Mint tudjuk, a színpadi puska előbb-utóbb elsül – nincs ez másképp a Vízityúkban sem. Ő, Edgar Walpor hosszas habozás után lő, nem is egyszer, hogy aztán a játék folyamán még több puskalövést halljunk. Igaz, az áldozat hajlamos nem meghalni, vagy legalábbis feltámadni, miközben a semmiből egy gyerek kerül elő, s még egy forradalom is kitör.
A precízen ábrázolt szereplők és ütős párbeszédek ellenére elsősorban a nonverbális kódokban, az előadás hangulati síkján hat legerősebben ez a „családi együttlét”, ahol a fizikai összezártság ellenére minden valódi közelség csak pillanatnyi illúzió, önáltatás lehet.
Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.
Antik görög tragédia a magyar jelennel, sorsátok a tanult mintákkal, mágikus realizmus a pszichothrillerrel ötvöződik Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában.
Finom porként szállingózik a mese távoli ország düledező diktatúrájáról, hull alá a belvárosi pincében tartott régi bútorokra. Minden érthető és minden világos, éppen olyan, amilyennek várjuk. Ha néhány évig nem megyünk le a pincébe, az ott felejtett vaselemek, régi ajtók, szőnyegek nem változnak, jól karbantartják magukat. Ott voltak hajdanában is, hullott rájuk a por az…
…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.
Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.
Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.
Ebből a világból emelkedik ki Gruse, ezektől a színészi játékmódoktól választható le Pálmai Anna alakítása. Az ő jelenléte, reszketése nem reflektált, hanem tiszta, egyszerű: valós, valódi.
A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.
