori Nóra és Máthé Erzsi sem csinálhatták volna jobban, vagy még inkább Ihos József. Aztán ott van a boltos figurája, akinek idegengyűlölete a filmben egy aljas, kegyetlen kis tréfában testesül meg, itt magából kifordult idegroncsként jelenik meg a színen. Parti Nóra Barbara, a kocsmatulajdonos nő alakjában is gonosz, féltékeny nőt játszik, ez a figura is jóval árnyaltabb a filmben. Nem a színészi játékról beszélek, egyértelmű, hogy ez az erős karikírozás rendezői ötlet.  A nézők sem azért nevetnek, mert félreértettek valamit, ez a játék arról szól, hogy nevessük ki közösen ezeket a torz lelkű alakokat, akik kicsinyességükben, korlátoltságukban, xenofóbiájukban, rasszizmusukban, irigységükben és butaságukban nem érdemelnek mást. Nem csak karikatúrák ők, hanem szánalmasak is, szegény bolondok.

További kérdés, hogy amíg a néző nevet, mit csinál a két főszereplő? Emmi és Ali nem látják az őket körülvevő figurákat karikatúrának, nekik nem ad rózsaszín szemüveget a rendező. Ők félnek, veszekszenek, megbocsátanak, felülemelkednek. Ők miért nem láthatják színről-színre ezeket az embereket? Miért tér el ilyen jelentősen a nézői és a főhősi látószög?

Emmi és Ali környezetének, a társadalmat megjelenítő mikroközösségnek ilyetén való elrajzolása épp a fassbinderi történet méregfogát húzza ki. Ezektől a figuráktól nem lehet félni, mert nem valódiak. A filmben is megismerjük azokat a tényeket, amiért ezeket az embereket szánni kell, de nincsenek túlbeszélve, mint a színházban. Fassbinder is kisembereket mutat be, de nála félelmetes, nyomasztó és kilátástalan ez a butaság, ez a gyűlölködés. Nem adja meg a nézőnek azt az erkölcsi fölényt, hogy nevethetne rajtuk. Megtartja a pengeélen ezt a közeget, megteremti azt a félelmetes, levegőtlen tompultságot, a kitartott képekkel a folyamatos megbámulás képzetét, amiben alig lehet létezni. A filmet nézve azt kérdezhetjük, hogy itt nincs egy jóravaló ember sem? Ha a színházat nézzük, azt kérdezzük, itt senki sem normális? De ami a legfőbb különbség, a filmben maguk a főhősök sem jobbak, vagy rosszabbak, mint bárki más. Emmi sem áll ki a bosznia- hercegovinai takarítónőért, akit, mint egykor őt, kirekeszt a munkahelyi közösség. Ali sem védi meg Emmit, akit kollégái marokkói nagyanyjának neveznek röhögve. És így tovább.

Tehát vissza az eredeti felvetéshez, mit kezdjünk ezzel a korlátoltsággal? Röhejes vagy félelmetes ez?Bárcsak igaza lenne az előadásnak, bárcsak lehetne nevetni ezeken az embereken. Ez vajon csak hozzáállás kérdése lenne? Ön, kedves olvasó, például nevetett az Őcsényi Index videón? Félelmetes volt? Szerintem az.

Hol? Átrium
Mi? Rainer Werner Fassbinder: A félelem megeszi a lelket
Kik? rendező: Alföldi Róbert, színészek: Hernádi Judit, Bányai Kelemen Barna, Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid, színpadi változatot írta: Ugrai István, díszlet: Tihanyi Ildi, jelmez: Nagy Fruzsina

 

 

 

Facebook Comments