Gerhart Hauptmann Bernd Rózája Magyarországon nem túl népszerű alkotás,  a közönség eddig legfeljebb az online is fellelhető Hevesi Sándor fordításból vagy valamelyik filmfeldolgozás alapján ismerhette a német drámaíró 1903-ban debütált darabját. Az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum adattára mindössze egyetlen magyarországi bemutatót tart számon, az viszont viharos gyorsasággal követte a németországi premiert 1904 decemberében a budapesti Nemzeti Színházban. Így Hevesi Sándor több mint százéves fordítása óta nem készült a szövegből újabb változat, noha a színdarab német nyelvterületeken napjainkban is kimondottan népszerű.

Tarnóczi Jakab – Varga Zsófia dramaturggal – ezt a szöveget vette alapul, ám míg Hevesi fordítása (miként az eredeti dráma) tájszólással beszélteti a szereplőket, a rendező lehántotta a történetről ezt a paraszti közeget, és egy szocreál menzára helyezte. (Bár amikor leírom azt, hogy szocreál, elbizonytalanodom, mert a legtöbb iskolában ma is így fest az ebédlő.) Sárga-fehér csempék, felhúzható üvegablakok, szép rendben sorakozó tálcák, evőeszközök, bal oldalon mosdókagyló kézszárítóval – az ablakokkal kettétagolt tér rengeteg játékra ad lehetőséget (díszlet és jelmez: Kálmán Eszter). Hauptmann „szép és erőteljes parasztleányából” Tarnócziegy sárga gumikesztyűs, magasszárú, kivágott orrú, fűzős cipőt viselő, étkezdében robotoló lányt csinál.

Fotók: Puskel Zsolt

A kezdés igen hatásos: míg a szerző egy vadásznótával indítja a drámát, a Thália előadása Bach Jesu, meine Freunde című motettájának dallamaival kezdődik, a teljes színészgárda előadásában (zene: Mester Dávid). Ez adja meg az első jelenet alaphangját, amelyben szeretők évődnek, míg a falu kötelességtudó része a templomban hallgatja az igehirdetést.

Különös a Hauptmann-szöveg, amely a szikár, látszólag lényegretörő mondatok dacára is mind jobban elfedi a lényeget. Pedig a felütés nyíltságot sejtet: egyenest egy történet közepébe csöppenünk. Flamm, az érkező vadász és Bernd Róza első néhány mondatából kiderül: a lány – bár tekintetes úrnak szólítja– titkos szeretője a férfinak, aki egyenesen azt mondja: „Rózi, szeretném, ha te volnál a feleségem.” A rövid dialógusok pontosan, érzékletesen vázolják fel a viszonyokat: egy jólelkű, de feleség, egy gyenge, vívódó férfi és egy naiv, tisztaszívű fiatal lány, aki anyja halála után magára maradt az asszonyi teendőkkel – a dráma Róza kiszolgáltatottságát is megsejteti az atyaian kedves férfi felé.

Kettejük lopott ölelkezését meglesi a falu hírhedten aljas, ámde a munka – és a felesége – iránt kevés lelkesedést mutató Streckmannja. Bár a menza közege keveset láttat ténylegesen a faluból, a jelenetekből kiderül: egy zárt, pletykára éhes, unatkozó közösség ez, amely – őszinte istenfélésből vagy képmutatásból – az egyház diktálta erkölcsi normát kikezdhetetlennek tartja. Az „asszony helyéről” pedig épp’ úgy gondolkodnak a nők, mint a fölényes, sorsuk fölött rendelkező férfiak. Streckmann kezében tartja a lányt, akit eleinte felszínes célozgatással, majd zsarolással próbál magához édesgetni. Mikor kiderül: Róza várandós – és mindezt elsőként Flamm ágyhoz kötött, ám rendkívül figyelmes felesége veszi észre –, már érezhető a tragikus végkifejlet előszele.

Közben megismerjük Róza már-már elvakultan vallásos apját, aki felesége elvesztése után mindenben idősebb – ám akkor még gyermek – lányára támaszkodott, és jóelőre kiszemelte számára az inkább tudományokban jártas, ám a mindennapi teendőkben csetlő-botló Ágostot férjéül. Róza azonban egyre húzza-halasztja a tervezett nászt, mígnem kifut az időből.

Hauptmann drámájának tragédiája Rózában megy végbe. Egyedül ő a súlyos titkok tudója, amelyeket csak végső tehetetlenségében oszt meg az egyre gyanakvóbb Flamm házaspárral. Róza már azelőtt megjárja belső kálváriáját, mielőtt a közösség fejére olvasná bűnét, megszüli, majd kiszabja magára és magzatára a büntetést: megfojtja a gyermeket. Hauptmann drámája végén egy csendőr vezeti el a lányt, kinek sorsáról az igazságszolgáltatás határoz majd. Tarnóczi Jakab ezt a néhány soros befejezést elhagyja, és a lány keserves mondataival fejezi be az előadást: „Ti nem tudtok semmit! Nem láttok semmit. Nyitott szemmel nem láttatok.”

Az előadás előnyére válik, hogy a régies nyelvezetű szöveget a mai beszédmódhoz igazítják: az „asszonynak való dolog”-ból „asszonynak való munka” lesz, a törékeny, beteges fiúnak készülő étel „mindenmentes” – apró változtatások, mégis gördülékenyebbé, átélhetőbbé teszik a Hevesi fordításában porosnak ható szöveget. Az előadás legfőbb erénye mégis az erőteljes, szépen kidolgozott színészi játék, a kiválóan megformált karakterek, a szűk, intim térben is őszinte, finom gesztusok, és a rendezői ötletesség, amely eleinte humorral oldja fel a megható vagy torokszorító pillanatokat. Egészen groteszkké válik a túlfűtött szerelmi vallomás, amely a Flammtól szabadulni igyekvő Rózának szól, aki egy ajtó túloldaláról, az orrát az átlátszó üveghez nyomva hallgatja a kétségbeesett szavakat. Máskor pedig a látszólag fontos, tárgyilagos kérdéseket boncolgató beszélgetést akasztják meg egy preparált madár falra szerelésének nehézségei. Helyenként kicsit meg is billen az egyensúly a színészi játék főként realisztikus, máskor groteszk eszközöket felvonultató pillanatai közt. A társalgás elől menekülő Róza fejére húzott sárga vödör vagy a Róza várandósságát megtudó Flamm elnyújtott vergődése-összeomlása keskeny mezsgyén billeg, olykor a modorosság irányába.

Kidolgozott, őszinte alakítás Mentes Júlia Virginia Rózája, gyönyörűen láttatja kezdetben a lány naiv báját, majd az egyre eltökéltebb nőt, aki igyekezete ellenére sem képes megmaradni a helyes úton; akit rossz döntések sora vezet végül a különös zavarodottsághoz, amelyben saját gyermeke életét oltja ki. Egészen drámai a jelenet, ahogy – már valamiféle bágyadt belenyugvással – Róza elrendezi a szülés előtti órákat, majd a körülötte élők fejére olvassa vakságukat.

Remek ötlet Marthel, Róza húgának szerepét Molnár Piroskára osztani, aki tétova tanácstalansággal, gyermeki értetlenséggel szemléli nővére összeomlását. Egészen más arcát mutatja meg abban a jelenetben, amikor konyhásként fején hajhálóval, cinikus megjegyzésekkel, pletykákkal köszörüli nyelvét az elmaradó Rózán, Ágoston és az őt oltalmazó Bernden. Zayzon Zsolt Flamm szerepében szenvedélytől fűtött szerelmest láttat, aki viszont erő híján egy nála bölcsebb asszony szoknyája mögé bújik, mikor tettekre, kiállásra volna szükség. Schell Judit Jettéje szilárd, megingathatatlan, ugyanakkor érzékeny lelkű nő, aki – nem tudván, hogy a lány kitől terhes – határozott kísérletet tesz Róza megmentésére. Tamási Zoltán Berndje már-már kérlelhetetlen konoksággal hajtja lányát az általa ideálisnak vélt jövő felé. Bán Bálint Ágostjánaksutasága, bizonytalansága, szinte ostobaságszámba menő bizalma a lányban végül önfeláldozássá nemesül, ám már késő az őszinte, nyílt beszédhez. Mózes András Streckmann szerepében kimondottan taszító arroganciát sugároz, ám néha a figura emberi arcát is sikerül felvillantania.

A Bernd Róza figyelemre méltó darab, ezzel együtt kimondottan jót tett neki a mai átirat és újragondolás, amelyben a magunkrahagyottság érzékenyen szőtt története bontakozik ki, és megmutatja, hogy az ember hiába néz, korántsem biztos, hogy lát is.

Hol? Thália Télikert – a kritika az Arizona Stúdióban tartott első előadások egyikéről született
Mi? Gerhart Hauptmann: Bernd Róza
Kik? Hevesi Sándor fordítása alapján a szövegkönyvet készítette: Varga Zsófia. Játsszák: Mentes Júlia Virginia, Zayzon Zsolt, Schell Judit, Bán Bálint, Tamási Zoltán, Molnár Piroska, Mózes András. Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Mester Dávid. Rendező: Tarnóczi Jakab