A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.

Az egyik bemutat, a másik megmutat; az egyik táncol, a másik mozog; az egyik bűvöl, a másik leleplez; az egyik felépít, a másik szétszerel – és még tényleg nagyon sokáig sorolhatnánk. Fehér Ferenc The Station és Vass Imre Standing Ground című előadásában ugyanis szinte kizárólag ellentétes jegyeket találni – azokból pedig mindjárt több tucatnyit. De talán éppen emiatt olyan izgalmas kísérlet a két koreográfiát összehasonlítani: kirajzolódik általa, hogy a két alkotó milyen különböző irányokból csöppent a táncba, mennyire másfelé tart, sőt még arról is kaphatunk valamiféle maszatos képet, hogy két szomszédos generációban mennyire másképp is definiálódik maga a színpadi mozgás.

The Station. Fotó: Cserkúti György

Fehér – mint ismeretes – alapvetően táncos képzettség nélkül robbant a köztudatba, valamikor az ezredforduló környékén, és csiszolatlan fejlesztette gyémántossá belülről ki/feltörő saját(os) formanyelvét. Mára a magyar és a nemzetközi táncszcéna elismert alkotója, aki számos külföldi fellépése és workshopja mellett időről-időre itthon is jelentkezik egy-egy tőle megszokott magas színvonalú új koreográfiával. Mostani bemutatóját pedig még azelőtt meghívták többek között a Kanári-szigetekre, hogy elkészült volna. Vass fiatalabb nála; 2007-ben végzett a Budapest Tánciskolában, pályája eddigi tíz évében dolgozott például az Ultima Vezzel, Boross Martinnal, Goda Gáborral és Hód Adriennel. Saját hangját mostanában találta-találja meg, elsősorban konceptekben gondolkodik. A két táncos-alkotó tehát más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.

Nem szoktam az előadások címének túlzott jelentőséget tulajdonítani, ebben az esetben ez mégis elkerülhetetlennek tűnik. Mert forgassuk csak kicsit a címeket – The Station, Standing Ground –, az előbbi (le)zártságot, egy állapotot, az utóbbi befejezetlenséget, egy folyamatot jelöl. Az egyik illúziót teremt, a másik hétköznapiságot; az egyik inkább filmes/irodalmi narratívát hív elő, míg a másik inkább képzőművészeti hatású – narratíva nélkül. Az egyik külső, rápillantó tekintetet, a másik belső szemszöget feltételez. A címek közötti „elhajlás” tehát szimbolikusnak vehető. De hogyan íródik ez a különbség tovább magukban a koreográfiákban?

A The Station két férfi duettje, Fehér Ferenc és Mikó Dávid előadásában. A koreográfus elmondása szerint az alapötletet egy lengyel szólótánc adta, melynek apropóján partnerével nekikezdtek a közös munkának. Eleinte a kört és az abból való kint-bent játékot vizsgálták – ezt megtartották az előadás kiindulásául is, ebből nőtte ki magát aztán a koreográfia: az emberi kapcsolatokat, szerepeket és szerepviszonyokat, valamint a lét fundamentumát, a szabadságot kutató táncörvény.

The Station. Fotó: Kővágó Nagy Imre

A tér és az idő abszolút és semleges; a The Station színpada meghatározhatatlan mezsgye egy örök pillanatban. Akárcsak a fa tövében várakozó Vladimir és Estragon; Fehér és Mikó is „elütik” az időt, és akárcsak Pozzo és Lucky, időnként csontos hatalmi játékokat játszanak. A gomolygó füst és a párás, izzadt világítás (Kovácsovics Dávid) külön, belső törvényekkel rendelkező világot teremt a csupasz deszkákra, egy illúzióbuborékot, melybe mi, nézők kívülről beleshetünk, és melybe belefeledkezhetünk.

Állatias és gépies mozdulatok, laza és inas, virtuóz és szándékoltan szegényes mozgásformák váltakoznak, melyekben többek között az egzisztencializmus, a primitivizmus, a keleti filozófiák, az abszurd és a kleisti marionettek világképei oldódnak egymásba. A színpadra állított jelek egyszerre többféle jelentésre mutatnak, konkrétak és bizonytalanok, megfoghatók és szertefoszlók. A The Station alapvetően követi az elbeszélő típusú építményeket, van eleje, közepe, csúcsa és vége. A jelenetek többnyire egymásba hajlóan, olykor kissé idegenül, esetenként ügyetlenül sorakoznak egymás mellett. Fehér munkájában a zene (melynek, mint mindig, most is ő a szerzője) vezeti a mozdulatokat, az etűdöket, és éppen annyira , mint a mozgás minősége maga. Zongorajáték-, operaszóló- és zajtöredékek váltják egymást, az adott kép tartalmához vagy megjelenéséhez illően. A két férfi pedig jól kiegészíti egymást, markánsan eltérő testképük és mozgáskincsük esztétikus disszonanciát alkot.

Azonban hiába a lenyűgöző mozgás (mind Mikó, mind Fehér szólójának ecsetelése hosszú bekezdéseket érdemelne), hiába a gondosan felépített szerkezet és a mindig aktuális téma, az előadás valahogy mégsem rohanja le a nézőt. Amit látunk, ismerjük; a koreográfia így önmagában és önmagáért való marad – nem lyukasztja át a köré vont illúzióbuborék falát.

Standing Ground. Fotók: Kővágó Nagy Imre

Ezt az igényünket ügyesen elégíti ki Vass koreográfiája, bár puhán, csínján bánik vele; ügyel rá, hogy semmiképpen se merészkedjen túl messzire, ne hozza a nézőit kínos helyzetbe. Előadásában négyzetes teret használ, amit körbeülünk. Ezt a közelséget kihasználva aztán még jobban elmaszatolja a határvonalat néző és előadó között. A táncosokat időről-időre közénk ülteti, „gyufát húzat” a közönséggel (kár, hogy azzal, aki a legrövidebbet húzza, nem történik semmi), máskor hosszan farkasszemet nézünk az előadókkal, vagy attól függően, hogy melyik oldalon ülünk, más-más táncos szólóját látjuk tőlünk karnyújtásnyira. Az izgalom végig ott lebeg a fejünk felett, benne lélegzünk, együtt a koreográfiával – nem (csak) kívülről figyeljük, hanem belülről megéljük a színpadi történéseket.

Talán ez is a Standing Ground célja: a belső figyelem. Minden más szándékoltan háttérbe szorul emiatt. Minimalista, sőt szinte hétköznapi mozgást, egyszerű képeket, ismétlődő jeleneteket látunk, amiket minimalista hangkulissza kísér. A koreográfia ragasztószalaggal rögzített négyzet alakú határvonalait – a szimbolikus „negyedik falat” – sorra tépik fel a táncosok. A színpad és a nézőtér szó szerint egy síkba kerül. Hogy hová vezet ez? Egy integrált, képzőművészeti ihletésű világba, ahol a tér és a benne mozgó, azt visszhangzó testek organikus installációt alkotnak.

Ez a „go-between” attitűd egyébként több kortárs és Vassal rokon gondolkodású koreográfus munkájából ismerős lehet: például Hód Adriennéből, akinek legutóbbi, Szólók című előadása, úgy hiszem, több ponton is fontos ihletforrása lehetett Vass koreográfiájának. Mind a térelrendezésben, mind a közönséggel való játék milyenségében, mind a határok összemosásában, mind pedig a kellékhasználatban – titokzatos vörös rongy! – találunk rokon elemeket (érdemes összevetni Kelemen Patrik és Marcio Canabarro megfelelő jeleneteit) – ahogy a „szétszerelésre”, dekonstrukcióra irányuló gondolkodásmódban is. Ezt házasítja Vass egy adag Bruce Nauman, a hatvanas évek egyik legmeghatározóbb vizuális művészének munkáira emlékeztető koncepcióval: ahogy táncosai (Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Raubinek Lili, Rózsavölgyi Zsuzsa és Vavra Júlia) a négyzetet átlósan át- és bejárják, megidézik a koreográfia belső működését (is) vizsgáló, híres Walking in an Exaggerated Manner around the Perimeter of a Square című, 1967-68-as munkáját. Ehhez az „ősmintához” hasonlóan Vass sem kínál narratívát – és illúziót sem. Sőt, mondhatni éppen ezek ellen dolgozik.

Hogy sem Fehér, sem Vass nem „hisz” egyfajta rendszerben, szisztémában és logikában, azt hiszem, nyilvánvaló. Míg Fehér munkáiban azonban nagyon is fellelhetőek az iránta érzett nosztalgia nyomai, Vass esetében szó sincs ilyesmiről. És talán éppen ez a két előadás különbségének kulcsa, ez az attitűdbeli eltolódás, ami titokban mindent mozgat: meghatározza a mozgásminőséget (táncos/hétköznapi), a szerkezetet (narratív/nem narratív), az előadó-néző viszonyt (távolságtartó/közeli), még talán a koreográfus pozícióját is az alkotófolyamatban (vezető/partner). Ennek köszönhetően válik a befogadás az egyikben súlyos munkává, a másikban pedig gondtalanná és könnyeddé, mint egy héliumos lufi a tavaszi szélben.

Mi? Fehér Ferenc: The Station
Hol? MU Színház
Kik? Előadók, alkotók: Fehér Ferenc, Mikó Dávid. Fény: Kovácsovics Dávid. Zene: Fehér Ferenc. Jelmez, szakmai konzultáns: Simon Judit. Koreográfia: Fehér Ferenc

Mi? Vass Imre: Standing Ground
Hol? MU Színház
Kik? Koncepció, koreográfia:Vass Imre. Előadók, alkotók: Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Raubinek Lili, Rózsavölgyi Zsuzsa, Vavra Júlia. Hang, zene: Porteleki Áron. Fény: Mervel Miklós. Látvány: Vass Imre

Facebook Comments