Hogyan fogom ezt feldolgozni? – kérdezi kétségbeesetten a sokat tűrt Recsord Rables, Honoshország kulturális minisztere. Mintha csak a számból vette volna ki a szót – hasít belém a gondolat a nézőtéren –, hiszen ember legyen a talpán, aki vissza tudja adni azt az eszement tobzódást, amit Bodó Viktor és Mózsik Imre színpadra álmodott az Átriumban A Krakken művelet című ősbemutatón.

Ott kezdem talán, hogy ez egy bosszú-történet. Azok kedvéért, akik még nem látták az előadást, nem árulom el, hogy ki mozgatja a szálakat, de más értelemben is megvan a bosszú-motívum. Amolyan tarantinós virtus ez, ahogy a Django elszabadulban a rabszolga ragad korbácsot és porig éget egy déli birtokot, vagy mikor a Becstelen Brigantykban egy zsidó különosztag szitává lövi, majd egy moziteremben  felgyújtja Hitlert, úgy Honoshország kulturális miniszterét is sós kútba vetik, kerék alá teszik, hogy végül már szinte sajnáljuk szegény Rablest, aki utolsó leheletével is azért küzd, hogy a miniszterelnök ne csalatkozzon benne. „Reményeink szerint kéjes örömmel konstatálja majd a néző, hogy ha máshogy nem is, de legalább a színházban jól fenékbe lehet rúgni a politikusokat” – nyilatkozta Bodó Viktor. Csakhogy a fenékbe rúgás enyhe kifejezés, ne szépítsük a dolgot, ez az előadás inkább egy fenékbe dugás, mint ahogyan az meg is esik Rables miniszterrel a színen. Mindennek ellenére Bodó Viktor nem alpári előadást rendezett, hanem stílusához méltóan sokkal inkább az mozgalmas, őrült és elképesztő jelzők állják meg a helyüket.

Fotók: Mészáros Csaba

A mű tétje, hogy meg tudja-e mutatni azt az őrületet, ami egy honosh politikus természetét jellemzi. Mi hajtja előre? Miért vállalja ezt a valóban kemény munkát? Amit mond, azt saját meggyőződéséből mondja-e, vagy egy korrupt rendszer fogaskerekeként a saját malmára hajtja a vizet? Ahhoz, hogy mindez kiderüljön, különös módszert választ a darab, nem a honosh népet ostorozza vagy a Honoshországban uralkodó rendszert szidja, hanem egy olyan országba küldi el a honosh minisztert, ahol nem működik a politika. Ahol nem lehet eligazodni a szabályokon. Ahol a legmakulátlanabb demokratikus erények mellett egy király uralkodik, a szabad sajtó keresztkérdéseket tesz fel, az ősi babonák szent dolgok, a militáns katonai szervezetek és a maffia pedig mindenre ráteszi a kezét. Ahol a nép egyszerre koszos munkás zombihad, megvesztegethetetlen hivatalnokréteg, öltönyös, operarajongó rendőr és katonák, bérgyilkosok. Az emberélet semmit sem számít, de ha valaki nem tartja a szavát, az megvetendő. Az eddig pontos játékszabályok szerint munkálkodó kulturális miniszter tehát egy kiismerhetetlen világban, Sarntröllországban találja magát, ahol csak államtitkárára, dr. Roburt Pondorra és a tolmácsra, Jácekson Ajvarra számíthat.

A káosz továbbá annak is betudható, hogy a miniszter épp akkor érkezik Sarntröllországba, amikor lecsap a Krakken, a homokvihar. A sarntröllök szerint a Krakken tisztátalan cselekedetek büntetéseként zúdul az érintettek fejére, és, minő meglepetés, épp akkor támad fel, mikor a honosh küldöttség Sarntröll földjére lép.

A homokviharból a nézőknek is jut, hiszen mikor elfoglaljuk a helyünket, sűrű füst gomolyog a nézőtéren. Lassan bontakozik csak ki a színpad grandiózus látványvilága, a hatalmas V alakú oszlopok tartotta terem. Schnábel Zita díszlete aprólékos, realista és koszlott gyárrészlet, rozsdálló csövekkel, fém öltözőszekrénnyel, kibelezett mosdóval, hatalmas ablakokkal, de a kilátást egy állványzat és egy vékony nejlon fedi el. Csak ennyit lehet érzékelni Sarntröllországból. Ebben az igen látványos, de talán kissé nehezen bejátszható, használható térben zajlanak az események.

Miután leülepedett a por, egy csoport zombiszerűen darabos mozgást végző, szakadt, koszos alakot látunk, akik egy idegen nyelven kántálnak valamit. Ebbe az apokaliptikus nyitóképbe toppan be a két főhős: Rables, a honosh kulturális miniszter és Pondor államtitkár. Tihanyi Ildi jelmezei kiválóan érzékeltetik a két alak viszonyát, mindketten jól öltözöttek, főleg a gyár népéhez képest, de a miniszter laza öltönyt és nyakkendőt hord, míg az államtitkár olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, fekete öltönye fényesen csillog, és formás mellényt is hord az öltöny alatt. De nem csak a ruhák, hanem a parókák is igen szórakoztatóak, a kopaszodó rasztától, a tupírozott, melírozott tisztviselőnő-frizuráig minden nagyon találó. Mestermű például, ahogyan Lázár Katit öltöztetik fel a Krakken átkát elűző papnőnek. A vizeletfoltos, mélyvörös bársony melegítőnadrágban, alul csomóra kötött, kopott, barna köntösben és loboncos fekete parókában egy rövid áramszünet után terem a színen Lázár Kati. Ha csak ránéz az ember, máris érezni véli azt a bűzt, amit a kellemetlenkedő Rables miniszter szóvá is tesz. Lázár Kati papnő-alakítása ezen felül is emlékezetes, ahogy végigvuduzza a termet, pöfög-böfög és egy kiadósat vizel a budin, rögtön megalapozza a hangulatot, amitől a két honoshi politikus úgy érzi: a bolondok házába érkezett.

De mit keresnek a honoshok Sarntröllben, ebben a gyárépületben? Nem mást, mint a Holdat. Azt a több tízmillió dollárba kerülő hatalmas építményt, amelyet Honoshország miniszterelnöke álmodott meg, és amelyet még ezen a napon fel kell avatni a Sarntrölli Kulturális Világkiállításon. Csakhogy a Hold, ahogy arra a világkiállítás főszervezőit alakító Molnár Piroska és Lázár Kati felhívják a figyelmet, nincs sehol. Már minden nemzet elkészült a kiállítási anyaggal, de a honoshok Holdja hiányzik. Lenyűgöző Molnár Piroska és Lázár Kati közös megjelenése is, pepita-fekete kosztümruhájuk egymást egészíti ki, a szőke parókájuk azonban kiköpött ugyanolyan. A nyelv, amit beszélnek, a Mózsik és Bodó jegyezte új magyar dráma egyik nagy leleménye. A szerzőpáros nem veszi félvállról, hogy egy idegen, kitalált országban játszódik a történet, hiszen az összes sarntröll sarntröllül beszél a színen. (A honoshok azonban a magyar nyelvet alkalmazzák, valami rejtélyes ok miatt.) A fiatal színészek is kiválóan, a lehető legnagyobb természetességgel beszélik ezt a kitalált nyelvet, de ahogy Molnár Piroska és Lázár Kati adják egymásnak a szót és körülményesen kidolgozott hanglejtésekkel fűszerezik a sarntröllt, az bravúros.

Ahogy a három főszereplő játéka is az. Gyabronka József a miniszter, Bálint András az államtitkár és Fehér Balázs Benő a tolmács szerepében rendkívüli energiákat mozgatnak. Szinte végig a színen vannak, fizikálisan elnyűhetetlenek, a szövegben pontosak, az alakításban emlékezetesek. Gyabronka József például kiválóan játszik azzal az ötlettel, hogy egy filmszerű narráció kíséri az előadást, több ponton ki kell nézniük a közönségre, vagy épp ki is szólnak. A bemutató napján Gyabronka jó ritmusban szól rá egy valóban harsányan kacagó nézőre, hogy ne nevessen oly jókat a nyomorúságán. Bálint András tiszteletet parancsoló és kifejezetten sármos fénylő öltönyében; hanglejtésével, mozdulataival is képes megteremteni azt a fölényt, amivel a miniszterrel szemben – beosztása ellenére – rendelkezik. Fehér Balázs Benő laza ficsúr és neki van a legnehezebb dolga, hiszen hol magyarul, hol pedig sarntröllül szólal meg, máskor meg úgy szaladgál, ugrál le-fel a térben, mintha a gravitáció mit sem számítana.

Ez a szaladgálás, rohangálás, fontoskodás áthatja a játékot. A főszereplőkön kívül is őrületes karakterek jönnek-mennek a színpadon. Szédítő a tempó, gyakran több dolog is történik egyszerre. Flexelnek és szexelnek, harcolnak és táncolnak, hullát rejtegetnek és legyeket kergetnek, és különféle színű telefonokat hoznak-visznek.  Némedi Árpád a mindenes, ő elintéz mindent bármi áron – mintha ő lenne a mozgatórugója a folyamatos, kaotikus nyüzsgésnek is. Aztán itt van a jobbkeze, akit Rainer-Micsinyei Nóra alakít. Akrobatikus mutatványokat követelt tőle a rendező, van, hogy például nekifutásból fejel le egy padot. Az akrobatika Dékány Barnabás  játékát is jellemzi, ő többek között egy rejtegetett hullát alakít, aki mindig a legrosszabbkor esik ki a szekrényből. A rongybabamozgást remekül hozza Kurta Niké is, aki a Molnár Piroska alakította maffiavezér ápolónője, de ha arról van szó, gépfegyvert ragad és a „vicces helyzeten” rihegve-röhögve szanaszét lövöldöz, amerre csak éri.

Ezen idiótákkal van körülvéve szegény Rables kulturális miniszter, akinek csak egy cél lebeg a szeme előtt: hogy mire Honoshország miniszterelnöke megérkezik a világkiállítás megnyitójára, ő megszerezze a 300 méter átmérőjű és több tízmillió dollárba kerülő Holdat. Természetesen kiderül, hogy a Hold nem készült el a rendelkezésre álló két év alatt, és az összes erre átutalt adófizetői pénzt is elsikkasztották.  Ha ez nem lenne elég, kiderül, hogy a maffiának is tartozik a miniszter. A sarntrölli rendőrség elkobozza az útlevelét, mert a homokviharban a honosh konvoj elgázolhatott valakit az országúton. Úgy záporoznak a miniszter fejére a sorscsapások, mintha valóban a Krakken szemelte volna ki magának. Hogy elhárítsa feje fölül a bajt, megfogadja Pondor államtitkár tanácsát, és szövetkezni próbál az apai ágon honosh származású tisztviselő asszonnyal. Azonban ennek is rossz vége lesz, a nő szexuális ellenszolgáltatást követel, a minisztert droggal kínálja, Rables hallucinációi pedig újabb teret nyitnak az írói-rendezői képzeletnek. A kultúrminisztert megkötözik, megkorbácsolják, majd disznófejű nagyurak tüzes vassal kínozzák, miközben megszüli a Holdat. Aztán a miniszter anyja lép a színre, menyasszonyi ruhába öltözteti és kényszerházasságba kényszeríti a miniszterelnökkel, aki a Turandot Kalaf-áriáját énekelve – „Sápadj el holdfény, távozzál nagy éjjel, Mire hajnal virrad, enyém a győzelem! Győzelem! Győzelem!” – fenékbe hágja a minisztert.

Innen szép talpra állni. Egy pillanatra úgy tűnik, sikerül is Rablesnek, de a csapda végül rácsapódik. Minden összeomlik körülötte, mindenki elhagyja, de ő nem adja fel. Mi ez a honosh népnemzeti megátalkodottság? Nem engedheti meg, hogy elárulják? Vagy nem engedheti meg, hogy a hatalom kicsússzon a markából, így elveszítve önön magát is? Akárhogy is, a politikusok érthetetlenek. Megszólal a Monty Python’s klasszikusa, az Always Look on the Bright Side of Life és Recsord Rables kultuszminiszter olyan lelkesen, mintha mi sem történt volna, Holdra száll.

Hol? Átrium
Mi? Krakken művelet
Kik? Írók: Mózsik Imre és Bodó Viktor Rendező: Bodó Viktor Játsszák: Gyabronka József, Bálint András, Fehér Balázs Benő, Molnár Piroska, Lázár Kati, Némedi Árpád, Lugosi György, Kurta Niké, Dékány Barnabás, Rainer-Micsinyei Nóra, Lecső Péter, Kovács Ádám, Szántó Péter, Konfár József, Persa Dávid, Ternai Dániel Díszlettervező: Schnábel Zita, Jelmeztervező: Tihanyi Ildi Sound design: Hunyadi Alex és Farkas Máté Tamás Szcenikus: Szabó Szilveszter Fény: Ősze András és Nagy József Hang: Molnár Zoltán és Szabó Szilveszter Produkciós vezető: Ugrai István