Hogyan fér össze Brecht a teljesen elbulvárosodott Szegedi Szabadtéri Játékok műsorával? Nos, nehezen. Ezért is érzem bátor döntésnek a fesztiváligazgató, Herczeg Tamás részéről, hogy a frissen felújított újszegedi színpad műsorára tűzte a Koldusoperát, a színrevitellel pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatóját, Bocsárdi Lászlót és társulatát bízta meg. Ám a bátorság dacára is releváns kérdés, hogy mit keres Brecht drámája egy fogyasztói szórakoztatásra specializálódott szabadtéri színház programjában, ahol a We Will Rock You, a Szerelmes Shakespeare, illetve a Titanic című művek adják a műsor gerincét. Természetesen látszik annak a szándéka, hogy az újszegedi színpad a művészi kísérletezés terepe legyen, ám még a szentgyörgyiek előtt bemutatott Don Juannal sem sikerült ennek a törekvésnek kellő nyomatékot adni.[1] Bocsárdi Koldusoperája mégis ebben a közegben szólalt meg, amit a rendezés finom iróniával még reflexió tárgyává is tett. Jóllehet Brecht művei közül épp a Koldusoperát a legkönnyebb olcsó zenés produkcióvá puhítani, Bocsárdi nem ezt az utat választotta, inkább finoman parodizálta a Szabadtéri futószalag-musicaljeinek klisészerűségét és teatralitását. A játékstílust uraló irónia kezdőpontja maga a színlap: aligha létezik bombasztikusabb paradoxon, mint a „Brecht-musical” műfajmegjelölés, főleg, ha figyelembe vesszük Brecht lesújtó véleményét korának zenés színházáról. Bocsárdi finom iróniával hálózta be rendezését, nyoma sincs a tökéletes illúziót garantáló tiszta énekhangoknak és a látványelemek öncélú halmozásának – a konzumszórakoztatás eme kritikája ebben a kontextusban egy aktuális Brecht-olvasatnak is elkönyvelhető.

Középen Benedek Ágnes és Erdei Gábor. Fotó: Dusha Béla

Bocsárdi többrétegű előadást dolgozott ki, rá jellemző módon a szöveg alaprácsozata érdekelte, így főként a szereplők közti dinamikára és a személyközi konfliktusok kiélezésére helyezte a hangsúlyt. Ahogy a premier előtt nyilatkozta: „ez a mű – a társadalmi összefüggésein túl – elsősorban azért ragadta meg a figyelmem, mert a benne megjelenő témák, az árulás, a barátság, a szülő-gyermek viszony, a szerelem, a bosszú, oly módon artikulálódnak, hogy képesek felkavaró módon hatni rám, zavarba hoznak, és arra emlékeztetnek, hogy az élet végső soron mindig az irracionalitás mentén szerveződik”.[2] Bocsárdi tehát nem tolja előtérbe a Koldusopera ideológiai rétegeit, inkább elrajzolt családi drámát kerekít a Peachum család és Penge Mackie közti versengő acsarkodásból, a jeleneteket pedig minduntalan a helyzetek, a párbeszédek és a karakterek ironikusságára hegyezi ki. A fekete dominálta, túlesztétizált dizájndíszlet (tervező: Bartha József) implicit módon utal Peachum (Szakács László) társadalmi státuszára, ám nem a kapitalizmuskritika, hanem a figura kisszerű ízléstelensége emelődik ki. Peachum ebben az olvasatban a ravasz, de üresfejű vállalkozó, oldalán a külsőségeknek élő luxusfeleséggel (D. Albu Annamária). Az irónia célpontja szintúgy a családban uralkodó ízlésvilág, ám a rendezés mindezt nem helyezi bele egy jól körülhatárolható politikai kontextusba. Az iróniát inkább az táplálja, ahogyan ebbe az ideálisnak tűnő zárványba belép a fekete színű, kígyóbőr mintás nadrágot viselő, a polgári jólneveltség szabályaira fittyet hányó Penge Mackie (Erdei Gábor), és elrabolja Polly nevű lányukat (Benedek Ágnes). És itt az ahogyan a lényeg. Mondhatnánk erre, hogy ez a Brecht-darab felületi rétege, ám a társadalmi-családi szint karakterizálásával Bocsárdi a gesztikusságra helyezi a hangsúlyt. A színészek játékában a klasszikus karakterformálást és a musicalszerű énekstílust minduntalan megszakítja egy-egy odaékelődő, az addigi stílusregisztertől eltérő mozdulat, nem várt arckifejezés, a helyzet abszurditását leleplező gesztus. Ezekben az apró megoldásokban rejlenek az előadás erényei, amelyek a szabadtéri színpad tágas terében olykor szétterülnek, és kevésbé tudnak koncentrált jelentésben formát ölteni. A színészi játék árnyaltsága nem minduntalan válik láthatóvá, holott a jelhasználat tekintetében ez a legfontosabb tényező: az előadás egyértelműen Erdei Gábor természetességet árasztó, formátumos színészi jelenlétére épül. Fontos állomás ez a szerep Erdei pályáján, hiszen korábban főként karakterszerepek találták meg, a közelmúltbeli jelentős munkái, így a (szintén Bocsárdi rendezte) Sam címszerepe és az Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesélben (Radu Afrim) alakított bordélyháztulaj után most egy klasszikus főszerepben mutathatta meg színészi tudását. Erdei Gábor kapcsán testalkata a legfőbb jelentéshordozó, főként az, ahogyan a saját testével, túlsúlyosságával mint autentikus jelmezzel bánni tud. Erdei széles színészi eszköztárát felvillantva teremti meg azt a figurát, amely már a puszta megjelenésével ironikus hatást kelt: könnyeden, mégis gondosan felépített karakterábrázolással él ebben a színpadi konstellációban, és tudatosan játszik a fizikumával. Kivált akkor, amikor a kígyóbőr nadrág mellett napszemüveget is hord, s amikor a helyes, kulturált viselkedésről papol embereinek a házassági ceremónián. Nem brutális bűnözőt, hanem egy szerethető bunkót, a mohó gengszter mellett sármoskodó clownt hív életre Penge Mackie-ként, hiszen a cinikus brutalitás és a testjelmeze által kiváltott esetlenség feszültségbe kerül, a két eltérő értékkategória pedig groteszk fénytörésben állítja elénk azt a figurát, akit valójában antipatikusnak kellene éreznünk.

Nem referenciális jelentésben tárul elénk a gengszter alakja, s nem csettinthetünk elégedetten, világképünkben megerősítve, hogy látjuk és felismerjük a cinikus maffiózót. A magyarországi Koldusopera-értelmezések felől mindez könnyen tűnhet elefántcsonttoronybeli esztétizálásnak, a politikai kontextus etikátlan kizárásának. Bocsárdi azonban úgy vonja be a társadalmi-politikai mező szerkezeti vonatkozásait, hogy nem lép ki a műből: a bulvár- és a musicalszerűség felmutatására is azért van szükség, hogy az ironikus formanyelv kikezdje és láthatóvá tegye azt. Ilyen a féltékenység-duett, amely a Polly és Lucy közti meccset nemcsak a versengés felől teszi ironikussá, hanem beillene markáns musicalparódiának is. Nemcsak a színpadias ének, a show-szerű beállás, de maga a színpadkép is nevetésre készteti a nézőt. Polly a szőke haját ritmusosan dobáló és igazgató elkényeztetett királylány, akitől el akarják venni a szerelmét, Lucy (Pál Ferenczi Gyöngyi) pedig a végzet asszonyaként fellépve méri össze vele az erejét.

A referenciális politikai vonulat kapcsán szintúgy nem az elnyomók-elnyomottak dinamikáját mondja fel újra az előadás (ahogy az Bodó Viktor – egyébként kitűnő – 2015-ös rendezésében a Vígszínházban történt),[3] hanem éppen a struktúrát, a „koldusoperaságot” teszi irónia tárgyává, azt, ahogyan a felületes politikai olvasat elhalványítja a mű rétegzettségét. Hans-Thies Lehmann talán ezt nevezné a színház politikusságának, amit nem a politikailag elnyomottak színpadra helyezése avat politikaivá, hanem a belső struktúrák megszakítása. Nem kész válaszokat, hanem éppen a cselekedetek, tettek kontextusát mutatja fel a jelenetekben Bocsárdi: Tigris Brown (Pálffy Tibor) és Penge Mackie ágyú-dala expresszív energiákat mozgósít, s benne nemcsak a zenei vetület, hanem a hangerő és a macsós színészi mozgás teszi nyilvánvalóvá a két figura tesztoszteronkilengését.

Megjegyzendő, hogy mindezek mellett az előadás nem hibátlan. A szabadtér eleve fokozza a teatralitást, a rendezésnek emellett nem mindig sikerül meghúznia az egyes jelenetek kontúrjait, így néha elhalványul a koncepciózussága. A sepsiszentgyörgyi kőszínházi térben a gesztikusság, illetve a jelenetek iróniája minden bizonnyal koncentráltabban tudja kifejteni a hatását, a szegedi közönség reakciói alapján a rendezés legfőbb stílusjegye ugyanis alig talált célba, s vélhetően nem csak a korlátozott látásviszonyok miatt.

 

Mi? Bertolt Brecht: Koldusopera
Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok, Újszegedi Szabadtéri Színpad
Kik? Erdei Gábor, Szakács László, D. Albu Annamária, Benedek Ágnes, Pálffy Tibor, Pál Ferenczy Gyöngyi, Gajzágó Zsuzsa, Fekete-Lovas Zsolt, Kónya-Ütő Bence / Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna / Díszlet: Bartha József / Dramaturg: Benedek Zsolt / Zenei vezető, karmester: Incze Katalin / Világítás: Baumgartner Sándor / Rendező: Bocsárdi László

 

[1] Az előadásról l. JÁSZAY Tamás „Don Marketing” című kritikáját a szinhaz.neten.
[2] „Az élet végső soron mindig az irracionalitás mentén szerveződik” – Beszélgetés Bocsárdi László rendezővel, PAPP Tímea interjúja, Revizoronline, 2019.07.28.
[3] Bodó Viktor Koldusopera-rendezéséről l. HERMANN Zoltán „Mindenki mindenkivel” című írását lapunk 2015. májusi számában, illetve online.

Facebook Comments