Az előadás legszebb részletei a harsány, repetitív részletek közé ékelődő csendes, jelentőségteljes pillanatok.

Aprócska, nyomasztó szükséglakás a dobozt formázó színpadon: egyetlen légtérben minden, ami csak befér – a fürdőkádtól és a mosdótól a hűtőn át a tévéig (látvány: Vecsei Kinga Réta). Itt él Woyzeck Marie-val és kisbabájukkal, kedvetlenül, feszültségek közepette, akár naphosszat a tévét bámulva. Woyzeck (Nagy Márk e. h.) az úgynevezett pénzkereső a családban: éhbérért cserébe néma beletörődéssel igyekszik megfelelni mindannak, amit a katonaságnál rárónak – tűri a fölényeskedést, a leckéztetést, és ellenkezés nélkül veti alá magát a teljesen őrült katonaorvos (Szabó Sebestyén László) kísérletnek nevezett emberkínzásának. Marie-nak (Barta Ágnes) az otthon ülés, a dögunalom és – éltető elemként – a latin-amerikai sorozatok maradnak. És a lakás csakhamar be is népesül e sorozatok szereplőivel: mintha csak a tévéből lépnének ki, a falon át is özönlenek be a jóvágású, tettre kész ifjú hímek. A zene vért pezsdít és táncra csábít; a vágyak és álmok világa pedig előadáshossziglan bekebelezi a latin-amerikai lakótelepi valóságot, egybeolvadva a szomszédságban működő ereszd-el-a-hajamat hely hangulatával. Dől a zene, hullámzik a tömeg, visz magával, és Marie-t nem kell kétszer kérni. Az ezreddobosnak (Fehér Tibor) máris nyert ügye van: laza és magabiztos, nem is kétséges, hogy övé a világ. Woyzeck a háttérből figyel, riadtan, idegenül. Húszas éveinek elején jár, és máris kívül rekedt a saját életén.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Ifjabb Vidnyánszky Attila alig néhány éve van a pályán, de a rendezéseinek fő sodrába tartozó előadások máris magukon viselik a rendező és alkotótársai jól felismerhető védjegyét – témában és formában egyaránt. Előadásaik arról szólnak, hogy ők, huszonévesek miként érzik magukat a körülvevő világban. Az irodalmi anyagot szabadon, játékosan, de jellemzően nagyon átgondoltan kezelik. Színpadi nyelvezetük a korosztályukhoz illően friss, színes, lendületes; tele ötlettel, váratlansággal és humorral. Általában – ahogyan ebben az előadásban is – zenéből, mozgásokból, gyakran elrajzolt gesztusokból teremtenek erős miliőt. A jeleneteken érződik, hogy improvizációs gyakorlatok nyomán, közös alkotásként születtek meg, és a már kész előadásaiktól sem idegen a spontaneitás. A többes számú fogalmazás részint a Sztalker Csoportra vonatkozik; arra a különleges formációra, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós neve fémjelez. (Színészként, rendezőként, íróként, fordítóként előadásokat hoznak létre, fiatalokat tanítanak színházra, formatervező- és asztalosműhelyt működtetnek, olvasásnépszerűsítéssel, könyvkiadással és -terjesztéssel foglalkoznak.) A fentebbiekben használt többes számban ugyanakkor benne foglaltatnak az előadásaikban részt vevő alkalmi alkotótársak is, jelen esetben egyetemisták és a Nemzeti Színház társulatának tagjai.

Az ezredforduló környékén jó pár Woyzeck-adaptáció született a magyar színpadokon (és Szász János filmje is ebben az időben készült). A korabeli újsághír nyomán íródott 19. századi mű vonzereje a témáján és a feldolgozás szikárságán kívül valószínűleg annak is köszönhető, hogy Büchner nem hagyott hátra végleges szövegváltozatot – a darabból rövidebb töredékvariációk ismeretesek csupán –, ami nagy szabadságot kínál a mindenkori színpadra állítóknak, egyben alkotói kreativitásukat követeli. E sorok írója számára azok az előadások váltak a legemlékezetesebbé, amelyeknek sikerült a darabot a reálszituációktól úgy elemelnie, hogy a szereplőkben lezajló lelki történések látomásos eseményekké formálódtak, így érzékeltetve a végletekig vitt kiszolgáltatottságot, megalázottságot. (A Mihail Măniuțiu rendezte kolozsvári előadás mindent vitt, de Schilling Árpád Krétakör-ös rendezése is erős élmény volt.)

Eltelt másfél évtized, felnőtt egy újabb generáció – a szereplők alig idősebbek, mint amennyi Büchner volt darab írásakor –, és ismét előkerült a Woyzeck, amikor az alkotók nemzedéki érzéseik kifejezéséhez kerestek alapanyagot. „Az a kiszolgáltatottság, tehetetlenség, ami Büchner Woyzeckjének kijut – bár nem gondolunk rá –, ijesztően közel van hozzánk” – nyilatkozta a rendező. Az alkotók a korábbi feldolgozásoknál is erősebben élnek a darab nyitottsága kínálta lehetőségekkel: a Vecsei H. Miklós által készített szövegkönyv, hírlik, a bemutató előtti napig képlékeny volt, jöttek-mentek ki-be a próbákon felmerült ötletek, újonnan született jelenetek. (A szöveg a színlap szerint egyébként Kiss Csaba „fakszimile fordításán” alapul, jelentsen ez bármit is.)

Az előadás legszebb részletei a harsány, repetitív részletek közé ékelődő csendes, jelentőségteljes pillanatok. Amikor Woyzeck és Marie belekapnak a kezük ügyében heverő vajba, és egymás képébe csapják egy-egy darabkáját, majd – a veszekedésen még áttör a szerelem – leheletfinom mozdulatokkal szétsimogatják a másik bőrén. Vagy amikor Woyzeck, testközelből megtapasztalva megcsalattatását, csak áll szelíden, dermedten: Nagy Márk nézése mindent elárul a szavakba foglalhatatlan emberi fájdalmakról. (Megtörténik-e, amin végigvergődik, vagy csak a mentálisan beteggé tett ember képzelgései, félelmei vetülnek ki?) Vagy ahogyan a gyilkosság megesik, szinte magától értetődően, mégis váratlan módon. Miután a szereplők különböző összefüggésekben jó párszor emlegettek késeket, és az előadás folyamán megannyi kés színre is került – milyen gondosan készítgeti elő a végső jelenetet a rendezés, gondolhattuk –, Woyzeck csendesen belefojtja a kádba gyereke anyját. A tévéműsoros-zenés-táncos-blődlizős, harsány jelenetfolyam után nagyon megrendítően hat a pillanat; az oratorikus emelkedettség egyszerre szól gyilkosnak és áldozatnak.

A szuverén Woyzeck-kompozíció azonban – legalábbis a bemutatón így tűnt – számos erénye mellett nem teljesíti be a lehetőségeit. A gondot az arányokban sejtem: már rég értjük az alkotói szándékot, és jó ideje csodáljuk a szereplők fantasztikus mozgását, végtelen energiáit, nem különben – tűrőképességtől függően – a szövegzanzát is, amelynek spektruma felöleli például a Harry Pottert és a Gyűrűk urát, a főzőműsort és a csomagküldő szolgálat halandzsáját, orosz megszólalást és spontán kibeszélést. Egyre csak sokasodnak a rétegek a rövid alaptörténet köré és fölé, és az utóbbi a két órás játékban olykor már-már elsüllyedni érződik. A rendező és a dramaturg meglehetősen engedékenyen látszik viszonyulni a színészi improvizációk nyomán helyenként jócskán túlburjánzó ötletsorozatokhoz. A lazaságon belüli mégis-feszességnek a hiánya eredményezheti, hogy a produkció nem éri el az eddigi legjelentősebb Vidnyánszky–Vecsei-előadások szintjét. A játék jellegéből fakadóan azonban az említett arányok a későbbiek során még módosulhatnak – és ennek révén talán nagyobb hangsúlyt kaphatnak majd az elő-előbúvó Woyzeck-fragmentumok.

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Georg Büchner: Woyzeck
Kik? Nemzeti Színház és a Sztalker Csoport
Szereplők: Nagy Márk e.h., Barta Ágnes, Fehér Tibor, Bordás Roland, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence m.v., Herczegh Péter e.h., Kovács Tamás e.h., Benedek Dániel, Szabó Nikolett e.h., Mészáros Martin, Szép Domán e.h.
Látványtervezés: Vecsei Kinga Réta. Dramaturg: Vecsei H. Miklós. Zene: Mátyássy Szabolcs. Ügyelő: Kabai Márta. Súgó: Kabódi Szilvia. Rendezőasszisztens: Trimmel Ákos. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

Facebook Comments