Sok vihart kavart tavaly a szegedi igazgatóváltás. Elsősorban a váltás módja, kivált Gyüdi Sándor korrektnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható „kettős szerepvállalása” okán (a színház korábbi igazgatója újra pályázott a tisztségre, ugyanakkor Barnák László konkurens pályázatában a zeneigazgatói poszt várományosaként szerepelt). Kevesebb szó esett arról, hogy a teátrum profiljában, műsorpolitikájában, illetve a megvalósítandó bemutatók színvonalában milyen változást hozhat majd Barnák László igazgatói és Horgas Ádám tagozatvezetői-főrendezői kinevezése.

Igaz, ennek oka lehetett az is, hogy a prózai tagozat korábbi vezetésének nemigen volt ideje és módja arra, hogy a korábbiaktól élesen eltérő, sajátos arculatot alakítson ki; ennek körvonalai csupán néhány előadásban látszottak. Pár hónappal az új vezetőség munkába állása után még aligha lehet határozott választ adni arra, változik-e egyáltalán, s ha igen, hogyan és milyen irányba a társulat prózai tagozatának művészi profilja. A frissen látott két bemutatót is érdemes inkább önmagában, mintsem a változás kontextusában elemezni, már csak azért is, mert nem a határozott változtatás igénye, hanem inkább az óvatos tapogatózás szándéka érződik rajtuk.

A két új produkció egyike nagyszínházban játszott musical, a másik kamaraszínházban bemutatott kortárs dráma; közös nevezőjüket a második világháborúhoz kapcsolódó tematika jelenti. Dés László majd negyedszázaddal ezelőtt született, azóta számos reprízt megélt musicaljéről lehet azt mondani, hogy tuti siker, hiszen Radványi Géza legendás filmjének emléke éppúgy közönségvonzó erővel bír, mint Dés László neve, a zenés forma, vagy akár a sok gyerekszereplő. Ám ehhez a tuti sikerhez komoly munka és szakmai tudás szükségeltetik: hatalmas színpadi apparátust kell mozgatni, érzékletes látványvilágot kreálni, és nemcsak a felnőtt főszerepekre kell alkalmas színészeket találni, hanem számos énekelni, mozogni, szöveget mondani egyaránt színvonalasan képes, különböző korosztályhoz tartozó gyerekszereplőt – köztük a szerepkettőzéssel számolva legalább tucatnyi főbb szereplőt – is castingolni kell. S ha ez megvan, még mindig nem önműködő az előadás. A drámai jeleneteket tudni kell hatásossá is tenni, majd dönteni kell arról, hogy fokozni vagy mérsékelni próbálja-e a bemutató az alapmű helyenként túlcsorduló érzelmességét. S noha a musical műfajánál fogva korlátozottan alkalmas arra, hogy színrevitelével új és mély gondolatokat mondjanak el az alkotók a háborús kataklizmáról, azt azért bizonyosan át kell gondolni, mit és mennyit kíván megmutatni az előadás a korból, az embertelen körülmények személyiségroncsoló hatásából. Mindennek átgondolása látható Szőcs Artur rendezésén. Mindvégig érzékeljük, hogy a háború még zajlik. Ezt helyenként didaktikus képek közvetítik (mint a levetett cipők egyre elhasználtabbá váló jelképe), máskor igazán erőteljes jelenetek (mint például a leventék gyakorlatozása, ahol a leventéket zömmel ugyanazok a gyerekszerepelők játsszák, akik a háború elől menekülő utcagyerekek közt is feltűnnek). Ugyanakkor Szőcs nem mérsékelni próbálja a mű szentimentalizmusát, hanem alkalmanként még rá is tesz egy lapáttal. Befogadói ízlés függvénye, hogy ez kire milyen hatást tesz; nekem abban a jelenetben csordult túl a szentimentalizmus pohara, amelyben a gyerekek kijöttek a nézőtér soraiba, hogy bennünket, nézőket megérintsenek.

Valahol Európában

Vannak viszont az előadásnak objektív, kétségbevonhatatlan szakmai erényei is. Ilyen Árvai György egészen remek díszlete, ez a realisztikus részletekből (is) építkező szimbolikus tér, amely az egymásra hányt, összezúzott, összetört elemeivel megejtő erővel prezentálja a szétbombázott, széttört, szétesett világot. És ilyen Bodor Johanna koreográfiája, amely egyrészt tökéletesen alkalmazkodik a szereplők nyilvánvalóan eltérő mozgáskészségéhez, másrészt a nagy egészből szinte önálló történetcserepeket hasít ki és érzékít meg, így segítve a rendezőt abban, hogy valóban látványos, ugyanakkor jelentéses képeket teremtsen. A nagy létszámú együttes pedig élettel tölti meg a teret; a gyerekszereplők többsége természetesen játszik, nem gügyög, legfeljebb néha – vélhetően rendezői sugallatra – „cukiskodik” kicsit. A felnőttek közül elsősorban Ágoston Katalin alakítása emelkedik ki, nemcsak nyilvánvaló vokális kvalitásai miatt, hanem azért is, mert Suhanc traumájának titkát drámai erővel rejti el, majd fedi fel, s következetesen mutatja azt a folyamatot, ahogy a lány fokozatosan megnyílik, és hinni kezd egy boldogabb jövőben. Rusznák András amúgy szintén erőteljes alakításából éppen a felnövés folyamatának, a többiekért való komoly felelősségtudat kialakulásának ábrázolása hiányzik kicsit. Ami valószínűleg alkati kérdés: Rusznákot igen nehéz kamasz fiúnak látni, így kezdettől fogva inkább a többiek fiatal apukájának, mintsem idősebb pajtásának tűnik. Rétfalvi Tamás Ficsúr alakjában kedves kölykösséget veszélyes gátlástalansággal vegyít, Borovics Tamás hidegfejű fanatikusnak mutatja az Egyenruhást. Pálfi Zoltán Simon Pétere a szerepsablontól való alkati eltérése miatt válik érdekessé: mivel ebben a Simonban erősebbek a túlélésre berendezkedett simlis, mint az arisztokratikus tartású művész vonásai, mindig hagy némi bizonytalanságot afelől, hogy kitart-e a gyermekek mellett.

Závada Pál friss drámája a háború éveinek egészen más szeletét vizsgálja. Az 1944-ben játszódó Az utolsó üzlet főszereplői zsidó származású üzletemberek, akik egy olyan hatalmas vállalatbirodalmat működtetnek, amelynek zavartalan üzemelése mind a magyar, mind az országot megszálló német hatalomnak elemi érdeke. Így bizonyos fokú védettséget élveznek, ám ez a védettség törékeny; egyre nagyobb dilemmát jelent, hogyan védjék meg életüket és vagyonukat. Az az erkölcsi dilemma, hogy szabad-e a túlélés érdekében a nácikkal paktumot kötniük, egyre inkább pragmatikus kérdéssé alakul: a magyar kormánnyal vagy a németekkel lehet előnyösebb üzletet kötni? Az érdekes és gyakorlatilag feldolgozatlan témából azonban nem született érdekes és erőteljes dráma. Mind a szöveget olvasva, mind a Lukáts Andor rendezte szegedi bemutatót nézve olyan érzésem volt, hogy a szerző nem hozott határozott döntést a dráma műfajáról. Ahhoz, hogy Az utolsó üzlet hűvös tárgyilagosságával hatni tudó dokumentumdráma legyen, egyszerűen túlírt a szöveg: túl sok benne a privát szál, a „színezést” szolgáló közhely, a más irányba mutató stíluskezdemény. Klasszikus szerkezetű, morális kérdéseket boncolgató történelmi (kamara)drámának viszont igen vékony az anyag. A szereplők meglehetősen árnyalatlan karakterek, a konfliktusok tézisszerűek, a fordulatok sematikusak és kiszámíthatóak. A szöveget talán elemelni hivatott sajátos narratív formát – a szereplők bemutatkoznak az olvasónak/nézőnek, a színen nem levők kommentálják az aktuális történéseket stb. – Závada nem túl következetesen és minden invenció nélkül alkalmazza (a szegedi előadás pedig gyakorlatilag el is hagyja). És az egész szöveg alapvetően epikusnak tűnik, nemcsak a történetmesélés sajátosságai folytán, hanem azért is, mert a dialógusok nem élesek, a konfliktusok nem szikráznak fel, a mű tárgya fontosabbnak érződik a feldolgozás mikéntjénél. Ami könnyen eredményezhet önnön formáját nehezen lelő, statikus előadást.

Menczel Andrea és Kárász Zénó Závada Pál Az utolsó üzlet című darabjában. Fotók: Kelemen József/Szegedi Nemzeti Színház

És a Lukáts Andor rendezte szegedi előadás statikus is. A Khell Csörsz által tervezett díszlet leghangsúlyosabb elemei az előtérbe helyezett székek, amelyeknek az áthelyezése jelzi legtöbbször a színváltozásokat. A színészek többnyire ülnek a székeken, néha felállnak, járkálnak, de a konkrét fizikai cselekvések kidolgozásához túl absztrakt a tér, a radikális redukciót pedig (amit ez esetben a fizikai cselekvésekről való teljes lemondás jelentene) a rendezés nem vállalja fel. Elvben persze a klasszikus társalgási dráma kliséit is lehetne termékenyen ütköztetni a súlyos emberi drámából következő feszültséggel, de utóbbi az előadásból éppúgy hiányzik, mint a szövegből. A rendezés nem kísérel meg markáns formát adni a játéknak, nem mozdul el a dokumentumdráma irányába, de elemelni sem próbálja a dialógusokat, és nem töri meg az egymást követő beszélgetések óhatatlan monotóniáját. Legfeljebb a színezés szándéka érződik helyenként, ám ezek a jelenetek zavarba ejtenek. Az például, hogy Chorin Ferenc a Becher alezredessel folytatott beszélgetés közben keni be lemeztelenített hátsó felét, amit a náci tiszt különösebb reflexió nélkül néz végig, eredeti humorú, jelentésesen groteszk ötlet is lehetne – ha stílusában, hangütésében kapcsolódna bármihez is az előadásban. Ennek híján viszont csak frappáns, ám céltalan színpadi effektnek tűnik.

A játék így monoton lassúsággal folyik, amin érdemben a színészi alakítások sem változtatnak. A színészek többsége alapvetően a társalgási dráma hangütésében szólal meg, legfeljebb egy-egy jelenetben váltva hangfekvést. A karakterek és a konfliktusok egyszerűsége miatt sokrétű, árnyalatokban gazdag szerepformálásra senkinek nincs lehetősége. Következésképp sem problematikus, sem valóban kiemelkedő alakítások nem születnek, a játszók közt legfeljebb az jelent némi különbséget, hogy a jellegzetes karakterkliséket ki mennyire magabiztosan, rutinosan, sallangmentesen jeleníti meg. E tekintetben Jakab Tamás, Szávai Viktória és Szilágyi Annamária alakítása a leginkább meggyőző, de súlyosabb hiányérzetet egyetlen szerepformálás sem hagy maga után. A dráma egésze annál inkább. Noha mindvégig érződik az izgalmas történet feldolgozásába fektetett munka és alkotói energia, olyan érzésem van, hogy a történet még keresi feldolgozásának formáját, s talán nem a dráma műnemében fogja azt megtalálni. Mint ahogy az új vezetésű szegedi színház is keresi még saját profilját – hogy ezt milyen sikerrel teszi, arra majd a következő évad(ok) bemutatói láttán lehet határozottabb választ adni.

Mi? Dés–Nemes–Böhm–Korcsmáros–Horváth: Valahol Európában
Hol? Szegedi Nemzeti Színház, Nagyszínház
Kik? Pálfi Zoltán/Rácz Tibor, Medveczky Balázs/Rusznák András, Ágoston Katalin/Csorba Kata, Rétfalvi Tamás/Varga-Huszti Máté, Ferencz Nándor/Károlyi Krisztián, Borovics Tamás/Poroszlay Kristóf, Gömöri Krisztián/Kancsár József, Taletovics Milán, Rákai István, Büte László, Hrabovszky Bercel/Vajda Vince, Janó-Szegi Eszter Luca/Szügyi Boglárka, Balog Bertalan/Vály Boldizsár, Mari Domokos/Szirmai Marcell, Nagy Fülöp Tamás/Zsögön Andor Kolos, Kancsár Ábel/Paillot Ábel, Magyar Fülöp Mihály/Biri Gábor / Díszlet: Árvai György / Jelmez: Szűcs Edit / Koreográfia: Bodor Johanna / Rendező: Szőcs Artur

Mi? Závada Pál: Az utolsó üzlet
Hol? Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Kik? Kárász Zénó, Szávai Viktória, Menczel Andrea, Jakab Tamás, Vicei Zsolt, Szegezdi Róbert, Szilágyi Annamária, Fekete Gizi, Krupp Bence / Díszlet: Khell Csörsz / Jelmez, dramaturg: Varsányi Anna / Rendező: Lukáts Andor

Facebook Comments