A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.

Májusban megérkezett a Vígszínház kamaraszínházába az a játék, amit 2017 tavaszán, a 200 éves Arany János emléke előtt tisztelegve, a debreceni Víg Kamaraszínházban mutattak be először az ifjú alkotók. Siker volt ott is, siker lesz itt is. Ám a cím, amit a produkció visel, sokak számára marad bontatlan ajándék, hiszen csak kevesen tudják, miként folytatódik az idézet. Aki utánanéz, rájön, hogy a Toldi hetedik éneke kezdődik e sorral. S a cseles, titkos bónusz, vagyis a folytatás, amit Vecsei H. Miklós, az emlékest szövegét összeállító dramaturg és ifjú Vidnyánszky Attila, a rendező titkoltak bele, az úgy hangzik, hogy „Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.”  Nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy e rejtjeles üzenő-játék könnyed és naiv szépségét, s az író életére vonatkozó, összegező fájdalmát egyaránt érzékelni lehessen.

Aki látta Vecsei József Attila-estjét, és elragadtatással távozott is róla esetleg, hallván, hogy most Arany János a tét, kétszeres kíváncsisággal készülhet az eseményre. József Attila egész élete, zaklatottsága, ég és föld között csapódó költészete koloratúr feladat az őt tolmácsoló színész számára. De most mi lesz?  Akár tanáros torokköszörülés, akár kollegiális kajánság kíséri a kételyt, megfogalmazódik a kérdés: mit kezdenek „a fiúk” a kötelesség e hajdani katonájával, a csöndes szenvedélyek gazdájával? S rajtuk keresztül mit tud kezdeni jelenünk ifjúsága Arany Jánossal? Hisz róla még az általuk is színpadra hívott Gyulai Pál is azt írta: „Az ifjúság húrja, a leghangzatosabb lírai húr, hiányzott lantján”.

De Vidnyánszkyékat nem kell félteni. Tudják a törvényt, amit a pedagógiai diktátorok nem tudnak: csukott ajtón nem lehet bemenni. Kinyitják. Irgalmatlan ramazuri fogadja az érkező közönséget. Az idősebbektől olykor elnézést is kérnek, többször elhangzik, hogy amit látunk, az ifjúsági előadás. Lassan mindenkivel megértetik, hogy csak játszanak. Olyan egyszerű kunsztokat csinálnak, amihez hasonlót a mutatványosok és a tanárok java mindig is alkalmazott figyelemfelhíváskor. Tanórán elég néha egy diónyi tárgyat felmutatni, hogy az álmosak is fölébredjenek, vagy valami váratlan trükkel élni, hogy az elbámészkodókat magunk felé fordítsuk. Itt félig vízzel telt flakonokat kell úgy a talaj valamely pontjára dobni, hogy állva maradjanak. Egyre többen értik, mire kérik őket, s bekapcsolódnak a fölfordulásba. A nézők pedig mintha tüsszentés után szednék össze magukat, a tájékozódási zavart rokonszenvező kíváncsiságra váltva kérdezik: akkor most mi van?

Fotók: Dömölky Dániel

Az van, hogy mindjárt mesélni fogunk nektek. Egy korról, meg egy emberről, meg ennek az embernek a barátairól. Mindenki hallja? Kezdünk. Vecsei Kinga Réta díszletének az emlékezet kréta-fehére adja az alapját, s a tér oldalfalait. Benne jobbára fekete ruhákban jelennek meg az alakok, s barnában, homokszínben láthatók a szükségessé váló bábok, mint például a „kabátka Jánoska”, a nagyszalontai ház gyermekkori sámliján. A falusi időket egy valós méretű, hófehér tehén jelzi az első részben, s egy szoborfehér paripa a másodikban. De nem okoz zavart egy bekerekező bicikli sem. Állatbarátok lelkesen állapíthatják meg, hogy tényleg egy toportyánféreg, vagyis egy mozdulatlan aranysakál mutatkozik a színen. A színház lángvörös varázsát drapéria jelzi, a problémásabb figurákat, például a Csapó Attila által nagyszerűen játszott Fáncsy Lajos trupp-igazgatót óriás, vörhenyes paróka, s pocak-protézis teszi emlékezetessé. Két-három alak megelevenítése is jut egy játékosra. S bár Debrecenben az osztálytárs Szabó Sebestyén volt a fő mesélő, itt, a Pesti Színház deszkáin igencsak megemeli a játékot, hogy a Tanú s az Öregember szerepében beáll közéjük szeretett tanáruk, a jelenleg most vállig érő hajat viselő Hegedűs D. Géza. Az Arany feleségét játszó Szilágyi Csenge mellett két leány van még jelen e nagyon is fiús játékban: Antóci Dorottya e.h. és Rudolf Szonja e.h. Kovács Adrián zenéjét hol maga Kovács Adrián, hol Mester Dávid szólaltatja meg a színpad mélyére tett „klavír”-on, a táncok megtervezése pedig Berecz István munkája volt. Egy pillanatra még mintha a Paál István által rendezett, hajdani Petőfi-rock egy motívuma is felidéződne.

Az előadás friss, okos, nagyvonalú és – tulajdonképpen – gyönyörű.

Vecsei H. Miklós tud valamit, ami aligha tanítható, de műhelykörülmények között, a gyakorlati tanárképzés során elleshető, tanulható. Ismeri a csípni tudó, bogáncs-információk erejét és természetét, ezért aztán keresi is őket. Tudja, hogy a művekkel, meg az emberekkel mindenekelőtt találkozni szükséges. A megérintődés esélyének megadása, a találkozás létrejötte a lényeg, nem a megfelelési kényszerből űzött műelemzés kalapáló kopogása. Hogy a közös birtoklással járó öröm során majd egy fényes pillanatban rá lehessen mutatni egy alkotói megoldásra: ezt nézd! S az majd megmarad, s hívja a többi rácsodálkozást.

Az összeállítás, mely fényes bizonyítéka annak, hogy milyen fölösleges a vita arról, hogy művet vagy életrajzot tanítsunk-e irodalomórán,  időrendben követi Arany életútját, s nem tartalmaz semmi rendkívüli elemet. De pontosan lehet érezni, hogy az anyaggyűjtés során melyik adat, melyik mű, melyik szereplő figurája bizsergett meg a közvetítésre vállalkozó szerkesztő ujja alatt, s melyikről mondta, ez az, ezt elviszem, mert ezt mutatni kell. Ez a válogatói izgatottság, mely képes megérezni, hogy a megismerendő ember mitől volt boldog, mitől volt kétségbeesett, tehát a vágy keletkezésének kitapintása csak azokban működik, akik maguk is részesei a szertartásnak, vagyis valami módon már meg vannak hódítva az ügynek. A megérintettség érzete munkaeszköz, a megérintettség állapota az első feltétele a művészetközvetítői tevékenységnek, űzze azt bárki: művész avagy művésztanár.

A másik ember élménye energiát termelő, katartikus lehetőség. Arany legnagyobb emberélménye, Petőfi lénye és barátsága áll a játék központjában.  Hogy megint csak Gyulait idézzem: „Petőfi volt hevesb, változatosb, festőibb: Arany csöndesebb, mélyebb, plasztikaibb. Mindkettő szerette egymásban azt, ami benne többé-kevésbé hiányzott: Arany Petőfiben az erélyt, a szilaj hevet, édes kellemet, friss színezetet, könnyed bájt, Petőfi Aranyban a nemes nyugalmat, mély érzést, biztos és eleven rajzot, egyszerű fönséget”.  Felejthetetlen kép, amint a kisgyerek Arany Lacit vagy talán az eltávozott Arany lelkét a „visszatért” Petőfi még egyszer – s immár végleg – kézen fogja, s kivezeti.

A hatás, amit ez a vállaltan „ismeretterjesztő”, „gif”-ekkel és telefonjátékkal tarkított, ifjúságnak szánt produkció elér, nem mindennapi. Még a mindig harcban álló Gyulai Pált, a 155 centi magas, örökké háborgó, nagyszerű kritikust is meg lehet érteni. („Az apróknak harc a menedéke”, szólt róla Ady.)  „Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfikorát az Aranyé” – írta Gyulai. S az előadás során gyönyörűség érzékelni, mint nézi Arany (Gyöngyösi Zoltán) Petőfit (Wunderlich József), Gyulai (Ertl Zsombor. e.h.) mindkettőjüket, Vecsei és Vidnyánszky pedig mindhármukat.  Nem hiányzik a megbocsátó humor sem a kortársak bemutatása során. Megjelenik Madách Imre (Zoltán Áron), Kemény Zsigmond (Tóth András), s maga Eötvös József (Reider Péter e.h.) is.

Ahhoz viszont már kell némi bátorság, hogy a közoktatás mai állapotának ismeretében előálljanak Eötvös híres mondásával, de megteszik: „Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyerekeinknek, mint az, ahogy tanítjuk. Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.”  El lehetne-e érni vajon, hogy a pedagógia jelen irányítói eljöjjenek erre az előadásra? Meglehet, szívükhöz kapnának. Ideje lenne.

Hol? Pesti Színház?
Mi? Vecsei H. Miklós: „Kinek az ég alatt már senkije sincsen”
Kik? Szereplők: Hegedűs D. Géza, Szilágyi Csenge, Wunderlich József, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Gyöngyösi Zoltán, Reider Péter e.h., Antóci Dorottya e.h., Rudolf Szonja e.h., Dino Benjamin e.h., Ertl Zsombor e.h., Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell
Zenei Kíséret: Kovács Adrián/Mester Dávid. Ügyelő: Balázs László. Súgó: Mészáros Csilla. Hang: Chudák Róbert. A rendező munkatársa: Egyed Mónika. Világítás:Hlinka Mónika. Szcenika: Juhász Zoltán. Látvány: Vecsei Kinga Réta. Koreográfus: Berecz István. Zene: Kovács Adrián. Dramaturg: Vecsei H. Miklós. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila

Facebook Comments