…a mód, ahogyan Euripidész évezredek távolából is érzékelhető, mély megértéssel elmeséli, szánalmat szül és alázatra nevel. Óriási erő kell annak a felismeréséhez és bevallásához, hogy – történhet velünk bármi – lényegében úgy van, ahogy a Hírnök mondja: „nem boldog az ember.”

Van dráma, s ilyen Euripidész i.e. 431-ben bemutatott Médeiája is, mely oly kibírhatatlanul nyomja a lelket, hogy még az elszántabb nézők is elcsöndesednek színházba induláskor. Rá kell készülnünk a borzalomra, erőt kell gyűjtenünk az ismert történettel való újbóli találkozáshoz. Még csak közeledünk, de már tudjuk – fájni fog. S hogy miért kívánjuk látni mégis az elhagyott Médeiát, s miért követjük az ő esztelen szenvedését és rettentő tettét? Talán azért, mert a mód, ahogyan Euripidész évezredek távolából is érzékelhető, mély megértéssel elmeséli, szánalmat szül és alázatra nevel. Óriási erő kell annak a felismeréséhez és bevallásához, hogy – történhet velünk bármi – lényegében úgy van, ahogy a Hírnök mondja: „nem boldog az ember”.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Rakovszky Zsuzsa szabadvers ritmusú szövege – Polgár Anikó Catullus-olvasatokkal foglalkozó tanulmányából kölcsönözve a kifejezést – a „költői újraírás” mintapéldánya. Igaz, hogy Kerényi Grácia múlt századi fordítása színházi emberek szerint is érvényes, ma is előadható szöveg, az angol közvetítőnyelvből dolgozó Rakovszky Zsuzsa munkája azonban, mely kifejezetten a Zsámbéki Gábor által rendezett, 2004-es Katona József Színházi bemutatóhoz készült, színházibb, a helyzeteket kiválóan érzékelő, értelmező drámai textus.

A sötét kamaraterem magasában, széles sávban, a tér teljes hosszában fényes taréjú, fekete hullámokban lüktet a filmbeli tenger. Vér is lehetne, olyan sűrű.  Díszlet: Ondraschek Péter. Fölfelé lépő, ismétlődő, tiszta kvart jelzi, amint a víz időnként a kövekhez csapódik. A szemközti falon felirat jelzi, melyik epizódban járunk éppen. Rendező: Eirik Stubø, Norvégiából.

Nagy Mari mint Dajka egy napközistanító egyszerű ruházatában, világos inge fölött sötét kardigánfélét viselve lép elénk. Szinte bocsánatot kér a szörnyű történésekért, amikről most beszélni kénytelen. Mindent tudó fájdalommal vázolja a helyzetet. Úrnője, Médeia (Szűcs Nelli), mint halljuk is, őrjöng és szenved, mert Iászon (Trill Zsolt), a férje, elhagyta őt, őt, akinek annyi jót köszönhet, s elvette az itteni király, Kreon (Rátóti Zoltán) ifjú leányát. Belép a Nevelő (Rubold Ödön) a rábízott gyerekekkel, s hozza az újabb letaglózó hírt: Kreon döntése szerint Médeiának és két gyermekének el kell hagyni az országot. Míg Médeia a távolban siránkozik, a korinthoszi nép képviseletében a kar három, szerepszerűen egyénített tagja (Söptei Andrea, Ács Eszter és Ligeti Kovács Judit) szólal meg, a nézőtéri széksorokból előlépve.

Mindenki napjaink öltözékét viseli, az uralkodókon könnyű, világos öltöny, más férfiakon fehér ing, az asszonyokon víz-zöld, kékesfehér és homokszín, puha kelme. Csak Médeia visel fekete köntöst.  Jelmez: Mészáros Zsófia. Rátóti Zoltán Kreonja hatalomhoz szokott, sarkos, kemény fickó. De mert Médeia jobb „tárgyaló”, a király hibát vét: ad még egy nap haladékot neki a száműzetés megkezdése előtt. Médeia átkozódik, s kiterveli a rémes bosszút.

Iászon, bár új hitvese rövid pórázon tartja, eljön, hogy megdorgálja esztelen viselkedésű ex-ét, s elsimítsa a mind vészesebb hangulatot. Remek, ahogy a színpadi munkában is összeszokott színészházaspár összemuzsikálja ezt a találkozást. Mindketten hihetetlen erővel „gyorsulnak”, s ugyanígy próbálják visszafogni magukat. Iászon görcsösen markolja a padot, amin ül, mellébeszél, s míg hazudik egy csipkéset, maga is elhiszi, amit elhitetni próbál. Médeia pontosan bemért, hatni képes információkat adagol, terel és kábít, s legbelül változatlan. Nem gondol vele, mert nem tudja, mily lenézéssel babráltak ki vele már az istenek is, mikor csak azért, hogy Iászont az aranygyapjú megszerzéséhez az ő varázserejével hozzá segítsék, lebírhatatlan szerelmet bocsátottak rá a férfi iránt. Most itt topog mellette ez a haszonelvű nímand, s bizarr módon még átfut kettőjükön a kölcsönös megkívánás hulláma is.

Kegyetlen a pillanat, de muszáj fölnevetni, mert egyszer csak megszólal a jól ismert dal 1966-ból, Cher második albumáról: I was six and she was five… De a „bang-bang” csúfondáros lágyságát nyomban hárítja is az asszonyban újra feltoluló gyűlölet.

Médeia mindvégig Kolkhiszból jött idegen maradt Korinthosz földjén, s most innen is mennie kell. De hová? Az elképzelt vidék, melynek képe a magasba vetül, északi tájat mutat, fenyőkkel, világítótoronnyal. Aigeusz (Szarvas József) érkezik, Athén jóslatokban reménykedő, gyermekre vágyó királya. Médeia eseng, kecsegtet, ő pedig megígéri, befogadja és megvédi majd a száműzöttet. (Ez így is lesz majd, no de hol van az még!) Médeia kígyó módjára hazudik, s gyermekeivel gyilkos ajándékot küld volt férje új asszonyának. Pokoli fájdalom van abban, ahogy Szűcs Nelli az induló fiúcskák után néz. Nem tudni, az alkotógárda mely tagjának – Ölveczky Cecília dramaturgnak vagy Domsa Zsófiának, a tolmácsnak – köszönhető a játék egy magyar vonatkozású díszítő motívuma, amivel a norvég rendező magasba húzza a pillanatot: szöveg nélkül bár, de dallamilag felismerhetően fölhangzik a Magas kősziklának oldalából nyílik… kezdetű régi dalunk.

Szép ritmusban lépked föl a játék a tragédia lépcsőfokain, amikor egyszerre minden megváltozik. Hírnök (Csurka László) jő, bottal, fehér ingben, aggastyáni méltósággal, s nem az átélt borzalmas látványt ecseteli megrendülten, noha a darab legnagyobb „mozi”-betétje ez a monológ, hanem a morál főpapjaként kimért méltósággal, bűntetőleg osztja az észt, s ezzel meg is repeszti az előadást. Nincs mit tenni. Operai betétet látunk és hallunk, akkora szünetekkel, hogy közben szinte látjuk a szövegkönyv vélt zárójelében az elgondolt jelölést: (Taps.) Médeia bénultan ül a padon, próbálja tartani a feszültséget, de hosszú a monológ, s egyszerre éljük át, ahogy zuhanni kezd az előadás.

A Hírnök távozik, a kép elsötétül, s Médeia elindul, hogy megvalósítsa szörnyű tervét.  Közben némi rádiójáték áll elő, a kar asszonyaival kezdett diskurzusból szőtten. Trill Zsolt Iászonja üvöltve érkezik, s gyakorlott búvárként hozza fel a jelenetet a mélyből. Értesül a borzalomról, s összeomlik, iszonyú, hogy holtukban sem érintheti gyermekeit. A hajdani szeretők egymást vádolják, sírva és őrjöngve, de már minden megtörtént, minden elvégeztetett. Energikus, erős dzsessz porlasztja szét a zárójelenetet.

Ez a dráma annak idején harmadik lett a tragikusok athéni versenyén, de Euripidész – szerencsére – nem javított a bukásnak számító művön. Az égieknek is szóló lecke, egyfajta felvilágosító kiáltvány ez az isteneknek címezve. Médeia, Héliosz unokája saját rettentő, ám most hiábavaló varázserejével megáldva, a maga félisteni mivoltában tapasztalja meg a kínt, mely itt a földön azért elég sokaknak kijut. Az eredeti műben aranyló sárkányfogat menekíti ki őt a történetből. Most, a tervezői és rendezői szándék szerinti központi elem, a víz, az emelkedő tengerár fogadja be, egészen addig, míg a mind nagyobbra növekvő árnyalak sötétlő párává nem oszlik. A kórus asszonyai hümmögve búcsúztatják a bajt, keresik még a tanulságot, bennünk meg visszacseng a játékba fűzött dallam – „Aki a szerelmet soha nem próbálta, / csak álomnak alítja –, s vele az összegzés is: „Nem boldog az ember.”  

Hol? Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad
Mi? Euripidész: Médeia
Kik? Szereplők: Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Rátóti Zotán, Szarvas József, Nagy Mari, Rubold Ödön, Csurka László, Söptei Andrea, Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit, Buzádi Buda / Niedermüller Ádám, Fogarasi Márk Botond / Sille Tomi.
Fordította: Rakovszky Zsuzsa. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Mészáros Zsófia. Dramaturg: Ölveczky Csilla. Tolmács: Domsa Zsófia. Ügyelő: Lovass Ági. Súgó: Gróf Kati. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Eirik Stubø.

Facebook Comments