Nem, persze hogy nem dőlünk be annak, hogy a Dollár Papa Gyermekei csapata Denis Diderot Az apáca című művét játssza el nekünk. A zárda ürügy, az apácalét ürügy, de még a zsarnokság mint olyan, az is ürügy. De mire?

Amikor Kiss-Végh Emőke az előadás legelején kiáll a fekete függöny elé, és dióhéjban, mondhatni, az információk tekintetében kissé lyukasan elmeséli, hogyan is került akarata ellenére apácazárdába, máris tudhatjuk, hogy itt nem Diderot apácájának, a távolról sem felnőtt Suzanne-nak a hányattatásairól szóló memoárját fogjuk látni-hallani, hanem egy belső erővel, tartással bíró elszánt nő küzdelmét a változatos formákban megjelenő zsarnokság ellen. Ez ugyanis Kiss-Végh színészi karakterének lényege, és a Dollár Papa Gyermekei erre szokott erősen építeni.

Azért nagyjából, legalábbis dramaturgiailag, végigsuhannak Diderot regénymonológján: hat nő fekete-fehérben, szinte vakító térben – ez is, a jelmez is a Je Suis Belle, Dévényi Dalma és Kiss Tibor munkája – demonstrálja az apácazárda foglyainak életét. Vannak önkéntes foglyok – az önkéntesség formái, fokozatai és hátterei persze különbözőek –, és van Zsuzsanna nővér, aki már fölesküdni sem akart, nemhogy az életét ebben a zárt közösségben leélni.

Hód Adrienn és Kiss-Végh Emőke. Fotó: Véner Orsolya

Lázad, ellentmond, szóvá tesz – és a szigorúan hierarchikus intézmény vezetői, Krisztina nővér és Ludovika nővér hol mézmázba, hol nyílt parancsuralomba, hol hisztérikus manipulációba forduló dialógusokkal és szónoklatokkal próbálják megtörni őt. Bár a katolikus egyházi hierarchia csúcsát olykor szem elől tévesztik, el kell ismerni, hogy az Urbanovits Krisztina és Szalontay Tünde által játszott nővérek profin tálalják a hétköznapi fordulatokkal bőségesen megtűzdelt verbális étlapot, mintha egyenesen a hétköznapokból merítenék…

De hiszen onnan is merítik. A hétköznapi beszéd, a valóságból közvetlenül átvett és valóságosságukban megtartott fordulatok a többi „dollárpapás” előadást is erősen jellemzik, akárhonnan is dobbantanak, Csehovból, Ibsenből vagy Strindbergből. Ehhez rendszerint – mint itt is – az ugyancsak hétköznapi, „civiles” színjátszás társul; ez a védjegyük, ez a speciális valóságshow. A természetes vagy hétköznapi viselkedés a színpadon persze akkor is hatásos lehet, ha tudjuk, hogy a puszta létezésnek, „levésnek” látszó stíl is színjátszás, vagyis alakítás. (Ezért van, hogy az igazi, áttétel, elemelés nélküli civilség mindig zavaró…) Az apáca színésznői kedvtelve billegnek ezen a keskeny sávon: rögtönzésnek mutatják a begyakoroltat, egyszerinek, spontánnak a megrendezettet. Látszik az is, amikor valóban lazán kezelik a helyzetet és a szöveget, és ugyan a szöveg kócossága is koncepcionálisnak mutatja magát, egy ügyes dramaturgnak lett volna némi dolga Ördög Tamás rendező mellett.

Az első rész szabályos, tipikus zsarnokság-demonstráció: a zárda vezetői keményen küzdenek azért, hogy rend legyen, a rendet ők diktálják, és mindent, ami a rendnek nevezett sávból kilóg vagy kiemelkedik, azonnal keményen megtorolnak. Egy kis közösség kemény életformája ez a rend, ami mindaddig élhetőnek és bírhatónak bizonyul, ameddig nincs egyetlen ember, aki legalább egy kérdőjelet biggyeszt a szabályzat mögé. Nem nehéz elvonatkoztatni a konkrét helyszíntől és a konkrét emberektől, meg is tesszük; már nem apácazárdára gondolunk, hanem bármi másra. A közösség tagjainak nemigen van markáns arca, helyük tipikus, viselkedésük ugyancsak, még az egy-két egyénített arcvonás is az. Ez is a demonstráció része. A tempó – épp a kiszámíthatóság miatt – lehetne flottabb, hiszen könnyedén értjük, miről is van szó. A körben ülős „kibeszélős” jelenet például erősen túl van nyújtva, itt Ördög Tamás erélyesebb rendezői kezére lett volna szükség. Diderot írásából átszivárog annyi, hogy a renitens Zsuzsanna nővért nem itt ölik meg, pontosabban itt nem ölik meg, nem is kergetik halálba – átmehet egy másik zárdába.

Ahol a felszín egészen más: életszagú. Nevetés van, ital van, lazaság van, emberszabású főnöknővel az élen. Ez a jobbik fele az előadásnak, tán mert nem egy papírszagú sablont kell színházzal megtölteni. Ebből a látszólagos derűből, ahol még a merev külsőségek is oldódni látszanak, lassan, izgalmasan és változatosan rajzolódik ki egy másfajta zsarnokság tablója. Itt ugyanis a főnöknő – Hód Adrienn játssza, aki az első részben szinte észrevétlenül van jelen, háttal nekünk, az egyik apáca szerepében – a zárdában keresi és találja meg a szenvedélyt, mármint a szerelmi szenvedélyt, és ennek dinamikájából épül fel ez a másfajta zsarnokság. Ahol a különböző szenvedélyek – nemcsak a szerelem, hanem a féltékenység, az irigység – írják az amúgy zárt közösség életének a forgatókönyvét, ezek mozgatják a közösséget, természetszerűen hektikusan. A szenvedélyek igaziak: X asszony föllángoló szerelme az új tag, Zsuzsanna iránt éppen úgy, mint Teréz nővér, az elhagyott régi szerető féltékenysége és szenvedése is.

Csöbörből vödörbe, klasszikus fordulat ez is: Zsuzsanna helyzete hamarosan épp olyan elviselhetetlenné válik, mint az előző zárdában. Meg- vagy feloldás nem dereng, ezért ukmukfukk van vége ennek a résznek, és amikor Zsuzsanna kortársi civil öltözékben – farmerban, pólóban – a fekete függöny elé lép, egy egymondatos lezárás után az előadásnak is. Ördög Tamás rendezésében Zsuzsanna látszólag boldog az elnyert szabadságtól – Diderot regényében viszont képtelen élni vele.

A színészek demonstrációhoz mérten demonstrálnak, és azt nem csinálják rosszul. Kiss-Végh Emőke, Cuhorka Emese, Urbanovits Krisztina, Szalontay Tünde, Stork Natasa és Hód Adrienn az apácajelmezben sem nyomatékosít a szükségesnél jobban holmi női attribútumokat, hiszen nem is kéne hinnünk, hogy sajátos női cuccról van szó. A zsarnokság létrehozása, működtetése ugyanis uniszex.

Mi? Denis Diderot: Az apáca
Hol? Trafó / CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál
Kik? Dollár Papa Gyermekei – Kiss-Végh Emőke, Cuhorka Emese, Urbanovits Krisztina, Szalontay Tünde, Stork Natasa, Hód Adrienn / Jelmez: Je Suis Belle – Dévényi Dalma és Kiss Tibor / Zene: Dargay Marcell / Vizuális dramaturgia: Balogh Balázs / Rendező: Ördög Tamás