Ötvös András a független színházi szférában kezdte a pályáját, a Krétakörnél, majd az akkor induló KoMa Társulatnál. Ezt követően szerződött Egerbe, de vendégként játszott az Örkényben is. A budapesti Katona József Színház volt a következő állomás, 2017 májusától pedig az Orlai Produkciós Iroda által szervezett színházi alkotóközösség tagja.

Fotók: Szarka Zoltán

–   Elég sokkolóan hangzik az, hogy a budapesti Katona József Színház megbecsült színésze azért hagyta el a színházát, mert nem tud megélni a fizetéséből…

 – Pedig igaz. Amikor megtudtam, hogy lesz egy második lányom, rögtön jeleztem Máté Gábornak, az igazgatómnak – akivel egyébként nagyon jó kapcsolatban vagyok –, hogy két gyerekkel már biztos nem tudok maradni, ha nem változik a fizetésem. Bármennyire sajnálta, nem tudott mit tenni. Ezért kerestem meg Orlai Tibort.

–  Szakmaváltáson nem gondolkodott?

–  Abszolút felmerült, és nem is tartom ezt tragikus dolognak, csak az a baj, hogy hiába érdekel sok minden, valójában nem értek semmihez. És sok mindenhez nem is akarok érteni, amihez manapság kellene. Gyűlölöm a számítógépet, nincs jogosítványom, kocsim sincs. Ez már eleve kizár számos területet. De például asztalos se lehetek kézügyesség híján.

–  Ehhez képest évekig repülőgép-pilóta akart lenni, de sokáig vonzotta a tűzoltóság is. Nem az a típus, aki már gyerekkorától színésznek készült…

 – Egy gyár mellett nőttem fel, egy székesfehérvári lakótelepen, amit egyébként nagyon szerettem. A főiskola előtt háromszor voltam színházban. A katonaiskolás kitérő után – ahova azért mentem, mert pilóta szerettem volna lenni – a ciszterci gimnáziumba jártam Székesfehérváron. A suliban iskolarádiót csináltam, és az egyik tanárunk szervezésében eljártunk egy szociális otthonba verseket olvasni a lakóknak. Mivel többen mondták – tanárok és a legkülönfélébb ismerősök egyaránt –, hogy miért nem jelentkezem színésznek érettségi után, beadtam a jelentkezési lapot, de emlékszem, a harmadik rostán azt se tudtam, mi az, hogy jelenet, pedig ez volt a feladat. Nem is vettek fel. A következő évben jártam újságíróiskolába, mert így kaptunk családi pótlékot, és mellette a fehérvári színházban dolgoztam díszítőként. És közben jártam hajléktalanszállóra egy irodalmi esttel, meg  az esti tea-járatra szociális munkásokkal. Ez utóbbit annyira élveztem, hogy úgy éreztem, megtaláltam a hivatásom: el is döntöttem, hogy szociális munkás szakra felvételizek, be is adtam a jelentkezési lapot. A fehérvári Caritas női egylet jótékonysági összejövetelein rendszeresen mondtam akkoriban verseket, és ennek az egyletnek a tagjai annyira akarták, hogy elmenjek a színművészetis felvételire, hogy még a jelentkezési lapot is megvették helyettem, mert nekem nem volt pénzem kettőre. Máté Gábor pedig felvett az osztályába. Sorsszerű volt az egész, az Isten azt akarta, hogy odakerüljek.

–  Nem érezte magát kívülállónak a főiskolán?

–  Egyáltalán nem. Nagyon szeretek dolgozni, és úgy éreztem, hogy értem, amit Gábor mond az életről, meg arról, hogy a velünk történt borzalmakat jó elvinni arra a pontra, ahol közösen ki tudjuk  nevetni őket. Nagyon élveztem azokat az éveket, beleszerettem a színészetbe, megtanultam, hogy ez is egy szakma, nemcsak a tűzoltó. Gábor nagyon jó embereket hívott, foglalkozott velünk Halász Péter, Schilling Árpád, tanított bennünket Kovalik Balázs: még most is kerülök olyan szituációkba a színpadon, amikor beugrik, hogy ja, erről is volt szó az órákon. Rengeteget improvizáltunk, a mai napig szeretem a váratlan helyzeteket a színpadon.

Én úgy vagyok kívülálló, hogy nem szeretek a művészvilágban lenni, nem ez a természetes közegem. És gyűlölöm a szakma felszínes, bulvár oldalát, hogy ki milyen diétát tart, ki mennyire szép, ezt az egész jelenséget, hogy a szépségipar benyomult a színházba, hogy azt nevezik színésznek, aki megfelel a fitness-ipar paramétereinek. Hát nem, ez egyáltalán nem így van: a színészek olyan emberek, akik a saját nyomorukon keresztül adnak formát a többiek félelmeinek, vágyainak és örömeinek. És ehhez semmi szükség kockahasra.

–  A hit érzékelhetően fontos Önnek. Már kamaszkorában elkezdett „keresgélni”?

 – Nem, inkább a húszas éveimben, főiskola után. De a kezdőpont talán mégis korábbra tehető: 17 évesen láttam a tévében Böjte Csabát, és az ő hatására pap akartam lenni akkoriban. Mivel azt mondták, hogy ehhez meg kell keresztelkednem, megtettem. Az Istennel való kapcsolatom mindig is egy dinamikus, szenvedélyes és állandóan változó keresést jelentett, néha csak Isten-remélést: hol közel jutottam, hol eltávolodtam, sose voltam biztos a dologban.

Már megszületett az első lányom, amikor a Pető Intézetben láttam bohócdoktorokat. Valahogy elkezdett érdekelni ez az egész, és elkísértem egy ilyen bohócdoktort a Tűzoltó utcai Gyermekklinika onkológiai osztályára. Eltöltesz ott egy délelőttöt, és utána nem élheted úgy az életedet, mint előtte. Az a néhány óra megkérdőjelezett mindent, az Isten-hitemet és a jóságba vetett hitemet is. Ott a kórházban darabjaira hullott az addigi világképem.

–  Ez mikor történt?

–  Három éve. Utána kezdődtek a pánik-rohamaim, sok volt az előadás, a pörgés, biztos sok volt az izgalom is a pénz miatt. Nem találtam a békémet sehogy se. A színpadon is volt, hogy rosszul lettem, meg éjszaka rám törtek különböző félelmek. Egyébként hálás is vagyok ezekért a tapasztalatokért, nagyon gazdag élményt jelentettek, több irodalmi szöveget  másként értek azóta. Tudom, milyen az, amikor az ember annyira fél, hogy vacog a foga éjszaka a 24 fokos lakásban. Elhiszem, hogy vannak ilyen idegállapotok, létezik ilyen félelem. Mindenkinek az életében eljön az az időszak, amikor át kell gondolni a válaszokat a fontos kérdésekre.

–  Mi segített kijutni ebből az állapotból?

– Több minden. Egy rövid ideig gyógyszert szedtem, azután elvégeztem egy autogén tréninget, ahol megtanultam ellazítani a végtagjaimat és az idegrendszeremet, áramtalanítani a testemet – ahogy a mentőtiszt öcsém mondja. Ezt a módszert egyébként már sok kollégámnak ajánlottam, sokkal jobb, mint az alkohol. De leginkább talán mégis az Istenkeresés segített.

– Úgy távolodott Istentől, hogy közben megpróbált még közelebb jutni?

–  Így is mondhatjuk. Akkor kezdődött csak az igazi keresés. Elmentem a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, de voltam mecsetben is, és Máté Gábor segítségével megismertem Mihálffy Balázst, aki a Magyar Iszlám Közösség alapítója, a Korán egyik fordítója.

– Sikerült közelebb kerülni? Megtalálta, amit keresett?

– Talán igen. Kimondhatom azt, hogy hiszek, de nem egy kaporszakállú, büntető macsó Istenben. Ez az istenkép meghalt bennem. Abban az Istenben hiszek, akiről Pál apostol azt írja, hogy „benne élünk, mozgunk és vagyunk”, aki nem fent van, hanem lent, és egyre inkább nem csak odakint, hanem idebent is. Istené a tehetségem, a humorom, de ott táncol a nézők meg mi közöttünk esténként a színházban is, amikor valami váratlan új megoldás születik egy baki miatt két színész között. A félelmeim  mélyén megtapasztalom mint egy anyaméhet, ami körbevesz, és a legfontosabb, hogy minden pillanatban párbeszédben lehetek vele. A szorongásaimhoz visszatérve, ez az, amit a beauty-kultúra próbál elfedni, pedig ugyanúgy meghalunk mindannyian, bármekkora napszemüveg is van rajtunk és bármi is van az ingünkre írva.

A saját kínjaimon és örömeimen keresztül próbálok formát adni a leírt szövegeknek, és ez – úgy érzem – megérinti az embereket. A csemegepultos naplójában is az a jó, hogy megfogalmazódnak a vágyak és a félelmek, a nézőkkel együtt tudunk nevetni rajtuk, és ha hazamegyünk, talán nem vagyunk annyira egyedül.

–  Lehet, hogy ez a titka az előadás sikerének is? Már 130 feletti előadásszámnál jár a darab…

–  Nem tudom, mi a siker titka, de már amikor elkezdtük a munkát, éreztem, hogy jó előadás lesz. Gerlóczy Márton szövegéhez rengeteget hozzátett Schneider Jankó az elképesztő fantáziájával mint bábos és Göttinger Pali rendezőként a humorával, nagyon inspiratív volt a közös munka. A szöveg öniróniája is abszolút nekem való, azt hiszem. És az a jó, hogy habár a mondatok ugyanazok, de állandóan új tartalommal töltődnek fel, dúsulnak az aktuális kínjaimmal, meg persze a vidám dolgokkal is.  Ennél a darabnál tényleg nem tudnak kívül maradni a nézők,  a játékos formája, a személyessége és a humora miatt sem. Nehéz nem találva éreznie magát az embernek.

–  A személyisége, a gyermeki lénye, a játékossága is jól passzol az előadáshoz…

–  Az igaz, hogy egyébként sem áll messze  tőlem a gyerekszoba világa, bevallom, én a mai napig  játszom  a Matchbox repülőimmel. A báb-animációnak köszönhetően pedig tényleg visszarepülhetek az időben, és amikor a virslivel vagdalkozom, olyan az egész, mint a gyerekkori szerepjátékok. De ehhez kellett  Jankó csodálatos világa, meg egyáltalán az, hogy Göttinger megálmodta a forgó alkotmányt díszletként.

–  De a sikert azért Ön is élvezi, sztárallűrök ide vagy oda…

– Megmondom, minek tudok tényleg örülni: múltkoriban, amikor a gyerekemet vártam a cirkusz előtt, odajött hozzám egy hölgy, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy nagyon köszöni nekem a csemegepultost, mert van egy 18 éves gyereke, akivel rengeteget veszekszik, de ezen az előadáson mindketten maradéktalanul jól érezték magukat, és utána végre beszélgettek egy jót civakodás nélkül. Na, ezt nevezem én sikernek.

Meg amikor Budafokon, egy fesztiválon szabadtéri előadást csináltunk a piactéren, ahol a helyi hajléktalan emberek is összegyűltek. Lementek a zenekarok, jöttem én, és hát eleinte azért hallottam, ahogy káromkodva beszélgetnek, inkább zenére vágytak.  Azután az egyikük, egy kerekesszékes odagurult közel a színpadhoz, én meg elkezdtem neki mondani a monológot. Először visszaszólt, azután a párja is odajött, egyre nagyobb hangzavar lett, a rendőrök is megjelentek, én meg csak mondtam tovább a szövegemet. Lassan csönd lett a „nézőtéren”, és amikor a végén lejöttem meghajolni, a kerekesszékes férfi odajött pacsizni, és még azt is hozzátette, hogy jó este volt. Ez az a fajta siker, amit tényleg szeretek.