Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.

A táncelőadások leírása, sajtóanyaga gyakran félrevezető. Általában lírai hangvétellel és azzal a szándékkal íródnak, hogy érzéki benyomást keltsenek a nézőben/olvasóban. Hogy is lehetne másképp közölni valamit a kortárs táncról, amelynek nincs sztorija, „narratívája”, hagyományos szerepleosztásai, hanem egy gondolat, kérdés, érzet, állapot mentén halad, asszociációkon, képzeteken keresztül, és nem feltétlenül lineáris. Csakhogy van itt egy bökkenő: előfordul, hogy az alkotók nem a legrelevánsabb irányból közelítenek a saját munkájukhoz, túl általános síkra emelik a darab koncepcióját, vagy éppenséggel leszűkítik azt. Aztán zúdulnak a kérdések és vádak az előadás után, hogy nem is erről szólt a darab, mert a néző akarva-akaratlan megpróbál visszacsatolni a leíráshoz, vagy igyekszik kordában tartani a képzeletét, amely hajlamos lenne elkalandozni az alkotó szöveges megnyilatkozásától. Ezt gyorsan felejtsük is el.

Stern Lili: Loop Pool. Fotók: Jókuti György

Lehet, hogy Stern Lilit legújabb előadásának létrehozásakor az anorexia inspirálta, de ez a Loop Poolt nézve fel sem merül a befogadóban. Batarita Lüktetésed című előadása pedig „fülledt erotikával átszőtt” szólót ígér, aminek kvázi nyoma sincs. Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett – ami inkább hatásos PR-fogás, semmint alkotói közlés – a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna. Stern azon dolgozik, hogy átélhetővé tegyen igen gyakori testi problémákat – a rossz közérzetet, a testképzavart, a testtel való diszharmonikus viszonyt –, és teret ad a mi saját kérdéseinknek. Bataritánál azonban végig rejtély marad, mi hajtja az alkotót a Lüktetésed  létrehozásakor, pedig ott volt a szikra – a dramaturgiai kapaszkodó – félidőben, ami tűzre lobbanthatta volna szólóját, de ki tudja, miért, nem élt vele.

Stern a dolgok velejébe csap, nem kíméli sem magát, sem a nézőt. A legjobb oldaláról ragadja meg előadása témáját, az anorexiát – tapasztalati úton. Az viszont, hogy Stern látható fittsége miatt a néző nem feltétlenül az anorexiára asszociál, nemhogy nem hátránya, de kifejezetten előnye a Loop Poolnak, hiszen saját világunk, saját testélményünk felől engedi szemlélni a test és személyiség közti diszharmóniát. Efelé mozdít el már a nyitány is, amikor egy ősz hajúra és sápadtra púderezett zombi tinilány bebiceg, a nézők elé mikrofont tart, és várja válaszukat a „Mit szeretsz a testeden?” kérdésre, majd ugyanúgy, ahogy jött, sántikálva kivonul. Ezzel a gesztussal azonnal át is tevődik a testtel vívott harc egy személyes síkra, ami az egyénit egyszerre közös üggyé is emeli.

Fotó: Kővágó Nagy Imre

Ezután jelenik csak meg Stern egy átlátszó nejlon fólia mögött testszínű fehérneműben, gyermeki bájának komolyságot adó hátrafésült frizurával. A mozdulatok és mozgásszekvenciák élesen váltják egymást, a karakter ziláltsága, testi-lelki egyensúlyhiánya azonban mintha az előadó zsenge életkorából is fakadna. A huszadik életéve előtt álló táncos-koreográfus munkáján ugyanis látszik, hogy még a saját nyelve után kutat, és ahhoz, hogy azt megtalálja, át kell lendülnie egy nyelvzavaros bábeli állapoton, amelyben a tanult-látott-létrehozott, vagy csupán kísérletezési fázisban lévő mozgásminőségek egy irányba kezdenek tartani. A színpad különböző pontjain egy-egy rövid mozgássort ismétel, egyre erőteljesebben, egyre nyugtalanabbul: markolja a nejlon függönyt, intenzíven himbálózik a testével a földön előre-hátra, szögletes karmozdulataival messze kilengő félkörös íveket ír le, görcsösen megfeszíti ujjait, miközben koncentráltan követi azok mozgását, mint amikor a csecsemő egy számára addig ismeretlen testrészét fedezi fel éppen – csakhogy itt az ismerkedés gondterhelt és feszültséggel teli. Az előadás a folytonos ismétlődéssel, körkörösséggel játszik, de minden visszatérés a kiinduló pontra egy új fázist, egy felfokozottabb, szélsőségesebb állapotot jelöl. A szimbolikus zárójelenet, a meztelen testét nejlonfóliába burkoló, majd abból kiszabaduló Stern képe sem egyértelműen pozitív: nem feltétlenül jelenti a probléma megoldását, a testtel való megbékélést, a kiegyensúlyozott önképet, inkább csak pillanatnyi kijózanodást, egy olyan állapotot, amelyben a visszalépés/visszaesés lehetősége is mélyen benne van a pakliban. Teste szinte végig remeg/rezeg, és bár belső vívódását, elszigeteltségét, szenvedését követjük nyomon, Stern elemi erővel képes mindezt közös tapasztalatunkká tenni, amiben a karcos-ritmusos elektronikus zenei választás, valamint az intenzív színekkel játszó – noha olykor túlzó – fényterv (Olajos Bence) is kiválóan segíti.

Batarita: Lüktetésed. Fotók: Kővágó Nagy Imre

Batarita a távol-keleti táncművészet, elsősorban a butoh iránt elkötelezett táncos-alkotó, tokiói premierje után mutatta be Lüktetésed című szólóját, amely pár reménykeltő mozzanatot leszámítva érdektelen és felületes maradt. A futurisztikus, ezüstös kígyóbőrszerű overálban, merev mellvédőben megjelenő táncosnő a színpad végében, háttal a nézőtérnek, lassú mozgással kezdi az előadást; végtagjainak precíz dinamikája és kitekert testpózai láttán mintha különös, inhumán karaktert öltene magára. Sokáig az arcát sem látni dús szőke haja takarásában. A furcsa, fényvisszaverős öltözékbe bújt lény minimál, mozaikos mozgással közeledik roppant ráérősen a nézőtér felé, majd kibontja „páncélját”, és a mellére tűzdelt vörös, szívformájú párnákból apró, piros nemezgolyókat nyomkod kifelé, mintha megalvadt vércsomóktól szabadulna meg éppen giccses köntösében. Ami sok, az sok – és szerencsére ezt Batarita sem gondolja másképp, int a technikusnak, több fényt kér, majd lazán a nézőkhöz fordul: „Nektek tetszik ez a jelmez?”. Ezzel a gesztusával felülírja az eddig látottakat, a néző pedig fellélegezhet, hogy mindaz a művészieskedés, amiről azt hitte, végig fogja kísérni az előadást, itt megszakad és iróniába csap át.

Batarita tovább cseveg, olykor provokatív, enyhén tapintatlan hangnemben vág oda egy-egy kérdést a nézőknek (például: „Téged hogyan szólít a feleséged?” „És téged?”), miközben – „megviccelve” jelmeztervezőjét – leveti magáról az overált és felhúz egy általa készített jelmezt: piros magassarkú, flitteres, testhezálló miniruha és két apró, vörös nemezbogyóból álló agancs, s máris kész – mint mondja – a „szexi őzgida”. Reméltük, hogy most fog csak elkezdődni Batarita igazi, kompromisszummentes magánszáma, valami merész, provokatív, személyes és őrült dolog, egy a női szerepeket, ideálokat, képzeteket, sztereotípiákat és magát a nőiességet is kiforgató tökös szóló. Ehelyett azonban Batarita lagymatag táncshowba kezd, és jellegtelen léptek, fáradt mozgás közben leveti és a földre dobja a diszkóruháját is. A tény, hogy eltávolította magát mint alkotót a művészien megformált túlzó jelmeztől, azt is implikálja, hogy magától a (ruha sugallta) táncanyagtól is elhatárolódik, hiszen a kettő egymásból következik. Ehhez képest sem a diszkóöltözet, sem az utolsó jelenetek csipkés kombinéja nem állt összhangban a mozgással, az öltözés-vetkőzés voltaképpen semmilyen új párbeszédet nem kezdeményezett. Ha nem zárta volna le olyan hirtelen a nézővel folytatott párbeszédet, ha kibontotta volna előadását a lecture performance irányába, ha mert volna saját magának is provokatív és enyhén tapintatlan kérdéseket szegezni, talán többet megéreztünk volna a fényfüzér halvány fényében megélt magányából a záró jelenetben.

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Stern Lili: Loop Pool
Kik? Alkotó: Stern Lili. Előadók: Stern Hanna és  Lili. Látványtervező: Csúcs Angéla. Fénytervező: Olajos Bence.

Hol? Nemzeti Táncszínház, kamaraterem
Mi? batarita: Lüktetésed
Kik? Koreográfia, tánc, látvány: Batarita. Zene: Xrc Kovács Balázs. Jelmez: Hornyák Isty, Batarita.

Facebook Comments