Pakolódnak egymásra az ötletek, teszi bele mindenki a magáét, a sokféleség ellenére (vagy tán épp azért) hullámzó, de nem pulzáló az előadás, alaphangulata az anyegini burnout.

Függönytelen színpad, elöl egy melegítőfelsős fiatalember ül, az Anyegint olvassa magának meg a kutyájának, egy rusztikusra kasírozott fehér agárnak, félhangosan, vékonyka kiadványból. A kilencvenes évek középső harmadában megjelent, a középiskolai kötelezőket meglepően impozáns válogatásban, a sárgaborítós ókori görögöktől a sötétlila félkortársakig időrendben kiadott, minden tekintetben széles merítésű Populart füzetek sorozatának 61. darabjából. Olcsó dolog az, semmi más nincs benne, mint a szöveg, kommentár nélkül. Nagyon puha a borítója, újságszerű a papírja, a félbehajtva a farzsebbe is belefér. Kinézetre lehetne akár ponyva is.

Fotók: Jakab Lóránt

Anyegin. Ānyëgin. Onegin. Próbálgatja kiejteni a számára ismeretlen nevet. Magyarosan, oroszosan, nemzetköziesen.

Érkezik egy idősebb úriember. Ő sem túl elegánsan öltözött, de érzetre van benne valami egy született pedagógusból, ahogyan jól olvasni tanítja az ifjút, a dikcióra külön figyelve. Nyugodt középhangon oktat, majd nyugtató-meleg tónusban kifordul hozzánk, a közönséghez, és arról beszél szigorúan önözve, hogy mi, azaz a közönség nézzük őt, ülünk és várunk – joggal! – teszi hozzá –, valamit. Aztán a hatás, a befolyásolás, a manipuláció és a korszerűség fogalmai jönnek elő.

Rendben, elfogadjuk a színházi ön/reflexióra épülő játékszabályokat, ha Puskin mondja. (Mert az idősebb úr Puskin maga, Szakács László játssza.) Hátradőlünk, hagyjuk magunkat sodortatni az árral. A korral nem szállunk vitába. A zseni megidézésével meg a techno-poétikus installációval aztán pláne nem. (Különben – az őszinte magunkba nézés után – büntetésből ehetjük a kijevi csirkemellet az Arany Kaviárban.[*] )

Hiszen hősünk szabad. Szabad, mint egy karneválon. Szabad, mint a gondolatban. Hogy aztán a hirtelen megjelenő fura népség valamelyik háztömb körüli comic conról tart-e hazafelé, vagy egy beöltözős elektronikus zenei buli vendégei, tehát konkrét, Anyegin körül élő karaktereket látunk, vagy épp címszereplőnk fejében járunk, akinek zenei univerzuma Arvo Pärt meditatív, lebegő szerzeményeitől a Gotan Project lüktető tangó-nu jazz-fúzióján át Paul Kalkbrenner szedáló trackjeiig terjed – felteszem, rám, a nézőre van bízva.

Botond Nagy rendező nem sztorit mesél, úgyhogy aki ebből akarja összerakni magában az érettségire a verses regény szüzséjét, nagyon ráfázott. Egytónusú az impresszió. A lomhán elfolyó idő képeiből kizökkent egy-egy váratlan, viccesebb vagy dinamikusabb szekvencia. Egy meztelen férfifenék –különösen a középiskolás lányokat zökkenti ki Kádár L. Gellért ruhátlan teste –, a szamovárszkafanderes űrhajós megjelenése, a matrjoska jelmezbeli újradefiniálása. Rohannak a színészek csillogó szemmel, színpad mélyéről előre s vissza, van teniszezés is. Anyegin és Lenszkij párbaját vadkeleti kisfiúk vívják pisztolyt formázó ujjakkal, s hirtelen férfivá válnak, amikor a ravaszt a szívre meg az agyra tartják. Aztán a poézisnek annyi, dráma lesz, mert előkerül a valódi hús, Lenszkij szíve, amit Anyegin tulajdonosa kezébe ad. És előkerül az usanka meg a bunda, mert orosz a tél, a stand upnak gyenge angol betétszám, pláne egy olyan erőltetett szóviccel, mint a Botond the Great from China, meg egy morális felrázásnak szánt betét különb-különb bűneink citálásával, ami agresszív kioktatása miatt fordul visszájára és válik teljességgel komolyan nem vehetővé. Pakolódnak egymásra az ötletek, teszi bele mindenki a magáét, a sokféleség ellenére (vagy tán épp azért) hullámzó, de nem pulzáló az előadás, alaphangulata az anyegini burnout.

Ahogyan Faragó Zénó jelen van, az per definitionem az apátia, a közömbösség, üresség. Nem érezni, hány fokon izzik benne a vágy, nem látni azt a drive-ot, ami kétségbeesetten kerestetné vele a boldogságot. Közönyös ez a nyugalom. Ellentétben Tatjánával (Szilágyi Míra), aki levelének sorait reménnyel, lemondással és szégyennel mondja bele a mikrofonba. Lassan bomlanak ki az érzelmek, és lassan dühösen vádló lesz a hangnem. Ki vagy te? – teszi fel a kérdést, erősen megnyomva minden szót, nagy szüneteket tartva köztük. Aztán jön Puskin (képében még mindig Szakács László), s igyekszik felrázni. Élj, ember! – szólít fel bennünket a színész. Ha bűnösök vagyunk, ha nem, csináljuk bátran. Hát jó. De hogyan? Meséljünk? Szedjük össze a számunkra fontos szavakat? Valljuk be, suttogjuk el magunknak vagy épp nyilvánosan, ahogyan az a függöny előtt történik? (Fodor Györgyi teszi a vallomást.) És aztán építsünk azokból új világot? Esetleg menjünk Moszkvába?

A nehézségi erő visz mindent és mindenkit tovább, a függöny is szétnyílik. Tatjana unalmas, hétköznapi, jellegtelen bézsruhás nő lett. Meghozott egy döntést. Anyegin, az önző és önhitt, a nagyvad szerepében tetszelgő férfi ezt nem tartja tiszteletben, és még egyszer képes megalázni őt. Szimpátiánk egy pillanatra sem Anyeginé, aki hiúságában nem tudja elviselni a visszautasítást, így végzete kisszerű, rétegelt lemezre aggatott neonok erdeje nyomja agyon.

A nagy piros és sárga virágos falú mobil dobozszoba, benne a kristálycsillár – a virágok az erős színekkel egyébként olyanok, mint a matrjoskák festett mintái –, Márton Erika finom, frivol tervezői ötleteivel a szinte monokróm színpadnak fókuszt ad. De a legköltőibb mind közül a Chesterfield kanapé, amelynek bőrgombjai helyén lámpaizzók világítanak. A tárgyak, mozdulatok, effektek líráját várakozással telin sűrítik az előadásfotók.

A Populart füzetben csak a szöveg szerepel. Nincs életrajz, nincs elemzés, nem kritikai kiadás. Olvassa az olvasó, ahogy akarja. A rendező ezzel ellentétben erős kommentárt kínál a mű nem is csontra, de gerincre, alig-tételmondatokra húzott változatával, Puskin nyomán. Az érzékekre akar hatni ez az előadás, rá akar hangolni egy atmoszférára, pontosabban nem is csak ráhangolni, hanem sok energiával, sok szépelgéssel, sok(k)hatással bevonzani. Remélhetőleg a rendező azért meghagyja a nézői kívülállás jogát is, ha már a hős – a szavak szintjén legalábbis – szabad.

Hol? A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a Thália Színházban
Mi? Puskin nyomán: Anyegin
Kik? Szakács László, Faragó Zénó, Kádár L. Gellért, Szilágyi Míra, Máthé Annamária, Bartha Boróka, Dávid A. Péter, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér, Fodor Györgyi / Díszlet- és jelmezterv: Márton Erika / Színpadi mozgás: George Pop / Dramaturgiai konzultáns: Tamás István / Light design: Erőss László / Zenei szerkesztés: Botond Nagy / Rendezte: Botond Nagy

[*] „Aki kikapcsolódni szeretne, az maradhat otthon is, mivel ez nem az az előadás lesz, ami után teljes étvággyal megesszük a kijevi csirkemellet az Arany Kaviárban… ha őszintén magunkba nézünk.” – Villáminterjú Nagy Botond rendezővel, Színház.org

Facebook Comments