A hagyományos kereteket átütő személyiségéből fogalmaz meg szerepeket, sorsokat, karaktereket. Szélsőségesen, szenvedélyesen, elementáris erővel. Friss és eleven Háy János Nehéz című drámájának szótlan anyafigurájaként, a Folyón túl Itália nagymamájaként és Jászai Mari küzdelmes életútját játszva a Kripli Mariban, ami április végén megy utoljára. Legutóbbi sikerbravúrja az árnyékszéken ihletet nyerő sámánasszony és az Expo-küldött nagyasszony kettős szerepe a Krakken műveletben.

– Szemmel láthatóan élvezettel lubickolsz Bodó Viktor szürreális meséjében.  Megannyi kisemmizett asszonysors után felüdülést jelent számodra, hogy  stílusparódiákat adhatsz elő a Krakken műveletben?

– Elsősorban Bodó Viktor személye, a kaposvári színészek meg a fiatalok miatt vállaltam el a Krakken műveletet.  Némedi Árpád, Lugosi György, Lecső Péter és Molnár Piroska a régi Kaposvárt idézi, nem akármilyen szinten. Kurta Niké, Rainer- Micsinyei Nóra szputnyikosok voltak, a vérükben van a bodóizmus. Olyan tehetségesek, hogy padlót fogok tőlük. Ha nem vagyok színpadon, oldalt ülök és nézem az előadást. Repesek az örömtől, ami amúgy nem jellemző rám, mert sokat morgok, kritizálok.

Fotók: Szarka Zoltán

– Nem ez az első találkozásod Bodó színházával.

– Schilling Árpád Baal-rendezésében Bodó anyját játszottam. Sajnos nem tudtam végigvinni az előadást, mert közben megműtötték a csípőmet, és a külföldi vendégszerepléseket már nem én csináltam. A Holt lelkekben meg a Bérháztörténetekben rendezőként találkoztam vele. Mindig örülök, ha hív, mert tudom, hogy valami jóban lehet részem.

– Miben látod Bodó rendezői módszerének a lényegét?

– Végtelen nagy szeretet és kíváncsiság sugárzik belőle. A Krakken művelet próbáin azt vettem le, hogy unja, amikor a színész csak teljesít, ugyanazt ismétli, és nincs benne invenció. Igyekeztem ajánlatokat tenni, de közben izgultam meg zavarban is voltam.  Soha nem öncélúak, megalapozatlanok az ötletei, nem éreztem, hogy meg kell magamat erőszakolni ahhoz, hogy teljesítsem azt, amit éppen kitalál.  Ilyen volt például, amikor tánclépés-féle mozdulatot kért tőlem. Hirtelen megijedtem, hogy erre nem vagyok képes. Szerencsére Némedi Árpi megnyugtatott, hogy csak szépen csússzak hátrafelé. Aztán hazamentem és gyakoroltam.

– Régebben valami olyasmit mondtál, hogy amióta szabadúszó vagy, egyre kevésbé szereted, ha instruálnak.

– Azért sem szeretem, mert félős vagyok. Megijedek, hogy amit végre elkapni véltem az úton, azt megzavarja a rendező azzal, hogy kitalál valamit. De Bodónál nincs ilyen félelmem.

– A kaposvári szellemiségből, netán személyiségedből fakad, hogy nem követeled magadnak a hódolatot, sokkal inkább közkatonaként veszel részt az előadásokban?

– Nem csinálok presztízskérdést a színészetből. Amikor Jordánnal Kaposváron fiatalokkal közösen dolgoztunk, soha nem akartam középen meghajolni. A siker része a szakmának inkább zavar. Csákányi Eszter mindig nevetett rajtam, amikor a nagy előadások tapsviharában hajlongva dohogtam, hogy  „jól van, hagyjátok abba, menjetek már haza”. Taps nélkül is tudtam, hogy jó voltam-e vagy sem, hogy sikerült-e megfelelni az elvárásaimnak vagy sem.

– A színészetet úgymond készen kaptad, édesanyád színházi súgó volt, valóban ő plántálta beléd a hivatást?

– Anyám kizárólag a színészetet képzelte el nekem hivatásnak, hiszen ő maga is színésznő akart lenni. Halász Péter feljárt hozzánk, anyám 82 évesen kijött a szobájából otthonkában, Szabó Lőrincet meg Szép Ernő szavalt, kuplékat énekelt. Halász egyszer fel is léptette őt a Kamrában, amikor éppen újságcikkekből készített előadásokat.

– Mesélted korábban, hogy orvos édesapád részéről szomorúságot, tisztességet, humanizmust örököltél.

– És kritikai érzéket, magammal és másokkal szemben is, ami nagy teher, mert elront találkozásokat, ha valaki nem elég nagyvonalú. Zavarban vagyok, ha mondjuk megnézek egy előadás és nem tetszik. Ilyenkor nem tudok közlekedni a kollégáim között. Apáméknak soha nem engedtem meg, hogy premierre jöjjenek. Amikor biccentett, félig elmosolyodott a szája, madarat lehetett velem fogatni, mert azt jelentette, hogy tetszettem neki. Ha viszont a tekintetéből azt olvastam ki, hogy Cucukám – ezt a becenevet Bozsik Cucu után ragasztotta rám, mert kiskoromban fociztunk–, ez nem az igazi, akkor az élettől is elment a kedvem.

– Fiús nevelésben részesültél?

– Picit csalódott apám, hogy nem fiúnak születtem. Ivánnak kereszteltek volna.

– A kritikai érzéked igazságkereséssel is párosul?

– Nem szeretem magamat hibátlannak tartani, mert ugye nem vagyok az. Az a fajta színjátszás viszont nem érdekel, amiben önmutogatás, felületesség, kamu van. Fizikailag beteg vagyok tőle. Szerencsére ritkán voltam ilyen helyzetben. Általában értékes feladatokat kapok.

– Színészként, állampolgárként is jóleső érzés olyan darabokban részt venni, amelyek odamondanak a hatalomnak?

– Mindenképpen feladata a színháznak, hogy a hatalomról őszintén szóljon. Most, hogy ennyi feszültség van az országban, eszembe jutnak régi színdarabok, filmek szövegei. Megfordult a fejemben, hogy felhívom a Klubrádiót és felmondom azt a szöveget, amit a Vörös zsoltár darabunkban (Jancsó Miklós–Hernádi Gyula darabja a Huszonötödik Színházban, 1973-ban – A szerk.) Berek Katival felváltva mondtam. Aztán arra gondolok, hogy minek nyüzsögjek. A rendszer, amiben ma élünk, emlékeztet arra, amikor öt-hat éves koromban Nagybányán a templom előtti téren együtt játszottunk a gyerekekkel, de volt ott egy csapat, amelyik közénk rontott, terrorizált, fölényeskedett, elvette a boldogságunkat, a játék önfeledtségét.

– Jászai Mari naplóját is azért vetted elő néhány éve, mert párhuzamokat éreztél a mai korral?

– Hogyne. Azt vettem észre magamon Jászai Mari Naplójának az olvasása közben, hogy az ő fájdalmai és elégedetlensége pontosan megfelel az enyémnek. A színház szétverése kapcsán például azt írja, hogy „Elég is volt, szép is volt.  Nekiestek csákányokkal, egy garasuk nem volt az újra, egy tervük nem volt készen.” Hozzátettem azt is, hogy kivágták az összes fát.

– A színpadra alkalmazásban, a rendezésben is részt vettél. Egyfajta hiányérzet miatt, hogy nem talált meg éppen méltó feladat?

– Gyalog Eszterrel közösen jegyeztük a színpadi változatot. Az egész úgy kezdődött, hogy olvasnivalót kerestem magamnak a könyvespolcomon a sok krimi meg szépirodalom után. Jászai Mari Naplója a kezembe akadt, elővettem és nem bírtam letenni.

– Keresztes Tamás volt az első „közönséged”, aki azontúl, hogy a vejed, rendezőként is részt vesz az életedben. Az Erzsike című Lengyel Nagy Anna élettörténet- monodrámát ő állította színpadra.

– Tomi nem egyszerűen színész vagy rendező, hanem színházi lény. Egy különleges  színházi lény.  A Kripli Mari szövegét még nem tudtam, amikor megkértem, hogy hallgassa végig, és türelmesen végighallgatta a két órát.  Utána Zsámbéki Gábornak meg Bagossy Lászlónak is megmutattam.  Ami nagyon fontos, Székely Gábor lakásán volt a főpróba. Az íróasztal lámpáját rám fordította és a feleségével türelmesen végighallgatták az előadásomat. Az Erzsike szövegével is sokat  kínlódtam. Tomival egy nyaralásból jöttünk haza, a kocsiban mondtam fel neki a szöveget.

– Az Erzsike egy hatványozottam hátrányos sorsú munkásnő élettörténete, aki halálos betegségben szenvedő kislányával jár kezelésről-kezelésre. Miben talált el ez a történet?

– A dolgokhoz való hozzáállásában, abban, hogy ösztönösen, a megérzései alapján mer lépni, amit a legtöbben nem merünk megtenni, mert annyira fontos az orvosi tekintély. Erzsikéről sokáig azt hittem, hogy egy roma asszony, a szó legszebb, elementáris, földközeli értelmében. Megteszi azt a lépést, hogy kiviszi a lányát a kórházból, csövekkel-állvánnyal, ő úgy mondja, az összes szarsággal. Kiül vele a padra.

– Ismerős számodra ez a fajta megszállott élni akarás, a szélsőséges élethelyzetekben való helytállás?

– A lányommal, Adéllal kapcsolatban tudnék ilyen példákat mondani. Még nagyon pici volt, amikor egyszer a kaposvári színházházban fürdettem a kis kádban, közben bejött Tarján Györgyi. Kivettem a vízből, hasra fektettem a karomon, és ahogy Györgyivel beszélgettem, felszívta a vizet és fuldoklott. Megfogtam a két lábánál, fejjel lefelé ráztam, kiszívtam a számmal az orrát meg a száját, amíg fel nem sírt.  Egy másik alkalommal Bulgáriában nyaraltunk. Elmentünk egy medvetáncoltató meg tűzugró programra. Volt már bennem némi vörösbor, amikor a tüzet többször átugrottam Adéllal a nyakamban.  Szerencsére semmi baj nem történt, de másnap még rágondolnom is rossz volt.

– Színészi pályád nagy részét a közös ügyekből formálódott színházi társulatok tették ki: a Huszonötödik Színház, Miskolc, Szolnok, Kaposvár, az Új Színház, a Merlin. Amióta szabadúszóként dolgozol, senkinek nem vagy úgymond az embere. Fájlalod?

– Változatlanul fontos számomra, hogy jóban, őszinte együttlétben legyek azokkal, akikkel dolgozom. Annak idején felmerült bennem, megkérdezem Zsámbéki Gábort, szerződtetne-e a Katonába. De valahogy egy hang azt súgta, hogy nem kell tagnak lenni sehol, jobb nekem a szabadúszás.

– Az egzisztenciális megcsúszások sem okoztak félelmet?

– Sok jó fej segített, amikor teljesen a nullán voltam, nem tudtam befizetni a csekkjeimet. Előfordult, hogy egy bankos ismerősöm adott ötleteket, hogyan lehet kölcsönt kapni és apránként visszafizetni. Manapság nincs ilyen gondom. Van, aki össze tudja egyeztetni a sok pénz keresést és a jó színészetet. Megint Jászai Marit idézem: „soha nem tudtam magamat taksálni, szégyellettem”. És ez rám is jellemző. Nem bratyizok olyanokkal, akiknek nem a színház, a mű, a mondanivaló a legfontosabb. Az emberi részem ki van szolgáltatva a színpadi létnek.

– A színpadi lét mindent felülír?

– Mindennél fontosabb. Az állatok, a gyerekek, az ártatlanok, a kiszolgáltatottak vannak ezzel pariban.

– Minden adottságod megvolt ahhoz, hogy kalapos dívaként, mélyen búgó hanggal a művésznő, a méltóságos asszony szerepét hozd, mégsem tetted. Zsigerileg tiltakoztál a sztárolás, a színészi allűrök ellen?

– Néha azért bedobtam magam, amikor el akartam érni valamit a hivatalokban. De valahogy nem jött be ez a szerep.  Azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy a Kossuth- díjamat állítólag a Merlin vezetése miatt kaptam, pedig csak azt szerettem volna tovább vinni Jordán Tamással kéz a kézben, amit Kaposváron csináltunk.

– A vesztes helyzetek, a padlóra kerülés állapota indított el a spirituális útkeresés felé?

– A fizikai, a lelki fájdalmak, a depresszió, az ízületi bajaim, a szenvedés miatt fordultam efelé segítség gyanánt. Nem láttam a kiutat. Nem értettem azt, hogy hiába vagyunk nagyon jóban a lányommal, mégis éles pengeváltások vannak közöttünk, egy morzsán is egymásnak tudunk feszülni. Most már jó irányba változtak a dolgok. Így hetvenévesen már kezdem másképp látni a dolgokat, jobban szeretem magamat is, kezdem látni a jót, és mindenért hálás vagyok. Fontos állomás volt az életemben a csípőműtétem. Éppen átalakították a kaposvári kórházat. Járókerettel mentem ki a vécére, ahol nem volt se ajtó, se fal. A mellettem lévő vécében a combnyaktöréses Lajos bácsinak kellett vécépapír, átnyújtottam neki. Először megrökönyödtem, aztán rájöttem, ez az élet.

– Milyenek szerepek vannak most kilátásban?

– Kincses Réka, aki A Pentheszilea programban rendezett, készülő filmjében nekem szánta az édesanyjáról mintázott főhős szerepét. Nagy megtiszteltetés számomra, mert nagyon bölcs, okos, jó ízlésű rendezőnek ismerem Rékát. Másfelől tartok attól, hogy energiában, fizikailag meg tudok-e felelni a feladatnak.