Semmi nem változott, vagy ami mégis, az rosszabb lett. De nem esik jól a nevetés a gyilkosokon, pedig úgy tűnik, az lett volna a cél.

Egy színdarab, amelynek az íve a kontrollálatlan káromkodástól a saját család ellen felfogadott bérgyilkosokon keresztül a Miatyánk szövegét elfelejtő szereplőig terjed, aligha akar sok jót elmondani az emberiségről, annál több rosszat viszont az elembertelenedésről és az elistentelenedésről. Lőrinczy Attila először húsz évvel ezelőtt bemutatott darabja, a Balta a fejbe épp ezt az ívet követi, és ebbe a témába igyekszik belemélyedni Horváth Illés, a Magyar Színház színésze, akinek ez a második rendezése a 2016-os, nagyszerű Köztásaság után.

Lőrinczy arra tesz kísérletet drámájával, hogy átültesse a mai korba a shakespeare-i csirkefogókat, azt állítva: csak annyi változott, hogy a bűn már magától értetődik. Richárd – mert itt is így hívják a főszereplőt – már nem dönti el, hogy gazember lesz, ő az, és kész, még sántának vagy púposnak sem kell lennie hozzá. Illetve az ő sántasága épp úgy öröklődik, mint egy genetikai rákfene: gyűlölködő felmenői révén szívhatta magába a gazemberséget, és azzal koronázná meg ezt a dicstelen folyamatot, hogy maga vet véget minden rokona és boldogtalan őse életének. De ez a poszt-shakespeare-i kor Lőrinczynél nemcsak ocsmányabb, de kisszerűbb is: még ez sem sikerül neki. Még gazemberből sem tud nagypályás lenni ez a sokadik Richárd.

A cselekmény főként a III. Richárd, a Hamlet és egy pesti bulinegyedbeli tetszőleges szombat éjszaka keveréke: a családfő meghal, de szellemként visszatér, hogy rászóljon a fiára, álljon ki magáért, de itt nem a gaz nagybáty a bűnös, hanem a fiú maga. Meg is van a shakespeare-i tetemre hívás jelenete a ladységétől itt megfosztott Lady Annával. És különben is, Hamlet atyjának szelleme leginkább a gazember Richárdot noszogatja noszogatja arra, hogy álljon ki magáért – bár ő ez alatt nem feltétlenül ügyetlen bérgyilkosok felfogadására gondol a kocsmában. Ilyen a mai világ, így élünk mi, mondja a szerző, mi viszont visszakérdezünk: hogyan?

Mert a drámának végül nem sikerül igazán kibontania saját világát, világképét, világanalízisét, és ebben Horváth Illés rendezőként nemhogy nem megy szembe a szerzővel, de tovább erősíti a sikerületlenség érzését. A szöveg második felére – noha az a brutálisabb – egyre inkább a komédia felé billen a mérleg nyelve az ügyefogyott bérgyilkosokkal és a fia halálába szó szerint belebolonduló, marhaságokat beszélő nagypapával. Ez nem használ a drámának, mert a humor túlságosan egyszerű ahhoz, hogy bármilyen módon rábírja a nézőt, nézzen máshogy arra, amit lát. És Horváth Illés rendezésében minden szélsőségesebb: az erőszak, de a komikum is. Így viszont nagyon nehéz komolyan venni a színpadon bárkit, akinek Lőrinczy humorosnak szánt mondatokat adott a szájába: Kálid Artúr fegyveres betörés közben sütizni leálló félhülyébe megy át egy idő után, Kovács Zsolt bolond nagypapaként pedig nem mutatja meg öregura észvesztése mögött a méltóságot, csak a kergekórt, így nem kelt empátiát, együttérzést sem. Az egyre sokasodó ilyesféle jelenetek sem tudnak szervesülni a vérdrámába, és mivel komikumként gyengék, a kettősség sem kelt feszültséget. Inkább csak érthetetlen, hogy lehet egy ilyen dráma fő dramaturgiai fordulópontja egy csetlős-botlós, sütin csámcsogós bohóctréfa.

És bár a rendező Pater Sparrow sötét atmoszférát teremtő díszleteivel – sejtelmes, félredobott, valaha nagyobb szabású funkciót betöltött holmik limlomokká aljasult maradványaival – emlékezetes vizualitást hoz létre, a megalkotott világ mégsem egységes. Az ötletes, stilizált-kifordított és hatásos – többször ösztönös nézői reakciót kiváltó – elemek, mint az átlátszó üveglap a mobiltelefonok helyett, a diszkógömb-koponya urna helyett vagy a szivárványszínű infúziós tasakok, a hiperrealizmussal váltakoznak. Ami, ahogy az előadások 99 százalékban, úgy itt sem működik: felesleges „hitelesen” eljátszani, hogy valakinek lemetélik az ujját, és ettől ömlik a vére, mert ez a színház definíciójából és leglényegéből adódóan úgysem lesz hiteles soha. Ezúttal is inkább kizökkent és a hamisságra emlékeztet minden ilyen mozzanat, ami az amúgy kifejezetten expresszíven rendező Horváth Illés produkciójában a szokottnál is nagyobb gond, hiszen ennek az előadásnak a szokottnál is több eleme szolgál arra, hogy beszippantsa a nézőt a saját világába.

Homályos az is, praktikusan milyen világban játszódik a cselekmény. Vilmányi Benett (Richárd) és a legjobb barátját játszó Takács Géza abban remekek, ami ritka a magyar színészek között: értelmiségi hártya és veleszületett eltartott kisujj nélkül tudnak primitív bunkót játszani, káromkodni és tahók lenni, ami jól illik is a díszlet előterében otthagyott építkezési állványok lepusztultságához. Mégis, a szövegben milliókkal és menő vállalkozásokkal dobálóznak, ez pedig sehogy sem jön össze ezzel a hátsó-józsefvárosi hangulattal. A szöveg alapján az előadás szólhatott volna a mai, a politikához dörgölőzés (vagy konkrétan a politikacsinálás) révén meggazdagodott generációkról, de ezt a képzetet sem a lepukkantság nem hozza elő, sem a szöveg vagy a rendezés bármely más, mai viszonyokra való utalása. A legérdekesebb kortünet talán az, ami nem is érzékelhető a színpadon, és csak az eredeti dráma és a mostani bemutató szövegének összehasonlításakor tűnik fel: hogy eltűnt a darabból egy meglehetősen reflektálatlanul hagyott nemi erőszak, bekerült viszont egy egyéjszakás kaland – ez az okos változtatás (a dramaturg Horváth János Antal volt) sokat elmond a férfi-női kapcsolatok változásáról. Az erőszak kihúzása utal arra, hogy egyre kevésbé komilfó az ilyesmit szinte természetesnek beállítani, a tiszavirágkapcsolat pedig remek példája az érzelmi kiüresedettségnek.

Így az előadás az EU-támogatás elsíbolásában utazó aranyifjak görbe tükre vagy a sorsszerűség húsba vágó tragédiája helyett vázlat marad egy embertelen és kisszerű világ felfestéséhez. Erős vázlat, mind írói, mind rendezői oldalról, de vázlat.

Hol? Magyar Színház
Mi? Lőrinczy György: Balta a fejbe
Kik: Rendező: Horváth Illés. Díszlet: Pater Sparrow. Jelmez: Gálvölgyi Anett, Miovác Márton. Zene: Zságer-Varga Ákos. Dramaturg: Horváth János Antal. Szereplők: Vilmányi Benett, Csarnóy Zsuzsa, Takács Géza, Kovács Zsolt, Hámori Ildikó, Móga Piroska, Gáspár Kata, Gémes Antos, Kálid Artúr, Bede-Fazekas Szabolcs, Dunai Csenge

Facebook Comments