„Addig nem fogtok minket megismerni, amíg nem akartok minket megismerni” – idézte a nemrég elhunyt Choli Daróczi Józsefet a fesztivál nyitóelőadását követő beszélgetésen Lovas Emília. És valóban nem lehet elégszer hangsúlyozni: a másik másságára való nyitottság, a megismerés akarása nélkül aligha képzelhető el közeledés többség és kisebbség között, aligha lehetséges az otthonost az ismeretlentől elválasztó, sokszor rémisztőnek tűnő távolság leküzdése. Ha a találkozásra magától nem adódik alkalom, akkor teremteni kell; és mi más lehetne erre alkalmasabb, mint a színház, amely lényege szerint azonos helyen és időben jelen lévő emberek találkozása annak érdekében, hogy életük néhány óráját együtt töltsék el.

A Független Színház által 2018. május 24–27. között már második alkalommal megrendezett nemzetközi roma színházi fesztivál nem titkolt célja az, hogy figyelmünket a romák életére irányítsa. Hogy a többségi társadalom által irányított, többnyire a kereskedelmi média logikáját követő, ezért rendkívül problematikus fősodorbeli médiareprezentációval szemben a romák végre lehetőséget kapjanak arra, hogy a saját maguk által meghatározott kereteken belül maguk beszélhessenek az életükről – hogy ezúttal ők formálhassák a róluk alkotott képet.

A szervezők, Balogh Rodrigó és Illés Márton számára azonban ugyanilyen fontos törekvés az is, hogy a színházcsinálást végre romák által is űzött alkotótevékenységnek láttassák. Mert míg a zene és a tánc hagyományosan (akár azt is mondhatnánk, sztereotip módon) a romákhoz köthető művészeti ágak, addig a színjátszás korántsem számít annak. Különösen igaz ez a színházi struktúrát máig domináló polgári illúziószínház formátumára, amely szinte kizárólag az „operettcigány” szerepkörében jelöli ki a romák helyét (és ezzel többnyire ugyanolyan reflektálatlanul járul hozzá az előítéletek megerősítéséhez vagy akár a rasszista sztereotípiák újratermeléséhez, mint a kereskedelmi televíziók műsorai és a bulvárlapok szenzációhajhász híradásai). Számos oka van annak, hogy a hagyományos irodalmi színházban sem témaként, sem előadóként nincsenek jelen romák. A legfontosabb ezek közül alighanem az intézmény által forgalmazott klasszikus és polgári drámarepertoár, amelyben számos más jelenség mellett a kisebbségi identitás, többség és kisebbség együttélése vagy általában véve a faji különbségtétel nem számít megjelenített problémának.

Nem véletlen tehát, hogy a fesztiválon bemutatkozó roma színházi alkotók a polgári illúziószínház drámakánonjának reprezentációja helyett a személyes történetmesélés hagyományához kapcsolódnak. Vagyis egy olyan formához, amely sokkal inkább a kortárs performanszszínházi színtéren örvend nagy népszerűségnek. A fesztivál általam látogatott első felében négy egyszereplős produkció volt műsoron, amelyek a személyes identitásperformansztól a dokumentarizmuson keresztül a posztdramatikus performanszig igen széles műfaji skálán mozogtak, és amelyek valamiképp mind az egyéni és kollektív identitás, a családban gyökerezettség, a kirekesztés és az asszimiláció témáival foglalkoztak.

Lovas Emília a Független Színház Kaméleonlány című előadásában. Fotó: Vince Alina

A Független Színház Kaméleonlány című ősbemutatója a négynapos nemzetközi találkozó nyitóelőadásaként bizonyos szempontból folytonosságot képez a tavalyi, első fesztivál programjával. Az íróként és dramaturgként Illés Márton jegyezte szöveg ugyanis olyan történetekből keletkezett, amelyeket az elmúlt egy évben lebonyolított Roma hősök workshopsorozat résztvevői alkottak meg az „én hősöm”/„én hőstettem” témában a tavalyi négy bemutató alapján kidolgozott, a nyilvánosság számára is elérhető oktatási módszertan alapján.[1] A Lovas Emília által életre keltett sztorik nem egy személytől származnak, mivel azonban rendkívül személyesek, ugyanakkor a bennük megalkotódó csoporttapasztalat szempontjából egyszerre általánosak is, a maguk töredékességében kirajzolnak egy akár szerepként is értelmezhető fiktív alakot. Egy tizenéves, életteli roma lányt, akinek az egyébként is turbulens tinédzserkori személyiségfejődését megnehezíti kisebbségi származása, az otthonról hozott és a kívülről meghatározott identitásmintázatok közötti állandó feszültség. Persze bizonyos szempontból minden fiatal életét meghatározza a konfliktus, amely a saját elképzelései, valamint a szülei és tanárai által támasztott elvárások összeütközéséből ered. Azonban az is könnyen belátható, hogy ezt az életszakaszt jelentősen meg tudja nehezíteni az, ha az otthoni és az iskolai szerepminták közötti útvesztőben bolyongva kell rájönni arra is, mit jelent tulajdonképpen romának lenni.

Amikor valaki rajzolni, táncolni és énekelni szeret, de folyton azt hallja, a matek és a nyelvek a fontosak, mert azokkal lehet csak jó álláshoz jutni – és egy romának egyébként is az élet minden területén sokszorosan túl kell teljesítenie, ha azt akarja, hogy elismerjék és befogadják. Vagy amikor nem tudja eldönteni, hogy a faluban maradást és a korai családalapítást választó nővért tekintse példaképnek, vagy azt, aki továbbtanult, és a fővárosban él, távol a biztonságot jelentő gyökerektől (és a fájdalmas lemondással végződött első szerelemtől). Mert ha az utóbbit választja, könnyen annak belátására kényszerül, hogy a többségi társadalom szemében a jó cigány voltaképp már nem is cigány. De a színpompás öltözete miatt „roma papagájnak” nevezett kisebbségjogi aktivista sem könnyíti meg egyértelműen a dolgát, amikor tudtára hozza, hogy bár eleddig cigánynak gondolta magát, ő voltaképp roma. Mégis neki köszönheti, hogy rátalált a kaméleonidentitásra, vagyis szembesült azzal az elvárással, hogy mindig igazodnia kell a környezetéhez. Az előadás nem kerüli a romák társadalmi megítélését döntően befolyásoló problémákat sem, lásd tinédzserkori gyerekvállalás, és az ebből következő korai iskolaelhagyás. A leány ugyanis egy évvel az érettségi előtt abba akarja hagyni az iskolát, hogy megszülje az azóta kitoloncolt menekült szerelmével közös gyerekét, és erről a vele dialógusba bocsátkozó, nevelési tanácsadóként lelepleződő testetlen hang sem tudja lebeszélni. A Szegedi Tamás András rendezésében végig szuverénen meggyőző, mégis éterien bájos Lovas Emília cigánylánya ezen a ponton romantikus tündérmesébe hajlóan tesz hitet a fiatalság mint szupererő mellett, mondván, az iskolát később, a baba mellett is be lehet fejezni. Hiszen tanulás és gyerekszülés sorrendje tetszőlegesen felcserélhető. (Azt kívánom, bárcsak olyan lenne a gyermeküket egyedül nevelő fiatalkorúakat támogató szociális intézményrendszer Magyarországon, hogy mindez ne csak a mesében legyen igaz.)

Ezzel szemben a Romániából érkezett produkció már csak azért sem meseszerű, mert alapja egy valós történet: a David Schwartz által rendezett Nem láttál semmit! a 2014-ben rendőri őrizetben elhunyt 26 éves Daniel Dumitrache halálának körülményeit próbálja rekonstruálni a rendőrök tanúvallomásai, újságcikkek és kommentek, valamint az áldozat családtagjaival készített interjúk felhasználásával. A dokumentumszínházi előadás szövegét Alex Fifea állította össze, és ő is ad hangot minden megszólalónak (Catalin Rulea zenei kísérete mellett). A szerepváltásnak talán nem, inkább csak a beszédpozíció megváltozásának nevezhető töréspontok a Stúdió K apró terében szó szerinti helyváltoztatásként jelennek meg: a vallomást tevő rendőrök a tér egyik végpontjában állnak, a másikban vetítővászon képekkel és dokumentumokkal, s megint máshonnan szól a narrátor, a rokonok és a véleményt nyilvánító „istenadta nép” hangja. A parkolóknál az autósok körül lézengő fiatalok ugyan felismerhetők speciálisan bukaresti jelenségként is, kilátástalan életük és kiszolgáltatottságuk azonban univerzális problémává teszi a sérelmükre elkövetett rendőri erőszakot. Ez legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor további ismert román és amerikai esetek felsorolását halljuk, hiszen „biztonság és bizalom csak annak jár, aki megérdemli”. És az idegenként megképzett Másik (cigány, drogos, hajléktalan, fekete, ezek tetszőleges kombinációja stb.) sajnos nagyon úgy tűnik, nem érdemli meg. A fiút a rendőrök csak azért vitték be, mert elfutott, az egyik azért rúgta mellbe, mert távol akarta tartani magától, és félt, ha kézzel megérinti, AIDS-es és hepatitiszes lesz, és feltehetőleg azért maradt magára haláltusájában is, mert undorodtak hozzáérni. Az előítéleteiktől vezérelt rendőrök közül (akik még egymást is olyan csúfneveken emlegetik, mint „Moldáv” és „Bozgor”) persze senki sem látott semmit, fel is mentette őket a bíróság. Daniel Dumitrache életének igazságot ez az előadás nem szolgáltathat, de emlékét megőrizheti.

A fesztivál második napjának tematikus fókuszában az erős nők álltak. A bolgár Nataliya Tsekova Cigánykerék című one-woman-show-ja (írták: Zdrava Kamenova és Kalin Angelov, rendezte: Kalin Angelov) a szó legszorosabb értelmében vett identitásperformansz. A nyitóképben egy nő áll előttünk mindenes kiskocsijával, hagyományos roma öltözetben (akár a Kaméleonlányban emlegetett roma papagájnő is lehetne), amelynek színpompás darabjait (kendőt, szoknyát, nyakláncokat, karpereceket) egymás után vetkőzi le, csakúgy, mint roma származásának identitásalapító emlékeit. Megszabadulni látszik cirkuszos családja eredettörténetétől, az édesanya babonáitól, tenyérjós nővérétől és a városban banki alkalmazottként dolgozó nagynénjétől is (a tanulás, a gyermektelenség és az asszimiláció itt is elválaszthatatlannak tűnnek egymástól). A végén ott áll „kifehéredve” (egy szál fehér ruhában), készen arra, hogy elfogadja a szomszéd gádzsó vacsorameghívását – hiszen már nem látszik rajta, hogy a cigánytelepről származik. De amint az az ilyen, tudatosan létrehozott identitáskonstrukcióknál lenni szokott, egy óvatlan pillanatban visszalopakodnak a kiradírozott emlékek, újra feketévé válik a bőr és a szem, felizzik a melegséget adó, de senkit meg nem perzselő belső tűz.

Ilyesfajta etnoszínházra a spanyol Sonia Carmona Tapia szuggesztív produkciója nyomokban sem emlékeztet. A Határtalan méltósággal műfaját tekintve sokkal közelebb áll a performanszhoz, mint a hagyományos szerepjátékon alapuló színházhoz. Az előadó az első perctől kezdve figyelmen kívül hagyja néző- és játéktér hagyományos szétválasztását: a nézők közt jár-kel, sokszor szoros testi közelségben, ellentmondást alig tűrően ragadja meg és viszi őket a színpadra játékostársnak, kellékeket szór köztük szanaszét (piros bohócorrot, papírvirágokat), még a koszos felmosórongy vizéből is jut a kedves közönségnek. Játéka szó szerint nem hagy minket érintetlenül, amit az általa elmondott történet vonatkozásában ugyanilyen bizonyossággal talán már nem állíthatunk (főként ha tolmács/fordító közvetítésével van csak hozzáférésünk a szöveghez). Egyes szám első személyű narrációjában az első boldoggá avatott cigány nő (Emilia Fernández Rodríguez) és az első akadémiai végzettséget szerzett cigány előadóművész (Gabriela Ortega Gómez) élettörténete keveredik, amit a kommunista és a Franco-rezsim rémtettei kereteznek. Az állandó intenzitású, rendkívül szuggesztív előadásmód olyannyira a játék „itt és most”-jára fókuszálja a figyelmünket, hogy szinte lehetetlenné válik a bonyolult szerepváltásokkal, vendégszövegekkel és – ha jól sejtem – rengeteg improvizációval operáló, asszociatívan építkező, töredékes narráció követése. Ennek az előadásnak alighanem maga Sonia Carmona Tapia a hőse.

[1] Az oktatási módszertan elérhető a Független Színház honapján: http://fuggetlenszinhaz.blogspot.com/2018/02/elkeszult-az-elso-roma-dramairodalmi-es.html, a workshopok anyagának dokumentációja pedig az alábbi linken található: https://romahosok.blogspot.com/.

Facebook Comments