Ez a „kettő az egyben” kritika most tulajdonképpen „négy az egyben” tudósítás . Négy kicsi kortárs darab, négy tetszetős, egészen kicsi kis táncművészet, amely valódi kérdéseket tesz fel, és igazából az a jó benne, hogy „van még ott, ahonnan ezek jöttek”.
Kérdés, hogy a magát szélsőségesnek, extrémnek, rendkívülinek elnevező és feltehetőleg (mind)erre törekvő ifjúi társaság debütáns művét miért Frenák (camp)esztétikája határozza meg? (…) „Ez az előadás csak a táncról szól, semmi másról” – áll többek között a Just Dance and Nothing Else rövid sillabuszában, és az opus azt teljesíti, amit a címében is vállalt.
Botos Bálint író Botos Bálint rendező keze alá dolgozott: laza, de jól használható alapanyagot kínált egy olyan előadáshoz, amely sokféle rétegből összeszövődő színpadi nyelven szólal meg, és amelynek a verbalitás így csak egyik, a többivel nagyjából egyenrangú alkotóeleme.
Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.
Zelda mozdulatai egyrészről nagyon érzékiek, sőt erotikusak, ám ebben is autonóm, önazonos és legfőképpen egyedi. Másrészről a tánc az őrület, a skizofréniával való harc egyik megjelenési módjává válik, az önmegfejtés egyik fő eszközévé.
A lélek tereit kutatják, a Zadam Társulat felszínesebben, de magával ragadó dinamikával, az IITTHHOONN sokkal komótosabban, mélyre ásva és beengedve minket az otthonteremtés mindennapjaiba, melankolikusabb és kevésbé izgalmas módon.
Fabók Mancsi régi-új előadása nem juttat minket új, nagy felfedezésekre a világ folyásával kapcsolatban, viszont felhőtlen ötven percet nyújt: szabadon és vidáman mesél nekünk a… teregetésről.
Az individualizmus, a kommunikáció-képtelenség, az elidegenedés – jelenkori társadalmunk eme alapélményei foglalkoztatják és befolyásolják az alkotókat.
Tény, hogy a Today is today négyszerzős, illetve a Hullámok egyszerzős koreográfiája egymástól messze jár és keresgél, de mindkettő mélyén izzik a vágy, hogy így vagy úgy, de felülkerekedjen önmagán.
Miután két estén át néztem, ahogy táncosok rázkódnak a színpadon, rájöttem, hogy a tánckritikaírás és a szeizmológia rokonszakmák. Nézem a felszínt. A testek felszínét. A test remeg, a feszültség nő, váratlan mozdulatok és hangok robbannak ki belőle. Én pedig a rezgéshullámok terjedéséből próbálok következtetéseket levonni a mélybeli folyamatokra nézve.
