Napról napra

Számos érvényes, bár nem feltétlenül szívderítő leírását ismerjük a valóságunknak. Ezek egyikét A szexualitás története című vállalkozás szerzőjétől, Michel Foucault-tól kapjuk, aki a mindenkori hatalomgyakorlásnak kiszolgáltatott szexualitás biopolitikai mátrixán belül kereste az egyén szabadságának, azaz szabadságelvű szexuális döntéseinek és viselkedésformáinak a hagyományait és lehetőségeit (társadalomtudósként és magánemberként is). Egyrészt ebből – a Lestyán Attila által […]

A darabot főleg azoknak ajánlom, akik attól félnek, hogy a kortárs dráma irodalmi minősége hanyatlik és hogy ezt a pusztulást a fiatal generáció hozza ránk. Ha egy tanácsot adhatok az alkotóknak, az az lenne, hogy legyen minél többször látható az előadás, készüljenek interjúk, videók.

Elsőre nem magától értetődő, hogy egy csapat a kollektív karantén-kényszer alatt-után pont az elvonulás és bezárkózás iránti vágyról csináljon egy előadást.

Az előadás egy baráti beszélgetés álcáját ölti magára, amiről az első fellépő végszavánál nyomban lehull a lepel: szó sincs arról, hogy a színészek egymással társalognának, sőt, ha úgy adódik, a másik monológja alatt kimennek a szobájukból vagy felszállnak egy repülőjáratra (ahogy teszi azt Láng Annamari), az egyedüli előírás számukra az, hogy tartsák a megszólalási sorrendet […]

Lassan építkező krimi-dramaturgia, pontos alakítások, mértani térkezelés. A virtuális valóssággal játszó pedofil-történet óvatosan közelít, majd a létkérdések sűrűjébe húz, hogy kötődésről, bizalomról személyiségről gondolkodjon.

A Sokadik pillangó nem egy hagyományos, társadalmi problémákra fókuszáló dokuszínház, hanem egy belső töprengésre, önértelmezésre kényszerítő, szolidan kísérletező monológlánc.

Legalábbis az a Fidesznek hívott és Fekete Ádám által játszott ripacskodó, absztrakt entitás, amelyiknek csak rossz poénokat tudott írni az állami tévé, egyébként pedig a magyar néppel közösen, Orbán Viktor mellkasából szopik… Kissé zavarosnak hat? Pedig még csak két percet írtam le A csatorna című darabból.

Dadaista opera, szürrealista freak show, amely a velejéig korrekten politizál. A TÁP Színház – Bíborszalon: BajuSS című előadását annak érdemes megnézni, aki már nem hisz a mesékben.

A rendezői változat kifejezésről a független színház kapcsán az juthat eszünkbe, hogy biztos hosszú, és direkt benne hagyták az eredeti ötleteket a lábjegyzetekkel és a kommentekkel együtt. Meg a TÁP Színházra is asszociálhatunk, amelynek ez a laza szerkesztés jól áll, az összes extrákkal, mert erős koncepció támasztja meg. Znajkay Zsófia a TÁP Színház egyik jelenlegi […]

…a TÁP Színház előadásában maga az olvasás aktusa válik színházi eseménnyé, miközben a hangvétel – az irónia és a nosztalgia – a nem első olvasat érzését kelti.

A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.

A fesztivált átszövő nagy korrupciós keretjáték nyilvánvalóan nemcsak arra volt jó, hogy néhány napig eltartható álvalóságmentes fikciók jöhessenek létre, hanem arra is, hogy tovább formálódjon egy amúgy is formálódóban lévő közeg, egy egyelőre nagyrészt a fővárosban koncentrálódó közösség, amelyben fontos szerepet játszanak a politikailag aktív fiatalok.