A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg kategóriában Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című darabja az egyik várományosa idén a Színikritikusok Díjának. A művet tavasszal már színpadra is állította Novák Eszter az Ódry Színpadon. 

– Sok különböző dologgal foglalkoztál már eddig is, de a színház mindegyikben ott van valamilyen formában. Ráadásul gyerekkorod óta tart ez a szenvedély. Mi vonz annyira a színházban?

– Leginkább az intenzitás, sokszor az intranzigencia, egy ideje a vállalt elokvencia – ugyanakkor a közvetlen hatás, az aznap esti állapot. Persze a színház „rituális összelélegeztetés” Nádassal szólva –  akit egyébként effektíve az ájulásig olvastam nyilván beteges extázisban, amikor „Nádas Péter színháza”  címmel írtam a szakdolgozatomat.

Viccelek, hatévesen, amikor láttam A varázsfuvolát, nyilván más volt a vonzerő természete – a varázsdoboz, egy másik dimenzió, amiben komplexen esztétikailag lehet megnyilvánulni, a sugárzó figyelem – igencsak más volt a 70-es évek szürke gyötrelmeihez képest.

Fotók: Szarka Zoltán

Ráadásul a színház sokféle, ez is az egyik vonzereje, imádom a kabarét mint műfajt, csináltunk azt is. Egy időben nagy kedvvel játszottam gyerekekkel kreatív játékokat, kamaszokkal pedig előadásokat készítettünk. Gondoltam, drámapedagógusi tevékenységbe is foghatnék, elvégeztem egy tanfolyamot, de rettenetes volt azzal szembesülni, hogy állandóan „le kellett nyesegetni az ötleteket”, merthogy mindent csak leegyszerűsítve lehet megcsinálni a gyerekekkel, nincs esztétikai és formai variabilitás.  Csak egy adott formakészlettel szabad dolgozni.

– Miből indultatok el a kreatív játékokban, csak szövegeket vittél?

– Azokat is, meg képeket, fotókat, verseket. A gyerekekkel nem csináltunk kimerevített bemutatókat, ez ellentétes az életkori sajátosságaikkal. De mindabban, amit csináltunk, mégis volt valami speciális koncentráció és intenzitás, amit a hétköznapokban nem tudsz megélni.

Irodalmi-drámai osztályba jártam középiskolában, folyamatosan színházban voltunk, és azt csináltuk. Persze rengeteget olvastam, már akkor faltam a könyveket, és írtam is, megjelent egy verseskötetem.  Ezek a tevékenységek kis csúszással szinte párhuzamosan folytak, és ma is ez a helyzet: mindig az a terület erősödik fel, ahol lehetőségem van valamit csinálni. De az írói szerep nem vonzott, sokkal inkább színházi ember akartam lenni. Pedig a gyerekeim születéséig sodródtam, „benne éltem” az irodalmi életben.

– Ez ugye a pécsi Jelenkor holdudvarát jelenti?

– Igen, azt is. Tizennyolc évesen felvettek a JAK-ba, de tagja voltam az Írószövetségnek is. Minden adott volt, túlságosan is, szenvedtem, azt hiszem, ezt a megelőlegezett, túlzott bizalmat. „A korai versekkel vajmi keveset végeztünk” – ez a Rilke-idézet volt kis kötetem mottója. Másrészt én tényleg hatéves koromtól színész akartam lenni, méghozzá színházi színész. Baromi tudatosan készültem a pályára, ezért jártam balettre, tanultam zenét. De azért is ragaszkodtam a színházhoz, mert az csapatmunka, és ez sokáig mindennél fontosabb volt számomra.

– Érettségi után jelentkeztél a főiskolára, de nem vettek fel. Viszont nem törtél össze, mert amúgy is a kaposvári színházba akartál menni. Ehhez képest fél év után elmenekültél onnan…

– Nagyszerű volt, csak épp nem az én tempómban jött, és kaszált el a trip. Színésznek lenni, pláne akkoriban, egy erősen korlátozott szerepnek látszott: a rendezők szemüvegén keresztül létezem csak, ha nem tetszem, nem vesznek meg, viaszbábu, membrán, semmi orgánum médiuma nem lehetek, pláne nem aktív értelmiségi közvetítő.

A színház persze továbbra is izgatott, de középiskolásként már rendezésben is gondolkodtam, elsősorban a filmrendezés érdekelt. A pécsi bölcsészkar után felvettek posztgraduális videórendező szakra Pestre a Színműre. De akkor még belülről nem voltam kész erre, nem voltam elég stabil érzelmileg, pedig a rendezéshez ez nélkülözhetetlen. Túlzottan érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, kishitűség, szorongás, szégyen volt bennem – ezekből egyébként is sokkal több van a nők alapkészletében. Igazából akkor tudtam túllépni mindezen, amikor megszülettek a gyerekeim.

– Hogyan kapcsolódott ez össze a szüléssel?

– Az egész terhességet és a szülést egy „nemevilági” állapotként éltem meg. Korábban iszonyatosan „elégtelennek” éreztem magam mindenre, hipochonder is voltam, állandóan azt hittem, hogy halálos beteg vagyok, a legkülönbözőbb dolgoktól szorongtam. A szüléssel valahogy letettem ezeket a terheket, mert jött egy feladat, egy olyan felelősség, ami mindent überelt. Egy ember „létrehozása” körül kellett bábáskodnom.

Adott volt ez a hatalmas testi-lelki kihívás, én meg egyébként is hajlamos vagyok szinte monomániásan ráfeszülni feladatokra. A testemet végre nem egy kiszolgáltatott, beteg valamiként éltem meg.

– A benned lévő erőt érezted, azt, hogy képes vagy létrehozni valamit?

– Nem. Ez épp az élet földi realitása volt, a „földreszállás”, de pont ennek vállalása és rohamos eljövetele változtatott meg mindent. Egy szülést nem lehet visszatartani. És ez jó, sem halogatni, sem félbehagyni, ráadásul fatálisan értelme van.  Hosszú évekig próbálkoztam a filmkészítéssel, meglehetősen sikertelenül. Csináltam azért kisfilmet, mentálhigiénés oktatófilmet diákoknak, de a játékfilm elmaradt. A munkaterveim, a különböző forgatókönyvek soha nem jutottak el a megvalósulásig, pedig azt éreztem, hogy a filmrendezésben lehetne a legkomplexebben megnyilvánulni.

– A film talán a legnehezebb választás. Színházat csinálni könnyebb lett volna…

– Ez egyáltalán nem jutott eszembe, nem volt szempont. Egészen addig az oktatófilmig, amikor is együtt volt egy egyetemi színházi csapat, és felmerült bennem, hogy miért ne rendezhetném meg velük a Leonce és Lénát. És meg is rendeztem. Ez Pécsett volt újra, akkortájt született meg a második gyerekem, és Pestről ingáztam a próbaidőszakban. A szüleim lenn laknak, sokat segítettek.

– Ebből a csapatból jött létre az Árnyékszínház?

– Nem, tulajdonképpen az is „véletlenül” született. Ez azért érdekes, mert miközben az életemet hatéves koromtól elképesztő tudatosság jellemzi, ami végül tényleg megvalósult, az mind véletlenül jött létre. A Leonce és Lénát a bemutató előtti héten befogadta a pécsi Janus Egyetemi Színház, nagyrészt olyanok játszottak a darabban, akik náluk is. Utána jött az Yvonne, burgundi hercegnő. Ezt az előadást látta a tatabányai Jászai Színház akkori igazgatója, Harsányi Laci, és hívott hozzájuk rendezni. A dán Line Knutzon: Közeleg az idő című művére találtam rá, el is kezdtünk gondolkodni róla, de végül ez sem jött össze Tatabányán. Én viszont pörögtem, és elkezdtem megszervezni a semmiből, pécsi színészekkel. Csináltunk egy magyarországi bemutatót, akkor és ott, munka közben született meg az Árnyékszínház az árnyékkormány mintájára. Pécsett akkor nem volt valóban független, alternatív színház. Az volt a lényeg, hogy ne kelljen megfelelni anyagi- vagy közönségigényeknek, hogy kísérletezésre alkalmas terep legyen. Az lett a szlogen, hogy Alkalmakat Alkotunk. Több olyan előadás is volt, ami tényleg csak egyszer „történt meg”.  Azt mondtuk, hogy „a madaraknak játszunk”, a végletekig vitt kísérletezés volt az eszményünk, a fantázia játéka, amit senki és semmi nem korlátoz.

– Az Árnyékszínháznak azután egy ponton vége lett?

– Nem aktív, de tulajdonképpen még ma is létezik, hiszen az Árnyékszínház végül is én vagyok. Az utolsó időkben volt olyan előadás, amit már egyedül csináltam.

– Elmentél a falig…

– Abszolút. Az árnyékba húzódva, mert az Árnyékszínház az örök szembenállást is jelenti, meg az árnyékban lévő műveket, embereket, akiknek a problémáival senki nem foglalkozik.

– Ez át is vezet A Nyíregyháza utcához, ami az apropója a beszélgetésünknek. A darab sokfélesége, a különböző szólamok, a már-már káosz, a nyelv intenzitása, hullámzása, a sok vendégszöveg, mindez így együtt olyan, mintha te lennél, a te életed, miközben a tények szintjén nyilván semmi hasonlóság nincs.

– Említed a „már-már káoszt”, ez örök témám, mivel mindig iszonyú nehéz a rend pillanatnyi kiküzdése. Pláne azok körében, akiknek létfeltételei inognak, nem élnek egy elfogadott, követhető keretrendszerben, nem tudják magukat semmilyen keretezésben szemlélni.

– A szöveg eredetileg egy elvándorlás témájú pályázatra született, azután a Nyílt Fórum keretében fejezted be tavaly. Miért vált fontossá ez a történet az amszterdami utcáról, amelyet az ott dolgozó nagy számú, többnyire az ország keleti feléből származó magyar prostituált miatt átneveztek?

– Annyira bornírtnak tűnt, hogy tényleg létezik egy ilyen utca Amszterdamban, és hogy az ottani hierarchia legalján, iszonyatos helyzetben és állapotban lévő magyar prostituáltakat jelöli.

Volt korábban egy filmtervem, egy bányásztörténet: Komlón, Pécs mellett játszódott, ahol akkoriban kezdték el bezárni a bányákat. Elképzeltem, hogy van egy házaspár, a férfi bányász, a nő pedig egy varrodában dolgozik. Nagyon szeretik egymást, de egyáltalán nem tudják ezt artikulálni, nincsenek hozzá szavaik. A férfinek megszűnik a munkája, minden összeomlik körülöttük, a kapcsolatuk is. Azt akartam megmutatni, hogy a „keret” megszűnésével hogyan hullik szét atomjaira az egész életük, mert nem képesek kommunikálni egymással.

Nagyon sokan élnek a földön, akik nem tudják artikulálni az igényeiket, a fájdalmaikat, és én azt gondolom, hogy ezzel dolgunk van nekünk, akik meg tudunk szólalni.

A lányok története valahogy behúzott, a félállati sor és a sorsuk. De azt éreztem, hogy nem lehet csak szomorúsággal hozzányúlni a történetükhöz, egy könnyedebb, vagyis elviselhetőbb nyelvet kell találnom.

– Azért könnyednek nem nevezném a szöveget…

– Tele van iróniával és öniróniával. Így született meg a lányoknak segíteni akaró holland értelmiségi nőcsoport-szál a darabban.

– Azért ezt az iróniát se könnyű elviselni, a görbe tükröt, amit tartasz a nagyon píszí, jó szándékú, értelmiségi nőknek.

– Lehet, hogy voltak, akik magukra ismertek. Sajnos nonszensz, mennyire nincs relevanciája sokszor az elméleti elgondolásoknak a valós élethelyzetekkel.

– Egyrészt nevetséges, ahogy beszélnek, segíteni próbálnak, miközben nagyon nem értik-érzik a Nyíregyháza utcában dolgozó lányokat. Másrészt nem tudom, hogyan kellene jobban csinálniuk, és ettől még rosszabbul érzem magam.

– Van, aki úgy értelmezte, hogy „ezek jóléti holland családanyák”. De nem, ezek az értelmiségi nők mi vagyunk. És igen, többet kellene erről beszélni, mert a szakemberek se értenek egyet: az egyik tábor azt mondja, hogy mindenki úgy rendelkezik a testével, ahogy akar, ez is csak egy munka. A másik tábor pedig azt hangsúlyozza, hogy ezeknek a nőknek igazából nincs választásuk, hiszen persze a csirkebontó üzemben is lehet minimálbérért megrohadni, de normális életre nincs lehetőségük. A csirkebontó a rabszolgaságot jelenti, és nem az emberi szabadságot. Kiszolgáltatottság ez is, meg az is, mindenképpen abúzus, így is, úgy is. Én is azt gondolom, hogy nem lehet senkitől elvitatni a vágyat egy jobb életre.

Egyébként nem a tehetetlenségükért, a túldimenzionálásért kárhoztatom ezeket a „holland nőket”, hiszen a rendszer is alkalmatlan a megoldásra; hanem azért, hogy nincs önreflexió, ők sem különbek a Nyíregyháza utcai prostituáltaknál: ők is vágynak a kimaxolt életre, és minden műveltség és tudatosság ellenére ugyanúgy irracionális érzelmeik és késztetéseik hálójában vergődnek.