Napról napra

Miközben a Recirquel társulata minden eddiginél grandiózusabb produkcióval – a Millenárison bemutatott Walk My World című immerzív showműsorral – hódít, addig a társulathoz kötődő két fiatal táncos-artista arra vállalkozott, hogy megmutassa: a Recirquel művészeti vezetője, Vági Bence által kifejlesztett cirque danse műfaja sokkal puritánabb körülmények között is érvényes és hatásos lehet.

Cikkünk egy körkérdés tanulságait összegzi, mely a rezsiárak emelkedésének az előadó-művészeti szférára tett következményeit vizsgálta. Mire számítanak és mit tudnak tenni ebben a helyzetben? Meddig finanszírozhatóak a növekvő költségek? Az árnyaltabb kép érdekében igyekeztünk tulajdonosi, fenntartói és finanszírozási szempontból minél szélesebb körből meríteni.

Megnéztünk szeptemberben jó pár gyerekszínházi bemutatót (én ötöt), és erről a véletlenszerűen összeállt válogatásról főleg az jutott eszembe, hogy mennyire vegyes. Az egyes előadások teljesen másfajta stratégiákkal igyekeznek megszólítani közönségüket (ha egyáltalán), más eszközökkel nyúlnak egy történethez (mert az azért közös, hogy mindegyik történetet dolgoz fel – ami szerintem nem evidens), másfajta energiákkal, anyagokkal építik […]

Ez a 2020-as év igencsak monóra állította az emberiséget. Ne fogj kezet, ne adj puszit, ne öleld meg a másikat. Végy álarcot, az orvosoddal telefonon konzultálj, és egyébként is maradj otthon… Sajnos a 9. Monotánc Fesztiválról is sokan otthon maradtak. Mi, akik ott voltunk, és le-lecsusszantott maszkkal szürcsöltük a kávénk, láthattuk a Több, mit Ént, […]

Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.

Kérdés, hogy a magát szélsőségesnek, extrémnek, rendkívülinek elnevező és feltehetőleg (mind)erre törekvő ifjúi társaság debütáns művét miért Frenák (camp)esztétikája határozza meg? (…) „Ez az előadás csak a táncról szól, semmi másról” – áll többek között a Just Dance and Nothing Else rövid sillabuszában, és az opus azt teljesíti, amit a címében is vállalt.

Botos Bálint író Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme.

Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.

Zelda mozdulatai egyrészről nagyon érzékiek, sőt erotikusak, ám ebben is autonóm, önazonos és legfőképpen egyedi. Másrészről a tánc az őrület, a skizofréniával való harc egyik megjelenési módjává válik, az önmegfejtés egyik fő eszközévé.

A lélek tereit kutatják, a Zadam Társulat felszínesebben, de magával ragadó dinamikával, az IITTHHOONN sokkal komótosabban, mélyre ásva és beengedve minket az otthonteremtés mindennapjaiba, melankolikusabb és kevésbé izgalmas módon.

Fabók Mancsi régi-új előadása nem juttat minket új, nagy felfedezésekre a világ folyásával kapcsolatban, viszont felhőtlen ötven percet nyújt:  szabadon és vidáman mesél nekünk a… teregetésről.

Az individualizmus, a kommunikáció-képtelenség, az elidegenedés – jelenkori társadalmunk eme alapélményei foglalkoztatják és befolyásolják az alkotókat.