Napról napra

A cím az események pontos dátumát jelöli – és mivel a helyszín Magyarország, gyorsan ki is számíthatjuk, hogy a hetedik Orbán-kormány második évében járunk. (Már ha akarjuk ezt még számolni.) De nemcsak a politikai környezet lehet ismerős, hanem az a szűkebb közeg is, amelyben a cselekmény játszódik; a főszereplők ugyanis színházi rendezők, akik a túlélésért […]

Nem kísérletezésnek, hanem a lehetséges legpontosabb színpadra állításnak érződik az, hogy Bagossy Júlia három színész szimultán összjátékára osztja A halál kilovagolt Perzsiából alkoholista író-elbeszélőjének szerepét.

A színpad lépcsőzetes elrendezésű a Jánossy Lajos regényéből készült adaptációban. Eleinte úgy tűnik, generációs felosztása van a térnek: az alsó rész a kamaszkorból kilábaló főhősé, Pálfy Andrisé, a következő szint a szülőké, az azt követő pedig a Nagymamáé és a bejárónőé, Etelka nénié. Az alaphelyszín Kádár-kori viharvert polgári otthon, a múlt töredékeit őrző, a puhuló […]

Mint tudjuk, a színpadi puska előbb-utóbb elsül – nincs ez másképp a Vízityúkban sem. Ő, Edgar Walpor hosszas habozás után lő, nem is egyszer, hogy aztán a játék folyamán még több puskalövést halljunk. Igaz, az áldozat hajlamos nem meghalni, vagy legalábbis feltámadni, miközben a semmiből egy gyerek kerül elő, s még egy forradalom is kitör.

A precízen ábrázolt szereplők és ütős párbeszédek ellenére elsősorban a nonverbális kódokban, az előadás hangulati síkján hat legerősebben ez a „családi együttlét”, ahol a fizikai összezártság ellenére minden valódi közelség csak pillanatnyi illúzió, önáltatás lehet.

Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.

Antik görög tragédia a magyar jelennel, sorsátok a tanult mintákkal, mágikus realizmus a pszichothrillerrel ötvöződik Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában.

Finom porként szállingózik a mese távoli ország düledező diktatúrájáról, hull alá a belvárosi pincében tartott régi bútorokra. Minden érthető és minden világos, éppen olyan, amilyennek várjuk. Ha néhány évig nem megyünk le a pincébe, az ott felejtett vaselemek, régi ajtók, szőnyegek nem változnak, jól karbantartják magukat. Ott voltak hajdanában is, hullott rájuk a por az […]

…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.

Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.

Közhely, hogy Jeanne d’Arcok ma is élnek köztünk. Vagy legalábbis annak tűnik, egészen addig, míg nem találkozunk eggyel közülük. Én találkoztam. S mivel végig ő járt az eszemben, miközben Hegymegi Máté legújabb rendezését néztem a Kamrában, röviden elmesélem a történetét.

Ebből a világból emelkedik ki Gruse, ezektől a színészi játékmódoktól választható le Pálmai Anna alakítása. Az ő jelenléte, reszketése nem reflektált, hanem tiszta, egyszerű: valós, valódi.