Az Újvidéki Színház művészeti vezetője, LÉNÁRD RÓBERT tíz éve diplomázott rendezőként az Újvidéki Művészeti Akadémián. Nevét a színlapokon hol ez utóbbi, tanult mesterségében találjuk, hol a rendező munkatársaként, máskor mint fordító, dramaturg vagy épp író van feltüntetve. Időnként meg zsurnalisztává avanzsál, és nemzetközi színházi fesztiválokról tudósít, filmekről meg egyéb kulturális eseményekről számol be. Idén a POSZT-on felolvasták egy drámáját, az Újvidéken rendezett II. Edwardot láthatta a Thealter közönsége, ahol workshopot is tartott. De kezdjük inkább az elején. PAPP TÍMEA interjúja.

– A vajdasági színházcsinálók közül sokan indultak Zentáról. Mi van ott?

– Hernyák Gyuri szerint „van valami a fődbe”, én azért ennél racionálisabban magyarázom a zentaiságot. A 80-as évek végétől volt-van egy támogató közeg, amelyben természetes, hogy ha kedved, energiád van, csinálod. 16-17 évesen bementem a kultúrház akkori igazgatójához, és csak annyit mondtak, kérjek terminust a titkárságon, aztán dolgozzunk, amit akarunk.

– Miért Újvidékre jelentkeztél? Belgrád vagy Budapest nem kínált volna több lehetőséget?

– Két évig Újvidékre jártam az egyetemre, magyar szakra, és azalatt megérett bennem, hogy magyar szakos biztosan nem akarok lenni. Amikor először meg akartam próbálni a rendező szakot, úgy emlékszem, Pesten csak filmes osztály indult. Újvidéken pedig egyáltalán nem kis nevek indítottak osztályt, olyanok, akik a jugoszláv színházi életet a 70-es és 80-as években meghatározták, köztük Bora Drašković. Igaz, akkor már nem voltak fiatalok, neki például mi voltunk az utolsó generáció, akiket tanított. Hatalmas tudású ember, az sem kizárt, hogy remek pedagógus, mert olyanok kerültek ki az osztályából, mint Urbán András, de a rendezés gyakorlatában nem annyira erős. Volt egy időszak, amikor politikailag nemkívánatosnak minősítették, nem rendezhetett, és amikor a 90-es években már visszatérhetett, látszott, hogy más korszak esztétikája van a színpadon.

– Hogy indultál neki az életnek, a pályának tíz évvel ezelőtt?

– Szerbiában nehéz volt, és talán még ma sem nagyon könnyű fiatal rendezőként nekiindulni. Csak magadra számíthatsz, arra nem, hogy a tanáraid elhelyeznek ide vagy oda. Nekem azon kívül, hogy Urbán András 2006–2007-ben, amikor igazgató lett, felajánlotta, hogy a diplomarendezésemet majd a Kosztolányi Dezső Színházban csináljam, nem volt felkérésem. Igaz, meg lehetett volna csinálni az Akadémián is, mint ahogy azt a legtöbben tették. Urbánnak nagy szerepe van abban, hogy profi körülmények között dolgozhattam. Nagy támogatás ez egy olyan világban, ahol a kőszínházak többsége teljesen közönyös a végzősökkel.

– Nem ismeretlen közegbe érkeztél, de az, hogy egy profi színházban dolgozhattál, annak minden lehetőségével és elvárásával, mekkora hátizsákot tett rád?

– Nehezet, de akkor nekem minden hátizsák nehéz lett volna. Az Akadémián megkaptuk a művészeti, eszmei alapot, de technikai tudást alig, vagy csak nehezen dekódolhatót. Hogyan kezelsz egy próbát? Hogyan vezetsz egy színészt? Hogyan tárgyalsz egy tervezővel? Ezekre csak később, nem kevés pofára esés után, a gyakorlatban jöttem rá. Az első pár év tele volt bizonytalansággal, és ha nem lett volna mögöttem egy intézmény és jó pár színész (elsősorban az újvidéki társulatra gondolok), akik elviselték az összes botladozásomat, még mindig ott tartanék.

Fotó: Ilovszky Béla

– És mi volt az a munkád, amelyik beérkezett rendezőt mutatott?

– Beérkezett?! Még most is hol vagyok én attól! A 2014-es tanyaszínházas Pajzán históriáknál az adaptáció eleve jó alapot adott, de ott már relatív biztos kézzel fogtam a dolgokat. Közel sem volt hibátlan előadás, de a próbafolyamatot úgy éltem meg, hogy oké, ez megy, és a turné is sikeres volt. Amit én magamban új szintnek számítok, az Koltès Részeg tárgyalása Újvidéken, 2016-ban. Ott beültünk a terembe, és azt éreztem, működik. Egy másféle beérkezés volt az, amikor Gyarmati Kata hívott maga mellé, amikor az Újvidéki Színházban ő lett a kinevezett igazgató. Addig csak egy-két hónapra láttam előre a munkákat, és akkortól lett stabil hátterem.

– Hogyan és min dolgoztatok Katával?

– Sokat dumáltunk arról, hogy milyen darabokat kellene bemutatni, milyen rendezőket kellene hívni. Közösen gondolkodtunk, lényegében arról, mi is az a művészszínházi koncepció, ami felé együtt tudunk menetelni.

– Aztán történt egy igazgatóváltás, érkezett Venczel Valentin. Azt hogyan élted meg?

– Hú, de nehéz visszaemlékezni! Képzeld el, hogy kapsz egy munkát, abban benne van fél évad lendülete, hogy most felrobbantjuk a világot, és a világ nem, vagy nem úgy robban föl. Retrospektíve azt mondom, akkor nyilván tragikusan éltem meg. A kezdeti ijedtség nagyobb volt, a művészi koncepció nem változott meg élesen. Kata is velünk maradt még két évig. Volt Neoplanta és Bánk bán Urbán Andrással, Patkányok Alföldi Róberttel. Később pedig a Piaf-marche Mezei Kingával, aztán a Borisz Davidovics síremléke Popovszki rendezésében.

– Aztán elment Kata, és te lettél a művészeti vezető. Mi a te kézjegyed az Újvidéki Színházon?

– Ezt inkább a kritikusoktól kellene kérdezni, mert fogalmam sincs, én csak dolgozom. A darabokat, a rendezőket átbeszéljük Valentinnal, közösen agyalunk. Ha kézjegynek számít: nyomnám a fiatalokat – bár az a baj, hogy alig vannak, ráadásul évi hat produkcióval igen szűkre szabottak a színház lehetőségei. Ha vajdasági magyar rendezőkről beszélünk, akkor vagyok én, és van Táborosi Maró mint legfiatalabbak. 83-asként. Előttünk voltak sokan, most valahogy senki. És biztos mi is rosszul csinálunk valamit. Ilyenkor azért nagyon irigyelünk benneteket, magyarországiakat.

– És fiatal szerb rendezők?

– Vannak érdekesek, de valahogy nem érzed azt, hogy mindjárt tökön rúgják a világot. Nem rizikót kerülnek, de konformisták. Van egy horvát srác, Igor Vuk Torbica, aki Belgrádban végzett, ott is van a székhelye. Nagy újítónak őt se mondanám, de amit csinál, azt jól csinálja. Miloš Lolić lassan 40… Negyvenes rendezőkből van, de égrengetők ott sincsenek, leszámítva a Magyarországon is ismert Urbánt vagy Kokan Mladenovićot. Miközben nem vagyok abban biztos, hogy nem volnának tehetséges fiatalok, csak hát a rendszer nem olyan.

– Összezárnak a nagy öregek, és nem adnak lehetőséget?

– Az is. Meg a művészoktatás már említett hiányosságai között akár az is felróható, hogy a fiatal rendező nem tanulja meg „felajánlani” magát (ebben én is szenvedek), eleve vesztesként pozicionálja magát a piacon, vagy még rosszabb: fel se fogja, hogy ez mostanra piac, és nem a műkedvelő színjátszók országos köre. Igen, talán az a probléma, hogy az Akadémia rendezői szaka nem profikat nevel.

– Nem cinikusan, hanem tényszerűen kérdezem: neked a vajdasági magyar színházi közösség védőhálót jelentett?

– Igen, mert nem vagyok abban biztos, hogy mondjuk Zomborban vagy akár Belgrádban tárt karokkal fogadtak volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha én csak a rendezésből akartam volna megélni, már nem lennék a pályán. Eleve kevés a lehetőség: öt magyar színház van, ráadásul amikor én végeztem, a zentai még nem is létezett. Évente egyet ha rendezek, az már jónak számít.

– Az elképzelhetetlen lenne, hogy minden magyar színházban rendezz évadonként egyet? Négy-hat bemutatót mindenhol tartanak, abból összejöhetne.

– Vicces lenne, az biztos, de ennél minden színházban diverzebb a program. És nem is kell mindenkinek az, amit én nyújtok. Amit mondasz, a magyarországi piaci viszonyok közt értelmezhető csak, itt nem. De vannak mellékszálak, amolyan szerelemprojektek, mint a Zabhegyező. Amikor elsős volt Hernyák György mostani harmadéves osztálya, akkor beszélgettünk arról, mennyire cool az a pesti színműn, hogy egyszer csak megérkezik az osztályhoz egy külsős rendező, aki nem a tanáruk, és nem egy belső vizsgát, hanem egy projektet, egy előadást csinálnak, ami aztán megy az Ódryn. Hogy új impulzusok érik a diákokat. Újvidéken ez a szerb osztályoknál egyébként próbálkozások szintjén elindult, de még formálódik. Aztán eltelt két év, harmadévesek lettek, csináltunk költészet napi műsort, az órarendbe pedig bekerült az „egyes számú projekt”, a Zabhegyező. Összeálltunk, hogy megcsináljuk szabadidőből, és lényegében egy kisebb anyagi vállalkozásból, mert a kosztümben a saját pénzünk van.

– Cinikus dolog azt kérdezni, hogy rendezőként te kielégületlen vagy-e?

– Nem cinikus, mert igen, az vagyok, évi két-három rendezéssel jól ellennék. Bár az is kérdés, hogy mennyit bírnék, a külső rendezésekkel mennyire lenne összeegyeztethető az Újvidéki színházbeli munka. Aprólékosan ki kellene tervezni, mert elég sokat dolgozom otthon, sokszor van, hogy én vagyok a dramaturg, vagy be kell segíteni valami más módon az előadásokba.

– Azt hiszem, ez megint csak cinikusnak fog hangzani, de ebből is csak a magyar színházi rendszeren szocializált újságíró hangsúlyát értsd: ezek a nem rendezői tevékenységek azért vannak, hogy kiteljen a munkaidőd, vagy egyébként is izgatna, hogy szövegekkel bíbelődj, vagy a rendező munkatársa legyél?

– Egyrészt egyébként is izgatna, másrészt viszont tényleg más a struktúra, kevesen vagyunk, luxus volna csak egy dologgal foglalkoznom. És minden projektnél más a válasz. A Hasszán aga feleségénél a rendező munkatársa voltam, ami Urbánnál messze nem arról szól, hogy főzöd a kávét. Én fordítottam a drámát, és ha szövegek bekerültek, nekem kellett lefordítani magyarra. Urbánnal együtt dolgozni különben is jó buli. A Feketét át kellett írni, mert viselhetetlen volt az eredeti szöveg, ami egy 19. század eleji magyar dráma, de ne keress utána. A csavar az egészben az, hogy a nagy szerb néphősről írta egy nem is vajdasági magyar szerző. Kényszerből kezdtem el átírni, de közben elkapott a gépszíj, iszonyú izgalmassá vált, és nehéz lenne azt mondani, hogy nem élveztem. Aztán vannak a szenvedős munkák, mint a Fáma a biciklistákról dramatizációja. Attól vért köptem.

– De díjat kaptál érte.

– Biztosan megsejtették, hogy nem lehetett könnyű. Az alapanyag egy posztmodern regény, nem egységes történettel, és legalább ötvenféle dokumentumból áll össze a hamis Freud-esszétől az Arthur Conan Doyle-novelláig, levelektől röpiratokon át naplóbejegyzésig. Egy közös van minden részletében: a nagy európai rózsakeresztes biciklis összeesküvésre utalnak. Amikor Valentin megkérdezte, mit szeretnék csinálni, ráböktem a regényre úgy, hogy nem olvastam újra, csak a feelingje volt meg. Aztán amikor levettem a Basara-regényt, vertem a fejem a falba, de már nem volt visszaút, mert az évadot már meghirdettük. Találnom kellett ehhez a sokféleséghez egy színpadon érvényes formát. A próbafolyamat alatt biztos voltam benne, hogy a kutya nem fogja nézni, mert túl intellektuális. Bemutató, repríz és még négy. Ezzel szemben a huszadiknál tartunk. Persze valahol teljesen normális egy próbafolyamatban… Csak akkor nyugodtam meg, amikor a főpróbán Basara eljött, és elégedett volt, mert ő nem az, aki véka alá rejti a véleményét.

– A szerb színházi szakma tud rólad?

– Melyik? Az újvidéki vagy a belgrádi? Nem mindegy, és nem ugyanaz. Újvidéken tudnak. Eljönnek, megnéznek, de fölvásárolni nem akarnak, ami nem a magyar–szerb különbségből adódik, hanem inkább abból, hogy mindenkinek megvannak a maga körei. A belgrádiak nem vesznek tudomást arról, mi történik rajtuk kívül. Nulla a két város közti érintkezés, és ez már az egyetemen elkezdődik. Több fiatal magyarországi rendezőt ismerek személyesen, mint belgrádit.

– Ha Szerbiában networkölnél, mit kellene csinálni?

– Valószínűleg nagyon rámenősnek és unalmasnak kellene lenni, de azt meg nem akarom. Lehet, hogy a szerb struktúrának kéne rádöbbenni, hogy gyártják kétévente az öt-tíz új rendezőt, akikre aztán senki nem kíváncsi…

– A drámaírás a rendezéssel párhuzamosan alakult?

– Amatőrként párhuzamosan, aztán az Akadémián abbahagytam, csak adaptációkat csináltam, semmi eredetit. Valószínűleg nem voltam annyira szabad agyban. Aztán munkám nem, viszont rengeteg szabadidőm volt, a Szabadkai Népszínház szokás szerint kiírta a drámapályázatát, én pedig írtam valamit, ami átment. Íráshoz különben nem kell semmi, egyedül papír meg ceruza meg idő. Csak most megint nagyon kevés időm van.

– Ezzel szemben ott voltál a POSZT-on.

– De csak azért, mert a Nyílt Fórumnak van egy határideje. Ha az nincs, ez a dráma soha az életben nem készül el. Miközben évek óta érlelődött. Otthon felhívtak, hogy lenne-e kedvem egy öt-hat szereplős zenés darabot írni, amit Puskás Zoltán rendezne, minden vajdasági magyar színház adna egy-egy színészt, és turnéznának. Megírtam egy szinopszist, majd kiderült, hogy olyannyira sok volna az elvárás, hogy az részemről gyakorlatilag bértollnokság lenne.

Két évet kínlódtam vele, ide-oda rakosgattam, aztán tavaly nyáron vettem egy nagy levegőt. Megvolt a történet, voltak jegyzeteim, és körülbelül húsz oldal a drámaszövegből. A Nyílt Fórum kiírására azzal a céllal küldtem el, hogy a dramaturgcéh majd tüzes vassal kerget a kész dráma felé. Szerencsére, és leginkább Cseicsner Otília jóvoltából, ez így is lett. Pécsen egy nagyon hangulatos dolog született belőle, mert Sardar Tagirovsky, aki rendezte, nagyon érti azt, ahogyan a flow elkezdi magát kitermelni, és rengeteget tett hozzá Újhelyi Kinga debreceni színésznő, aki pedig megzenésítette a dalszövegeket. Hogy lesz-e a darabnak jövője, fogalmam sincs. A szövegek ilyenkor elkezdik a saját életüket élni. A Tetkó színreviteléről úgy értesültem, hogy felhívtak a nyíregyházi színháztól szándéknyilatkozatot kérni: pályáztak a darab előadására. Aztán az akkori POSZT-on már gyakorlatilag a bemutató szereposztása olvasta. Azt hittem, hogy az egy vajdasági történet, a benne levő balkánkodást majd kihúzzák, de meghagyták, és átment a közönségnél.

– Újságírónak milyen vagy?

– Botcsinálta. Azt is akkor kezdtem el, amikor rengeteg szabadidőm volt: elolvastam egy csomó olyan könyvet, amit egyébként nem, meg a helyi napilapnak irkáltam film- vagy színházkritikákat. De az azért nem a legrosszabb dolog egy fiatal színházrendezőnek, ha cserébe egy hétig a TESZT-en vagy a BITEF-en lóg, és mindenre jegye van, amire be akar menni.

– Ha megnézem, miket rendeztél, azok jórészt klasszikusok vagy félklasszikusok.

– Küzdöttem is velük, a II. Edwardnál a reneszánsz drámastruktúrával meg a szöveggel. Különben meg ott a Koltès!

– Ő is közel húsz éve halott. Élők, kortársak nem érdekelnek?

A zongoratanárnőt szívesen megcsinálnám, de ki a franc meri bevállalni Jelineket Magyarországon is, nemhogy Szerbiában. Nem mondom, hogy tökéletesen értem, hogy van megfejtésem rá, mert fogalmam nincs, hogy ez a nő mit akar, de nagyon izgat. Sarah Kane is. A kellően sötét világok. Meg a regények, a nem irodalmi szövegek. Valahogy relevánsabbnak érzem őket, mint a drámai formát.

– A POSZT-ról már beszéltünk, de jó néhány fesztiválon voltatok előadásokkal, Szegeden workshopot tartottál. Tényleg nem beszélhetünk beérkezésről?

– Ezt talán utólag tudnám majd megmondani. Ez tényleg egy jó év, szinte sehol sem úgy jelenek meg, mint civil látogató, mindenütt dolgom van, ami jó érzés. És sokat dolgoztam, jókat, jó emberekkel, ami szintén jó érzés. De hogyan beszélhetünk beérkezésről, amikor még annyi van tovább?

– Mondd, soha nem akartál elmenni máshova olyankor, amikor épp semmi nem volt, csak a rengeteg szabadidőd meg az azt kitöltő könyvek?

– Ezt már kérdezték, és van rá kész válaszom! Ha a között kell választani, hogy mosogatok Újvidéken, vagy mosogatok Berlinben, az nem kérdés. De az sem, hogy mosogatok Berlinben, vagy színházat csinálok Újvidéken.

Facebook Comments