Napról napra

A színikritika alapvetően szubjektív műfaj, kritikusként az ember mégis, amennyire csak lehet, igyekszik eltávolítani mondandóját a saját személyétől. Ám vannak olyan előadások, amelyeket igenis fontos, hogy a kritikus úgy igazán átfolyasson magán, s írás közben a szigorú eltartás helyett egy lépéssel közelebb engedje magát a látottakhoz.

Az első jelentősebb havazásokkal egy időben érkezünk az Interetnikai Fesztiválra. Az úton az elvárásainkról beszélgetünk: arról, hogy miben tudunk mi mást, újat mondani, hiszen több olyan előadást is látni fogunk (Az igazság gyertyái, Ifjú barbárok), amelyeket már a budapesti közönség is ismerhet. És persze még többet, amit nem.

„Kedves Liliomfi úr, én ellenállhatatlan szenvedélyt érzek a színészethez” – olvashatjuk Szigligeti Ede művében a teátristába habarodott Kamilla kisasszony dagályos vallomását, akitől viszont Liliomfi azonnal a kisasszony bájos növendékéhez, Mariskához fordul a kérdéssel: „És Mari kisasszony?” A lelkes válasz pedig: „Ó, én is.” Ez az egyetlen mondat, amely vegytiszta pátosszal szól a Vígszínház előadásának legvégén.

Nézőpont kérdése, hogy sok vagy kevés határon túli magyar színházi előadást láthattunk a Színházi Olimpia alkalmából. Ha az országos programot vizsgáljuk, akkor mindenképpen örülhetünk annak, hogy olyan vidéki színházakban, ahol eddig legfeljebb alkalmi, regionális együttműködés eredményeképpen (vagy még úgy sem) láthattak a helyi nézők határon túli előadásokat, most megtekinthető volt az elmúlt évek néhány jelentős […]

A szatirikus karakterek banális problémákkal küzdenek, végtelen vitákba bonyolódnak művészetről, humanizmusról, erkölcsről. Fiatalok, naívak és szenvedélyesek, hisznek önmagukban és a kultúrában. Az egésznek mégis van egyfajta apokalipszis előtti, feszült atmoszférája. Eltúlzott mozdulatokkal, indokolatlan gesztusokkal szórakoztatnak minket, a groteszk játék szinte elfeledteti velünk a mindezek alatt megbúvó hideg valóságot. Ők annak a nemzedéknek az ifjúsága, akiknek […]

Pozitív visszhangoktól kíváncsian érkeztem a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermébe, a Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójára, az Ifjú barbárokra ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében. Az előadást a július eleji bemutató óta telt házzal játsszák, idejében kell jegyet foglaljon az ember, ha meg akarja tudni, mire ez a nagy érdeklődés, az előtérben […]

Dohoghat magában a kritikus, hogy miért kerül színpadra annyi film-remake a magyar színházakban, de nem tehet mást, mint konstatálja, hogy – különösképpen a Vígszínházban – már ennek is hagyománya van. Kicsit olyasmi talán ez, mint a 18. század végi barokk és gáláns operák világa, amikor a milánói vagy bécsi néző úgy ment be a színházba, […]

Majdnem másfél év lezárás után a tavalyi évad végén újra jelenléti előadást játszhatott a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Évadzáró bemutatóként a Rómeó és Júliát tűzték műsorra, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.

Izgalmas gondolat, hogy „a kettős beszéd a váddal nyer formát”: rossz az, aki rosszra gondol. Lehet, hogy a kritikus az, aki rosszra gondol, és diktatúrája válogatja, hogy értelmezését mekkora szabadságfokkal írhatja meg. A kérdés tényleg az, hogy gondolunk-e kimondva-kimondatlanul mi mindannyian, mégpedig konszenzuálisan, a minket körülvevő, mindannyiunk számára nyomasztó valóságra és zsarnokokra a Nero, a […]

Nem sok emberről mondható el, hogy harminc éve áll egy társulat élén, de TOMPA GÁBORról igen, akit 1990. november 1-én nevezett ki Andrei Pleșu kulturális miniszter a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójának. Pár nappal az Európai Színházak Uniójának kolozsvári fesztiválja után, a Pesti Színház II. Richárdjának főpróbahetén erről a három évtizedről faggatta őt NÁNAY ISTVÁN.

A pótlásként nagy vonalakban felskiccelt közeg karakter nélküli, pusztán illusztratív, nem köthető helyzethez, korhoz, speciális társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, már nem eléggé húszas éveket idéző amerikai, de nem is mai magyar.

A társulat nyári szabadtéri színházi idényre készült, legújabb előadása, a Vízkereszt, de amúgy mindegy művészi köntösbe bújtatott bulvárszínházi felfogást tükröz.