…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.

Egyszerre érthető és zavarba ejtő, ha egy pályakezdő rendező kanonizált remekműveken keresztül (pl. Kleist: Az eltört korsó, Goethe: Tasso) szeretné megalapozni a maga rendezői stílusát és színházi gondolkodását, netán a kánon partvonalán lappangó alkotások segítségével (pl. Gerhart Hauptmann: Bernd Róza) próbál beszélni a mában is kihívást jelentő társadalmi problémákról. Tünetértékű, hogy a kőszínházakban lehetőségekkel megkínált fiatal rendezők mestereik nyomdokain haladva nem próbálnak darabválasztásaikban új utakat keresni. Mintha a magyar színházi struktúrában a klasszikus szövegek (újra)rendezése, azaz a mestereknek való megfelelés és a kőszínházi struktúra játékszabályainak elfogadása jelentené a tűzkeresztséget. Az egyéni hang megtalálását ez az igazodási kényszer szűkebb keretek közé szorítja: a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.

Bánk bán. Fotók: Dömölky Dániel

Tarnóczi Jakab eddigi rendezései megerősítik ennek a jelenségnek az érvényességét. Noha a rendező eddig kizárólag klasszikus szövegekhez nyúlt, ezen belül jellemzően merészebb választásokkal is élt. Vizsgaelőadása Kleist egyik magyar színpadon ritkán játszott darabjából készült (A Schroffenstein-család), majd a szintén a feledés homályába merült Bernd Rózával (Thália Színház) rukkolt elő. Két legutóbbi munkája, az Amit akartok (Vízkereszt), illetve a Katona Kamrájában színre vitt Bánk bán pedig azt sejteti, hogy a rendezőt különleges érdeklődés fűzi az irodalomtörténet „nagy műveihez”, és jelzi, hogy megérkezett egy új rendezői generáció, akinek a kánon becsontosodott darabjairól is mondanivalója van, hovatovább a nemzeti drámánkként számon tartott Katona József-műről is tud a mának szóló, érvényes üzenettel előállni.

Eleve szimbolikus gesztus a Katona József Színházban színre vinni a Bánk bánt. Tarnóczi rendezése nem kecsegtet radikálisan új olvasattal, s úgy tűnik, az előadás maga sem szeretné ezt a látszatot kelteni. Kitűnő ötletek, bátor, különutas megoldások és lelemények jellemzik ezt a főként vizuálisan friss és üde Bánk bánt. Kálmán Eszter díszlete hívogatóan vonja magára a nézői tekintetet: a kellemes ódonbarna színekkel operáló vadászteremben szigorú farkasszemet néznek velünk a színészek. A szembesítésnek ez a finom performatív gesztusa mintha az alapszöveg teljes rendezői olvasatát áthatná. Ez az előadás ugyanis tudatában van a Bánk bán kultúrtörténeti beágyazottságának és támaszkodik a történet ismertségére. Mintha csendes számonkérést rejtene a feszes színészsorfal tekintete, konfrontálva a nézőt, tehát a közösséget azzal, hogy ez a történet örökké aktuális (lásd a magyar fátum ma is élénk toposzát), miközben színpadi műként aligha élvezhető, s nem is dráma, mint inkább a nemzeti identitással összenőtt hagyományelem. Az alkotók erre a jelenségre csatlakoznak rá a választott szövegváltozattal is: Tarnóczi nem a Nádasdy Ádám által újrafordított verziót, hanem az eredetit használja. Érződik a roppant dramaturgiai és szövegelemzési munka (dramaturg: Varga Zsófia), amely a próbafolyamat jelentékeny részét kitehette. A színészek nagy erőfeszítéssel bánnak el a nehezen mondható szövegtengerrel, másfelől a szöveg archaikussága és patetikussága iróniaforrásként hasznosul. A csavaros mondatok, tömör és sűrű verssorok szikár stílusban és pontosan tagoltan hangoznak el a színpadon, a szöveg cirádás ékességét pedig a színészek szövegmondása külön érzékelteti, ami megkapóan kellemes humort kölcsönöz az előadásnak. Olyan, mintha a rendező lelkes régészként esett volna neki a szövegnek, s lehámozta volna az évszázadok alatt rákövült rétegeket Katona József drámájáról, felmutatva, hogy az érces mondatok mögött egy ármánnyal, intrikákkal és cselszövéssel teli cselekmény lapul.

A színészek egytől egyig agilis játéka kéz a kézben mozog a dramaturgia frissességével: Gertrudis (Szirtes Ági) bőrnadrágos, szexuális kisugárzását sem rejtegető uralkodó, Dér Zsolt Ottója egy nagyravágyó bohém, aki csellel szerzi meg magának Melindát (megjegyzem ezen a színpadon már láthattunk Dér Zsolttól hasonlóan szétesett figurát a Platonovban), Kovács Lehel Biberachja amolyan magányos háttérstratéga, aki megpróbálja marionettként irányítani az irányíthatóakat – végül azonban mégis elbukik. A címszereplő-választásban pedig ideálisan egyesül szerep és színészi kvalitás: Bányai Kelemen Barna akkurátusan érzékelteti a főszereplő lelki vívódásait és annak forrófejűségből fakadó érzelmi hevességét. Kiemelendő még Dankó István Petúr bánja is, aki vagánykodó, üresfejű macsóficsúrt gyúr Petúrból, aki azonban rendre lebukik. A figura humoros kisszerűségét Dankó kitűnően tudja érzékeltetni arcjátékával, ami ebben az előadásban egyébként is hangsúlyos, rajta kívül még Kovács Lehelnél igen szembetűnő az érzelmi és gondolati állapot gesztusok általi kifejezése. Emlékezetes még Elek Ferenc szőrmebunda alatt melegítőt hordó Endréje: talán ő a leginkább referenciálisan olvasható karakter, a politikus archetípusa (a nézőtéri kuncogás talán Elek színrelépésekor a legharsányabb).

A rendezés tehát nem tagadja meg, inkább finoman felmutatja a Bánk bán hagyománnyá nemesedett archaikusságát, hogy azt messzebbről is szemügyre vehessük és mögé betekintve hozzáférjünk a nemzeti klasszikusunkban rejlő buzgó drámaisághoz. A színpadi kellékek közül szépen metaforizálják ezt a hasadást a vadászterem piros térelválasztó kordonjai, amelyek múzeumokban szolgálnak a kiállítási tárgyak érintésének megakadályozására. A békétlenkedő népet vagy a Melinda (Pálos Hanna) karjaiban megpihenő Ottót is gondosan körülveszi a piros kordon, mintha a történet szereplői egy múzeumi térből szólnának át a jelenbe. Az előadás gyengébb pontjait azonban épp ez a döntés magyarázza: a iróniaforrás elapadása üresjáratokat eredményez.

Ennek dacára Tarnóczi rendezése egy jól komponált, irodalmi alapú szövegszínház, ami a szokásos patetikus óvatoskodás helyett újraolvas és értelmez, ám a felmutatás mellett a Bánk bán ideológiai értelmezéshagyományát nem piszkálja meg (bár mindennek a lehántása már önmagában egy markáns és bátor ideológiai állásfoglalás).

Amit akartok (Vízkereszt). Fotók: Komka Péter

Sokkal kevésbé fedezhető fel ez a frissesség a Szkéné és a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházzal közösen készített Vízkeresztben. Tarnóczi ezúttal egy magyar színpadon sűrűn játszott darabhoz nyúlt hozzá, azonban egy alaposságot csak néhol tükröző, az összképet tekintve pedig igencsak felületes olvasaton túl nem talált rá egy őt érdeklő központi gondolatmagra. A Vízkereszttel kapcsolatban eleve szembetűnő, hogy a darabbeli férfi-nő identitásváltást hazai színpadon alig próbálják tágabb kontextusba helyezni, így az nem mutat túl az átöltözés puszta fizikai megvalósulásán. Mintha ez a mozzanat is egy lenne a többi vígjátékelem közül, így az, hogy Viola (Ladányi Júlia) férfiruhába öltözve udvarol Oliviának (Pető Kata), aki ráadásul még bele is szeret, a dráma bohózati mókázásaival azonos szinten jelenik meg.

Tarnóczi Vízkeresztje sem lép túl a történet konzervatív olvasatán: egy korrekt, a végkifejlet felé célelvűen hullámzó előadást kapunk, ám a jeleneteket tekintve igencsak eltérő minőségben. A vizualitás ebben a munkában is nagy hangsúlyt kap (díszlet: Devich Botond), a játék egy forgószínpadon zajlik, ami örök helyben járásra és gyorsított mozgásra kényszeríti a színészeket – és egyben Illíria szigetének kavalkádját is ötletesen tudja a Szkéné szűkös terében érzékeltetni. Izgalmas, néhol meghökkentő és kifejezetten szórakoztató, egymással azonban nem érintkező ötletek villannak fel az előadásban. A reneszánsz hatással átitatott szoft-gót stílusú jelmezek, amelyek főként Orsinón (Hajdu Tibor) és Olivián hangsúlyosak (jelmez: Giliga Ilka), a teljes előadás látványvilágát meghatározzák. A gót sötét színei Olivia gyászára és elszigeteltségére is visszautalnak, hiszen épp a gyászból fakadó önkéntes magány a bonyodalmak kiindulópontja. Szintén emlékezetes Tóbi (Rácz János) és Ábris (Ágoston Péter) esetlen ökörködése, illetve Malvolio becsapása, ami Kaszás Gergő magánszámával egyértelműen az előadás legsikerültebb jelenete.

Az előadás egyedül arra nem szolgál válaszul, hogy a látottakhoz mi közünk van 2020-ban. Tarnóczi eddigi munkái arról tanúskodnak, hogy elsősorban a színház esztétikai vetületei érdeklik: a Bernd Róza társadalmi kérdéseit ma nem így tennénk fel, a Vízkereszt nincs tágabb kontextusba helyezve, és a Bánk bán is elsősorban mint drámai mű válik érdekessé. Mindez nem hiba, pusztán jelzésértékű az irányvonal. Ami természetesen még változhat.

Mi? Bánk bán
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Szereplők: Elek Ferenc, Szirtes Ági, Dér Zsolt, Bányai Kelemen Barna, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dankó István, Rujder Vivien, Kovács Lehel, Bezerédi Zoltán. Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Hunyadi Máté, Bencsik Levente. Rendező: Tarnóczi Jakab

Mi? Amit akartok (Vízkereszt)
Hol? Szkéné Színház, salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház
Kik? Szereplők: Hajdu Tibor, Pető Kata, Ladányi Júlia, Kenéz Ágoston, Kaszás Gergő, Bozó Andrea. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Giliga Ilka. Dramaturg: Kukk Zsófia. Fordító: Nádasdy Ádám. Zene: Hunyadi Máté. Rendező: Tarnóczi Jakab

Facebook Comments