A magyar felsőoktatás két táncművészeti intézményét egymástól nagyon eltérő helyzetben láthatjuk ma, ha kimerevítjük a pillanatot. A 2017-ben egyetemi rangra emelt, idén szeptembertől új rektor vezetése alatt álló Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) működése stabil, jövője kiszámítható: kora ősszel búcsúztak el Kazinczy utcai épületegyüttesüktől, hogy az 1,2 milliárdos beruházásból megvalósult új, háromszintes komplexumba való beköltözéssel az egyetem valamennyi oktatási területe végre egy helyen legyen – a jelenlegi zuglói campuson. A Budapest Kortárstánc Főiskola kilátásai ellenben már csak azért is mások, mert magánintézményként mindig is fenntartási nehézségekkel küzdött, minek következtében mára – az állami finanszírozású helyek időközbeni szisztematikus leépítésével és az oktatás kényszerű fizetőssé tételével – a megszűnés határára sodródott. Nem véletlen hát, ha egyik oldalon egy tettre kész, a jövőbe bizakodóan tekintő, céltudatos kultúrmenedzser, míg a másikon egy, a nehézségek ellenére is humoránál levő, magát huszonnégy órás pedellusként aposztrofáló igazi megszállott képe rajzolódik ki. Párhuzamos interjúink következnek. Akik megszólalnak: Dr. Bolvári-Takács Gábor és Angelus Iván.

Horeczky Krisztina interjúja Dr. Bolvári-Takács Gábor egyetemi tanárral, a Magyar Táncművészeti Egyetem rektorával

– Eltekintve egy rövid időszaktól – 1991. július 1. és 1992. június 30. között – az intézmény közel 70 éves történetében ön az első, aki nem „a színpadról lelépve” ült be a rektori székbe. 1993 óta dolgozik az intézményben; főtitkárként kezdte, folytatta tudományos munkatársként, egyetemi tanárként, volt rektorhelyettes, egy évig megbízott rektor, és Szakály Györgyöt váltva 2018-tól tölti be a rektori posztot. Öné volt az egyetlen érvényes pályázat, a státuszért nem volt tülekedés.

– A minisztérium a pályázatomat érvényesnek nyilvánította, Zsámboki Marcellét pedig érvénytelennek. Meglehetősen furcsa, hogy a hazai táncszakmában mások nem ambicionálták ennek a pozíciónak a betöltését. Nekem az évek során folyamatosan teljesítenem kellett az egyetemi tanári kinevezés feltételeit, amelyek esetemben táncelméleti, tánctörténeti kutatásokat jelentenek. A törvény szerint ugyanis csak azok közül tud a Szenátus rektort választani, akik megfelelnek az előírt kritériumoknak. Utolsó pillanatig azt gondoltam, hogy az intézménynek táncművész végzettségű rektorra van szüksége. Szakály Györggyel tucatnyi embert megkérdeztünk a Magyar Táncművészeti Egyetemen (MTE) belül és kívül, köztük vezető táncművészeket. Különféle okok miatt mondtak nemet. Amikor rábólintottam a felkérésre, szakmai biztosítékra volt szükségem, így a Szenátus nem pusztán a rektori pályázatról szavazott, hanem egy vezetési konstrukcióról is. Ennek lényege, hogy miután nem vagyok táncművész végzettségű, legyen egy művészeti rektorhelyettes, aki jelenleg és első alkalommal az átmenetet is biztosító Szakály György. Ő most a IX., végzős évfolyamot viszi, és 2020-ban betölti a 65. életévét, ezt követően nem maradhat rektorhelyettes. De a működési modell személytől függetlenül érvényes lehet minden olyan esetben, amikor esetleg nem táncművész a rektor. Erre már volt kísérlet a kilencvenes évek fordulóján, amikor Palovecz János volt a főigazgató, és Dózsa Imre a művészeti vezető.

– 2000-től 2017-ig változás- és válságmenedzserként szerzett tapasztalatot a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar, majd a Honvéd Együttes ügyvezető igazgatójaként. Rektorként mennyire kell élnie ezzel a tudással?

– Válságmenedzselésről biztosan nincsen szó. Kritikus időszak volt a kancellári rendszer bevezetése, és nagyon komoly válsághelyzet alakult ki 2008–2010 között, amikor meghalt két rektorunk: ifj. Nagy Zoltán, majd Jakabné Zórándi Mária. Amit le lehet rombolni egy intézményen belül a munkahelyi kapcsolatoktól a szakmai működésen át a példaképállításig, az itt mind összeomlott. Ezt megérezték a gyerekek is. A mostani időszak azonban alkalmas a nyugodt munkakörülmények megteremtésére, és ezt mérlegeltem a pályázatomban – amelyben öt évben gondolkodtam.

– Noha az MTE és jogelődjei oktatási tevékenysége igen széles körű, az intézményt a széles(ebb) nyilvánosság szinte kizárólag a klasszikusbalett-képzéssel azonosítja.

– Holott a hallgatói létszám kétharmada a pedagógusképzésben vesz rész. Vagyis a körülbelül 600 hallgatóból csupán 230-an művésznövendékek. Háromnegyedük balett, a többi néptánc, modern tánc és színházi tánc szakos hallgató. Klasszikusbalett-táncos-képzés évente indul, a többi háromévente. A külvilág számára ez valóban másként érzékelődik.

– Az utóbbi években az Operaházzal – mint hajdani anyaszínházzal – folytatott viaskodásuk kapcsán szerepeltek leginkább a sajtóban. Az Operaház főigazgatója, Ókovács Szilveszter ‒ két évig az MTE konzisztóriumának tagjaként is ‒, valamint a Magyar Nemzeti Balett (MNB) direktora, Solymosi Tamás rendszeresen leminősítette az itt folyó oktatás színvonalát. Ezzel indokolták, hogy a nemzetközivé formált MNB külföldi táncosokat szerződtet. 2016-ban életre hívták fizetős balett-tanfolyamukat Magyar Nemzeti Balettintézet (MNBI) néven, és nem hosszabbították meg az intézményükkel kötött több mint fél évszázados együttműködési szerződést.

– Ókovács Szilveszter tavaly decemberben nyújtotta be lemondását a konzisztóriumi tagságról a miniszternek.[1] Addig sem fejtett ki túlzott aktivitást; az alakuló ülés kivételével talán nem is jelent meg többször az üléseken. A kinevezésem előtt, júniusban fölkerestem egy 5+10 pontos javaslattal, és abban maradtunk, hogy az eredménnyel kecsegtető egyeztetést folytatjuk. Legközelebb Fekete Péter államtitkár hívott össze négyfős megbeszélést, amelyen Solymosi Tamás is részt vett, akivel eztán volt négyszemközti találkozóm is. Én nulla alapú újratervezésre tettem javaslatot; nem voltak előfeltételeim, elvárásaim. Eddig semmire sem jutottunk.

Fotó: Éder Vera

– Mi az erődemonstrációval ötvözött patthelyzet oka?

– Az Operaház az itt folyó munka művészeti irányításának garanciáival nincsen megelégedve. Nagyon nehéznek látják az együttműködést mindaddig, míg számukra nem biztosított, hogy az itteni képzés keretében azt kapják, amire feltételezésük szerint szükségük van. Javasoltam, az általuk hiányolt értékek képviselete érdekében tegyék újra lehetővé, hogy az operaházi művészek tanítsanak nálunk, mint ahogyan ezt évtizedekig te(he)tték. Például Solymosi Tamás jöjjön vissza évfolyamvezető balettmesternek. De ez számukra nem megoldás. A történések hátterében az intézmények közötti funkcióváltozást látom. A mára a saját lábán megálló MTE a múltban rendkívüli mértékben rá volt utalva infrastrukturálisan az Operaházra, mivel nem volt sem terem, sem színházterem. Emellett észre kell venni, hogy az Operaház és az MNB működési modellje nagymértékben önellátásra épül; olyan helyzetet teremtettek, hogy nem szorulnak másra. Nyilván ennek része volt a saját balettintézetük létrehozása. Erős ajánlólevél, ha egy szülő azt látja, hogy a gyereke pillanatok alatt színpadra kerül.

– Bár ez, ha nem is szemfényvesztés, mindenképp hamis helyzet, mivel a 4 és 14 év közötti lányokat-fiúkat oktató operaházi Magyar Nemzeti Balettintézet (MNBI) önköltséges balett-tanfolyam. Amúgy az önök intézménye is működtet fizetős balettstúdiót, az így-úgy prosperáló Noverre Táncstúdiót, 2012 óta. Az MNBI tehát, elviekben, inkább a Noverre-nek jelenthet(ne) konkurenciát.

– Az MNBI-be sokan, több mint kétszázan járnak. Noha operaházi művészek tanítanak ott, akik képzett balettpedagógusok, a tanfolyami jelleg idegen a professzionális művészképzéstől, és attól az életformától, amelyet az megkövetel. Annyi bizonyos, hogy a piacon, a külvilágban a két intézményt gyakran összekeverik. A kérdés az, hogy a 10 év fölöttiek milyen arányban vesznek részt az MNBI-ben folyó képzésben ahelyett, hogy életformaváltással nálunk lennének az I. és II. évfolyamon.

– Tragikomikus, hogy az Ókovács–Solymosi-duó sem végzett akkora imázsrombolást, mint amekkorát Halász Glória idén az artmozikban, a köztévében és egy ideig a neten is megtekinthető dokumentumfilmje, a Három tánc.[2] Az MTE támogatásával leforgatott munka a klasszikus balett tanszak I., V. és IX. évfolyamára járó három fiúnövendék kvázi portréjának keretében ad leverő látleletet a balettórákon tapasztalható érzelmi, lelki és verbális bántalmazásról, a vizsgaértékelések taszító cinizmusáról. Szakály György minderről úgy fogalmazott az Egyetem által kiadott Táncművészet folyóirat őszi számában: „Sokan felháborodtak, milyen embertelen és megalázó az itt folyó munka. Úgy vélem, ez csak a kívülállóknak tűnik így.”

– A külvilág ebben a filmben azt láthatja, hogy aki erre a szakmára adja a fejét, olyasmit vállal, amit csak nagyon kevesen. Vagyis: az van, amit a film ábrázolt. A kérdés tehát az, hogy ami van, azt rejtsük-e el, helyette mutassunk más arcot/képet, vagy egyáltalában ne mutassunk semmit. Több mint húsz éve ülök balettvizsgákon, és azt tapasztaltam, hogy az azonos típusú problémák megítélésében teljes a konszenzus a balettmesterek között. Azaz van egy olyan szakmai értékrend, amelyen nagyon nehéz fogást találni. Az is nyilvánvaló, hogy a módszerek átöröklődnek, és nehéz megítélni, hogy az operaházi szólisták, esetleg világsztárokká lett balettnövendékek nevelésében mekkora szerepet játszott az, hogy mennyire fogták őket keményen. A szakmán belül nem találkoztam olyan visszajelzésekkel – posztokkal, kommentekkel ‒, hogy ami a filmben látható, az gyalázatos.

– Ám ez éppen annyira irreleváns, mint az, hogy hozzám a filmről írt kritikám apropóján érkeztek ilyen visszajelzések. A lényeg számomra az, hogy az intézmény nemzedékeken át továbbörökít egy, a bántalmazói (anti)kultúrát megtestesítő, tekintélyelvű, autoriter, feudális hagyományt. A volt balettművészből lett pedagógusaik többsége ezt tekinti normának; miként a filmben felülreprezentált Macher Szilárd, a Táncművészképző Intézet vezetője, balettmester, egyetemi tanár.

– Értem az álláspontját. De azt is feltételezem, hogy Macher Szilárd vagy a nála kevésbé tapasztalt Németh Nikolett óráin elhangzanak, elhangzottak más típusú instrukciók, megjegyzések is, más hangütésben. Nem beszélve a mesterek termen kívüli, olykor pótszülői szerepéről. Csakhogy ez az egy évig forgatott film dramaturgiai koncepciójába kevéssé illett bele. Így a film ‒ kiragadva jeleneteket az órákból ‒ a próbateremnek azt a hangulatát adja vissza, amely nem sokban különbözik a színházi próbák légkörétől.

– „Rájöttek, hogy milyen nehéz okosan bánni a szabadsággal” – mondta egy interjúban Lőrinc Katalin az idén a modern, valójában kortárs tánc tanszakon végzett növendékeiről. Ez volt az első olyan évfolyam, amely az általa fenekestül felborított tanmenet szerint végzett, és amelynek hallgatóit képlékenységre, nyitottságra, önálló döntéshozatalra biztatták, felkészítve őket a jelenkori kortárstánc-színtérre, szorosan együttműködve annak kurrens képviselőivel. Lőrinc Katalin mindezt a volt rektor, Szakály György teljes támogatásával tette, de erről csak a szűknél is szűkebb szakma tud.

– Fontolgattam, hogy a tanévnyitó rektori beszédem jelmondatát Katalintól kölcsönzöm, de végül Roboz Ágnestől idéztem: „a tanárnak föl kell szabadítania a tanítványt, miközben az adott keretek közé szorítja”. Kétségtelen, a Három táncban olykor tapasztalt hangnem és stílus nem segíti a személyiség kibontakoztatását, de ennek a szakmának vannak fizikai, esztétikai és etikai szabályai. Mindhárom egyformán fontos, és egyik sem kerülhető meg. A modern tánc szakon az ötödik képzési évben eleve nagyobb lehetőség volt a kísérletezésre, mert – ellentétben a klasszikus balett szisztematikusságra épülő, Vaganova-féle metódusával ‒ a módszertan ezt lehetővé teszi.

– A honi színházi és filmes szcénát bár nem megrázó #metoo apropóján kérdezem: az intézmény lehetőséget biztosít-e arra, hogy a növendékek névvel vagy anonim módon jelezzék az MTE felé az őket ért esetleges sérelmeket? Ön értesült-e valaha házon belül történt szexuális visszaélésről, zaklatásról?

– Ilyesmiről semmiképpen. Az etikai szabályzat aktualizálásán túl a Hallgatói Önkormányzattal internetes felületet hoztunk létre az egyetem honlapján, hogy bárki jelezhesse az őt ért sérelmet a bejelentések továbbítására hivatott HÖK három választott tagjából alakult bizottságnál. Egyetlen bejelentés sem érkezett. Sőt, az elmúlt 8-10 évben etikai vétség is csupán egyszer fordult elő, az is nyelvvizsga-ügyben.

Az egyetlen hazai táncművészeti folyóirat, az 1951-től létező, sanyarú sorsú Táncművészet kiadását négy év óta az intézmény felügyeli. Ön a felelős kiadó. A lap kiadója 2014-től 2018-ig az intézmény alapítványa, a Noverre Táncművészeti Alapítvány megbízásából a Honvéd Együttes Művészeti Nonprofit Kft. volt, 2018-tól pedig az MTE. A médium – sok tekintetben folytatva a szakmát kiszolgáló Kaán Zsuzsa főszerkesztőségével fémjelzett időszakot ‒ hangütésében is lojális a hazai nagy balett- és táncegyüttesekhez. A lap törzsszerzői az intézmény oktatói, a Tanácsadó Testület tagjai a kompániák vezetői.

– Az Operaház kivételével, amely nem partner a lap kiadásában. Most egy fejlődési folyamat bizonyos szakaszában vagyunk. Én lennék a legboldogabb, ha a Táncművészet intézményfüggetlen szerkesztőséggel tudna működni, akár havi megjelenéssel, mint a Színház. A történelmi fordulópontokkal összefüggő lap története mindig főszerkesztőkhöz kötődött: Ortutay Zsuzsához, Maácz Lászlóhoz, Kaán Zsuzsához. Amikor a lapot 1990-ben Kaán Zsuzsa átvette, részben privatizálta, kimentve egy működésképtelen intézményrendszerből, egy idő után rettenetesen magára hagyta őt a táncszakma. Vitathatatlan, ezért ő is tett: a lapjában sok mindenkinek nekiment. Halála után kiderült, hogy a lap nagyon komoly adósságot halmozott fel. Fia, a jogörökös Kálmán Tamás négy évig kutatta a megoldást, és mivel személyekben bízott, Szakály Györgyöt kereste meg. Utána léptem én be a képbe. Kitaláltuk a konstrukciót: bartermegállapodással segített a Noverre Alapítvány, a Honvéd Együttes biztosította az infrastruktúrát, a Táncszövetség meghatározó tagjai pedig hajlandók voltak beszállni. Ami nem azt jelenti, hogy forintért, oldalra lebontva tartalmat vásárolnak. Azonban tagadhatatlan, hogy a kritikai attitűd jobban tetten érhető a Tánckritika.hu-nál, a Színházban vagy éppen az Ellenfényben. Másrészről a lap dokumentatív funkciója mégis jelentőséggel bír.

– 2017 márciusában megállapodást kötött az MTE az ExperiDance-szel az első önálló színházi táncművész alapszak elindításáról. A néző- és előadásszámokkal trükköző együttes esztétikailag a kommerszet és az esztrádot képviseli, emellett a korrupció melegágyává lett kulturális TAO (egyik) legnagyobb haszonélvezője. 2017-ben övék a legtöbb átengedett adó: 3 milliárd forint.[3] A tanszak elegendő jelentkező hiányában nem indult el 2017/18-ban.

– Túl későn hirdettük meg, 10 alatt volt a jelentkezők száma. Az erős minisztériumi támogatással megkötött együttműködés alapja a Román Sándor részéről igényelt táncosutánpótlás volt, a szakmai képzés helyszínéül pedig fölajánlotta a Váci úti új ingatlanukat. Azonban idén februárban megnyílt a mi új épületünk, milliárdos állami beruházásból. Az együttműködés folytatása azon bukott meg, hogy érthető okokból nem bérelhettünk külön próbatermeket. Román Sándor pedig csak akkor kooperált volna személyileg és szervezetileg, ha a szakmai képzés helyszíne az ExperiDance székhelye. Most azonban útjára indult az első hároméves, önálló színházi táncos osztály, kuriózumként 18 éves életkortól. Kulcsfontosságú, hogy nem feltétel, hogy a jelentkező nálunk végezzen. A tanszakot a modern tánc tanszéket irányító Kulcsár Noémi vezeti Szakály György felügyeletével.

Ötéves tervei között szerepel a PIM–OSZMI Táncarchívum integrálása az MTE-be, jelesül annak Vályi Rózsi Könyvtárába. Miért ambicionálja ezt?

– Az OSZMI-t ismerem, régebben pályáztam is a vezetésére. Az óriási értéket képviselő – és újabb vezetői válsággal küszködő ‒ intézmény inkább befelé működik, mint kifelé. A Táncarchívum[4] 1988-ig a Táncszövetség saját egysége volt, Fuchs Lívia vezette. Eztán került az OSZMI-hoz. A Zeneakadémia mögött ott van bázisként a Liszt Ferenc Kutatóközpont, az Országos Műszaki Könyvtárat megkapta a Műegyetem. Az MTE-nek 600 hallgatója van, 8 éve vezetek OTKA-kutatócsoportot, amelynek keretében Fuchs Lívia és Gara Márk dolgozza föl folyamatosan az ott lévő hagyatékokat, amit pályázati pénzből finanszírozunk. A PIM-mel összevont OSZMI-nak nincs elég ereje, és nem látok vezetői szándékot sem arra, hogy az ablaktalan padlástérben vegetáló Táncarchívumról megfelelően gondoskodjék. A pályázatom megírásakor konzultáltam Halász Tamás gyűjteményvezetővel; úgy látom, hogy most ezen a campuson, ebben az integrált intézményben, ahol két éven belül remélhetőleg doktori iskolát is tudunk működtetni, az Archívumnak értéken kezelt helye és fontos szerepe volna a szakmai utánpótlás-nevelésben. A működése tervezhető volna, és biztonságosabb, a felvevőpiachoz közelebb lenne, és továbbra is nyilvános intézményként működne. Az egyetemi könyvtárunk egyébként is évek óta nyilvános, saját honlapja van szabadon hozzáférhető katalógussal, bárki által megtekinthető szakdolgozatokkal.

– Rektorként mit tart a legfőbb céljának?

Elvi célom, hogy ha valaki, mondjuk, öt év múlva külföldön meglátja, olvassa a Hungarian Dance Academy nevet, akkor ugyanúgy azonosítani tudja, mint a Liszt Ferenc Academy of Music logót. Emellett két konkrét célom van: néhány éven belül legyen meg az egyetemnek a teljes alap- és mesterképzési spektruma mind a négy táncos területen, azaz a művész-, pedagógus-, koreográfus- és elméletiszakember-képzésben. Továbbá hogy öt év múlva föl se merülhessen, hogy az MTE valamilyen különleges kormányzati kegyre szorul annak bizonyítására, hogy megfelel az egyetemi működés feltételeinek. Ne kelljen neki kedvezményeket adni, felmentést biztosítani semmire. Olyan oktatók legyenek itt, akik aktív művészként, vagy művészpályájukat lezárva a saját minőségbiztosítási rendszerünkben is megfelelnek. Engem lenyűgöz, amikor valaki egy életen belül két pályát abszolvál: például díjazott operaházi szólista karrier után doktori fokozatot szerez, és diplomához segít egy vagy több balettévfolyamot.

[1] Az MTE konzisztóriumának öt tagja: a rektor, a kancellár, valamint az oktatásért felelős miniszter által delegált három személy, így 2016 februárjától Bán Teodóra, ifj. Harangozó Gyula és (Ókovács Szilveszter lemondása után) Ertl Péter. Megbízatásuk öt évre szól.
[2] Horeczky Krisztina, „Ridegtartás”, Tánckritika.hu, 2018. június 22.
[3] L. Simon László, „Mielőbb új rendszer kell a színházi taotámogatás helyett”, Magyar Idők, 2018. július 10.
[4] Erről lásd a novemberi lapszámunkban közölt hármas interjút: „Nehéz azt a pillanatot megtalálni, hogy ne tűnj mohónak”, Színház 51, 11. sz. (2018): 17–20. A szerk.

Facebook Comments