A pótlásként nagy vonalakban felskiccelt közeg karakter nélküli, pusztán illusztratív, nem köthető helyzethez, korhoz, speciális társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, már nem eléggé húszas éveket idéző amerikai, de nem is mai magyar.

„Még közeli barátaim is előálltak olyan különös ötletekkel, hogy küldjem a lányomat állami iskolába, a feleségemet pedig helyezzem el egy állami elmegyógyintézetben. Nem értik, hogy ez valamit végleg összetörne bennem” – írta F. Scott Fitzgerald alig négy évvel halála előtt egy levelében többek között gyógyíthatatlan beteg feleségéről, Zeldáról. A par excellence előkelő ember jellegzetes megnyilvánulása ez, egy olyan személyé, akihez annak minden tehertételével, korlátjával természetszerűleg hozzátartozik az úri életmód, melynek feladása szinte bizonyosan morális problémát, belső meghasonlást okozna. A levélrészlet akár Fitzgerald írói életművében is minden további nélkül helyet kaphatna, szó szerint mondhatnák például A nagy Gatsby című, 1925-ben megjelent regényének gazdag, felső középosztálybeli hősei: Tom, Daisy vagy Jordan Baker.

Fotók: Dömölky Dániel

A történet címszereplője, a rejtélyes Gatsby viszont nem tartozik a „dologtalan osztályhoz”. (Thorstein Veblen kategóriáját 2014-es tanulmányában Bartha Eszter alkalmazta Fitzgerald hőseire.) Jay Gatsby szegény származású fiú, aki szeszcsempészetből, tiltott szerencsejátékból szerezte vagyonát, majd ehhez költött magának előkelő eredetet. Ugyanakkor nem primer szerencselovag, sokkal inkább érzelmes, romantikus figura; a Daisy iránt táplált mindent elsöprő szerelem kibogozhatatlanul fonódik egybe alakjában a társadalmi előrejutás vágyával, a kettő kifejezetten erősíti egymást: a dúsgazdag férfi csak akkor kerülhetne be az amerikai álom elitjébe, ha feleségül venné az asszonyt (miután az elvált Tomtól). A szeretett nő megszerzése, vele a felső osztályhoz való teljes jogú csatlakozás (vagy más esetben éppen az abból való kihullás) nem tréfadolog, életre-halálra menő kérdés. (Gatsbynak éppúgy az életébe kerül, mint Fitzgerald korábbi, Május 1. New Yorkban című novellája hősének, csak ott ellenkező irányú fordulatot láthatunk. Az osztályos társai által kitaszított, munkáslányt szerető Gordon számára nincs más lehetőség, mint az öngyilkosság.)

Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós – korábbi nyilatkozatukból ezt olvashatjuk ki – a regény adaptációjával a musical „meghaladására”, a zenés színház újrafogalmazására tettek kísérletet. A hosszú, látványos, a Sztalker Csoport bemutatóinak jellegzetes stílusjegyeit hordozó, a jelmezben, a koreográfiában, embervásár-jellegű divatbemutató-imitációiban, showműsor-elemeiben leginkább ironikus és bizarr előadás grandiózussága egyszerre idézi a Popfesztivált és Busby Berkeley harmincas évekbeli, látványos, a korabeli filmtrükk-lehetőségeket bőségesen felhasználó Gold Diggers-sorozatát. Dinamikus, szemgyönyörködtető revü bontakozik ki előttünk, amely zenei értelemben nem nyúlik vissza az alapszöveg történeti idejéhez vagyis a húszas évekig (mint a regényből Mia Farrow és Robert Redford főszereplésével készült 1974-es moziadaptáció), hanem korunkat idéző dallamvilágot használ (ha nem is olyan radikálisan, mint a 2013-as, Carey Mulligan és Leonardo DiCaprio fémjelezte, a hip-hopot is bevető filmváltozat). Mindez kiegészül a Vecsei-Vidnyánszky alkotópárosra jellemző nyelvi sajátosságokkal: talált szövegek fragmentumai sorjáznak, idézetek, amelyek erős atmoszférát teremtenek. Az utóbbiak sokszor nehezen (vagy egyáltalán nem) felfejthetők, ez viszont a végeredmény szempontjából érdektelen. Leginkább hangulatfestő építőkövek (mint a Gyulán a nyáron bemutatott Vízkeresztben Latinovits Zoltán utolsó interjújának megidézése).

A megszokotthoz képest ez az imponáló szövegár most visszafogottabb; feltehetően azért, hogy jobban illeszkedjék a folytatáshoz, amikor radikális stílusváltozáson megy át a darab. A szóló és páros énekekből eltűnik a humor, az irónia, mintha ott sem lett volna soha. (Igaz, a cselekmény csapdát rejt, talán nem is nagyon tehetnének mást az alkotók.) Melodramatikus fordulat következik üres patronokkal, sokszor használatos stíluselemekkel, amelyeket a musicalek világából jól ismerhetünk. Hatalmas munkával, de felemás végeredménnyel zárul a műfaji experimentum: eklektikusan építkező, zeneileg különösebben nem innovatív adaptáció született a regényből.

Sajnálatos, hogy a Fitzgeraldnál oly hangsúlyos társadalmi vonatkozások ezzel együtt (a műfaji kényszerhez is igazodva) háttérbe szorulnak, az eredeti alkotás jellegzetes amerikai osztályviszonyai elenyésznek. A pótlásként nagy vonalakban felskiccelt közeg karakter nélküli, pusztán illusztratív, nem köthető helyzethez, korhoz, speciális társadalmi elvárásokhoz, szokásokhoz, már nem eléggé húszas éveket idéző amerikai, de nem is mai magyar. Semmilyen. A hazai körülményekre, az új „uralkodóréteg” szemünk láttára való kialakulására tett bármiféle célzás ezek után csak erőtlen lehet. Mint ahogy az is a beiktatott NER-nagyasszonyi monológ (felsorolva szinte mindazokat a visszás dolgokat, amelyeket magunk is folyamatosan tapasztalhatunk idehaza). Viszont a szelíd bölcsességgel megfogalmazott válasz az egyik legerősebb pillanat a színpadon, egyúttal Hegedűs D. Géza alakításában is csúcspont. Mellette a George Wilsont, a megcsalt benzinkutast megformáló Gyöngyösi Zoltán markánsabb színpadi jelenlétét érdemes kiemelni.

Hol? Vígszínház
Mi? F. Sccott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Kik? Szövegkönyv: Vecsei H. Miklós. Dalszöveg: Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila. Díszlet: Pater Sparrow. Jelmez: Pusztai Judit. A rendező munkatársa: Patkós Gergő, Szládek Katalin. Koreográfus: Bakó Gábor. Zenei vezető: Mester Dávid. Dramaturg: Vörös Róbert. Karmester: Kovács Adrián, Mester Dávid. Zeneszerző: Kovács Adrián.
Szereplők: Wunderlich József, Waskovics Andrea, Ember Márk, Szilágyi Csenge, Ertl Zsombor e.h., Hegedűs D. Géza, Gyöngyösi Zoltán, Márkus Luca e.h., Szántó Balázs, Zoltán Áron, Csapó Attila, Balázsovits Edit, Gados Béla, Tóth András, Viszt Attila, Antóci Dorottya e.h., Rudolf Szonja e.h., Dino Benjamin e.h., Reider Péter e.h. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.

Facebook Comments