A rendezői változat kifejezésről a független színház kapcsán az juthat eszünkbe, hogy biztos hosszú, és direkt benne hagyták az eredeti ötleteket a lábjegyzetekkel és a kommentekkel együtt. Meg a TÁP Színházra is asszociálhatunk, amelynek ez a laza szerkesztés jól áll, az összes extrákkal, mert erős koncepció támasztja meg. Znajkay Zsófia a TÁP Színház egyik jelenlegi cölöpje, úgyhogy nem volt érdemes annyira kétségbeesni második saját drámája, a Rendezői változat április végi, a Staféta pályázat támogatta bemutatója előtt.

Annál is inkább, mert az első darabja, amit szintén maga írt, és amit az alkotótársakkal együtt rendezett meg a MU-ban Az ölében én címmel, meggyőzött arról, hogy a színház még tartogat hátborzongató perspektívákat. Az előadás képes volt egy „problémás” gyerek szemszögéből atmoszférikusan is megmutatni azt a világot, a bársonyos szülői terrort, a kötődést, a szeparációs félelmeket, stb., ami valószínűleg minket is körülvett valamennyire, csak már nem emlékszünk rá, és jobb is így nekünk. A Rendezői változatot is a szerző állította színpadra, szoros együttműködésben az Emilt játszó Laboda Kornéllal és Faragó Zsuzsával, a láthatatlan, ám jelentős dramaturggal (ezúttal Bíró Bencét is dramaturgként jelöli a színlap). Összeszokott társaság, egy srófra jár az agyuk.

Fotók: Véner Orsolya

A döntés, a rendező tudathasadása, a valóság és vélt valóság közötti átjárás lehetősége és  a szabad akarat a darab témája, és ebből persze számos mellékszál következik a szereplők életére és játékára vonatkozóan is. Három szereplőre íródott a történet, illetve hárman játszanak a színen, de több szerepet.

Az alapsztori alig látható az előadásban, ami tulajdonképpen egy egyszerű melodráma.  Illetve az olyan romantikus komédiák széttrancsírozása, amelyekben valakinek – mondjuk egy nőnek – két másik – mondjuk két férfi – közül kell választania, és mindegy is, hogy dönt, a végén úgyis az a lényeg, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Emilt a már említett Laboda Kornél, a színésznőt, illetve minden nő szerepét Kurta Niké, a másik színészt, illetve a darabbeli rendezőt Hajduk Károly játssza. Mintha autisták fesztiválja volna az a szöszölés, méricskélés, akkurátus mozgás, kényszeresnek tűnő, redundáns beszéd, amit mindhárman nagyjából következetesen lenyomnak a színpadon. Végig olyan érzésem van, hogy udvariatlanság volna kinevetni őket, miközben sokszor elröhögi magát mögöttem egy egész társaság, ami meg zavar.

A három színész nem is játszik, csak újabb és újabb szerepekre hasad az előadás alatt, ráadásul kívülről néha csak hangbejátszás formájában bukkan fel egy halott apa vagy egy anyával kapcsolatos emlék. A személyiségfejlődés útvesztői, a pszichés folyamatok zavarai, a felszín alatti mélyebb rétegek jelennek meg a színpadon és kergetik őrületbe a nézőt, humorral. Bennem valahogy Hazai Attila prózájának minimalizmusa sejlik fel, annak zárkózottsága és a furcsa lények iránti szeretete. Ezen kívül káosz van, és így már nem is érdekes például az sem, hogy a használati tárgyak milyen rendezői koncepció szerint kerülnek be a színpadra vagy épp ki a térből.  Talán az alkotók saját élethelyzeteiből, privát komplexusaiból, mániáiból, meg nyilván a traumáikból is került egy jó adag a színpadi történésekbe, de az sem teszi tisztába azt, hogy mi folyik itt. A színpadon semmi nem logikus. Illetve nagyon is az, ha úgy nézzük, hogy valami szürreális, álomszerű dramaturgia működteti a cselekményt, illetve Znajkay Zsófi túlságosan érzékeny elméje, amelynek feltehetőleg időnként ignorálnia kell a külvilágot ahhoz, hogy egy tisztább valóságot láthasson helyette.

Znajkay mélyebbre ás, mint a szerelem és az abban való döntés lehetőségei. Magát a döntési folyamatot írja meg és bontja jelenetekre, és még az egyes jeleneteken belül is többféle döntési lehetőséget villant fel, miközben azok is hiábavalónak tűnnek. Végül kirajzolódik a paralitikus képlet, miszerint megbénulhat az ember a döntési lehetőségek tudatában is. Minden pillanatnak megvan a maga drámája a színpadon, mégis elvész a folyamatban a drámaiság, illetve ott van a lehetőség, hogy nem is történik meg az egész; és mint az álomból, felébredünk és megkönnyebbülünk, hogy mégsem szúrtuk el, és maximum egy nyomasztó emlékként tekinthetünk majd az egészre hamarosan. Ráadásul ez a rendezői látásmód annyira szétszálazza a dolgokat, hogy ezáltal elidegeníti, be is szünteti a hozzájuk fűződő érzéseket.

Újrakezdő vagy először dönteni kénytelen harmincasoknak való az előadás, akiknek már nem kéne az apa- vagy anyakomplexusukban toporogni, ha nem muszáj, inkább meg kéne próbálniuk kapcsolódni a saját életükhöz. A szereplők játékába szépen beszivárog az ábrázolt figurák gyötrelmes múltja, az abból eredő defektjeik. S mintha nagyon is kényelmes lenne a színészeknek ez, vagyis alkatilag nem áll távol tőlük az eltérő működés, amely akadályossá teszi a társas kapcsolatokat. Lehet, hogy magukból készítettek előadást, vagy a szerző róluk írta a szerepeket. A darab története végtére is az, hogy van egy darab, amit megrendez egy rendező, mármint a darab alatt rendezi a darabbeli rendező, és ettől a néző szeme láttára formálódik át a történet, tehát egy másik változat jön létre, mint az eredeti. Talán egy jobb vagy egy nagyon is átlagos változat.

Ahogy Ede mondja zongorázás közben, amikor Preiszner Miklós (a darab zeneszerzője) felkavaró szerzeményét halljuk magnóról: Gondolj át egy döntést. Most eldöntöm, hogy leütöm ezt a hangot, vagy nem ütöm le a hangot. És, hogy melyiket ütöm le. És ebből lesz a zene. Ami egy jó szemléltető eszköz: kvázi sormintát fest az időre…  Minden pillanatban döntést hozok arról, hogy melyik ujjam mit csináljon a tízből. Mekkora kontroll, nem igaz? Én döntök és én döntök és én döntök.” 

Znajkay nem is alanyi drámát írt, hanem egy intelligens és széles spektrumon futó programot, amelyben a különböző opciók és mindenféle jelentésrétegek párhuzamosan gomolyognak, és mindenki utazhat a neki megfelelőn, akár terápiásan, ha elég szemfüles. Meghökkentő a perspektíva ismét, ahonnan ír a szerző, szinte reveláció, és ezt a kissé vontatott előadás sem tudja eltompítani.

Hol? MU Színház
Mi? Znajkay Zsófia: Rendezői változat
Kik? Játsszák: Kurta Niké, Hajduk Károly, Laboda Kornél
Dramaturg: Faragó Zsuzsa, Bíró Bence. Látványtervező: Szakács Ferenc. Jelmeztervező: Horváth Jenny. Zeneszerző: Preiszner Miklós. Fény, hang: Major Mátyás, Bredán Máté. Rendezőasszisztens: Illés Anna. Kamill hangja: Dióssy Gábor. Rendező: Znajkay Zsófia. Külön köszönet: Színházi Kritikusok Céhe
Támogatók: Budapest Főváros Önkormányzata, BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., Staféta, Füge Produkció, , Nemzeti Kulturális Alap, Emberi Erőforrások Minisztériuma
A produkció a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett Staféta program keretében valósult meg.

Facebook Comments