Nemzedéke egyik legmarkánsabb színésznője. Szókimondó, bátor, egyszerre karcos és érzékeny jelenség. A legendás Máté-osztályból startolt a pályán, az Örkényben volt gyakorlaton, és három évadot töltött a színházban, ahol elbátortalanítóan  hatott rá a sok Kossuth-díjas kollégája.  A műhelymunka örömét a Csizmadia Tibor vezette egri társulatban találta meg.  A Vígszínházhoz, ahol hat évig volt társulati tag, ambivalens érzelmek fűzik. Három éve szabadúszóként dolgozik, főként az Orlai Produkció kötelékében. Elszerződött társaival együtt ő is csatlakozott ahhoz a szolidaritás nyilatkozathoz, amelyik Eszenyi Enikő vezetői stílusát sérelmezi.

– Személy szerint miben voltál elszenvedője Eszenyi Enikő verbális agressziójának, lelki abúzusának?

– Azzal kezdeném, hogy Eszenyi számomra példakép volt. Lényegében miatta lettem színésznő, őt utánoztam, rengetegszer megnéztem a tévében a Fekete Pétert, az Én és a kisöcsémet, a Heilbronni Katica rendezéséért felutaztam Pestre. Nagy álmom volt, hogy a Vígszínházban legyek színésznő. Az Új Színház stúdiósaként kerültem vele először személyes kapcsolatba, a Kamondi Zoltán rendezte Candide-ban, amiben Kunigundát játszotta. Kamondi nem igazán volt a helyzet magaslatán, Enikő átrendezte az előadást, amiért hálásak is voltunk neki, de már ott feltűnt, hogy nem nagyon hallgat meg másokat, nem együttműködően dolgozik. A következő tapasztalatom vele kapcsolatban, hogy lelkesen lejárt Zsámbékra, Egerbe, érdeklődött a Máté-osztály felől. Amikor 2011-ben Csizmadia Tibor leváltása után eljöttem az egri társulattól, Enikő szerződést ajánlott a Vígszínházba. Nagyon boldog voltam, megköszöntem a bizalmát, de kértem, hogy miután nemrég szültem, ne legyek benne a kezdő darabban. De már azon a nyáron beugró próbákra hívott a Hegedűs a háztetőnbe Láng Annamária szerepébe úgy, hogy DVD-ről kellett megtanulnom az előadást. Ezen azt láttam, hogy iszonyatos hangon és borzasztó stílusban beszél Kovács Patríciával, amitől iszonyú gyomorgörcsöm lett, de gondoltam, ezt a hangot nem fogja megengedni velem. Ehhez képest A lovakat lelövik, ugyepróbáin komoly atrocitás ért. Még a próbafolyamat elején jártunk, elmaradt egy esti előadás, és ő berendelt minket próbálni. Nekem nem lett volna aznap dolgom, ezért váratlanul ért. Pánikba estem, befeszültem, próbáltam szólni, hogy de hát nem tudok próbálni, nincs, aki vigyázzon a hét hónapos gyerekemre. Na és akkor elindult egy lavina, iszonyatos botrány kerekedett abból, hogy a kollégáim, köztük Molnár Áron és a színész szakszervezet is ki akart mellettem állni. Enikő kipattant az irodájából, üvöltve, minősíthetetlen hangon közölte, hogy nem mi döntjük el, mikor próbálunk. Azelőtt az igazgatóimtól nem tapasztaltam ilyen hisztérikus ordítozást és fenyegetést. A szintén frissen odaszerződtetett Kerekes Pubi kollégámmal döbbenten néztünk egymásra, hogy ez most mi… A másik nagyon erős benyomásom az volt, hogy az egész színházi apparátusból az ügyelőtől a jelmeztervezőn át a koreográfusig, a kellékesig senki nem csinálhatja a maga dolgát. Mindent Enikő irányít, a tehetséges szakemberek száz százalék felett teljesítve próbálják kiszolgálni a kéréseit és kitalálni a gondolatait. Az ügyelő nem jöhet be 12-kor, hogy most szünetet tartunk, miközben ő a nézőtéren ülve, csámcsogva a mikrofonba üvölt. Gyomorideggel, feszültségben, erőszakosan zajlanak a próbák. A konfliktus helyzetek kezelésére nem volt se mód, se fórum, maximum a büfében megbeszéltük egymással, pszichésen támogattuk egymást. Végignéztük, hogy egyetlen próba alatt háromszor rúgta ki, majd hívta vissza a rendezőasszisztensét. Egyszerre éreztem magam áldozatnak és bűnrészesnek, hogy nem védem meg azt az embert, akit Enikő éppen bántott.

Járó Zsuzsa a Hurokban. Fotók: Takács Attila

– A Víg egyik húzóneve voltál, emlékezetes, színgazdag alakításokat nyújtottál például A revizorban, a Koldusoperában, a Danton halálában. Ez tartott a társulatnál hat évadon át?

– Sokáig hálás voltam Enikőnek. Eleinte azt éreztem, hogy szeret, és próbál helyzetbe hozni. Azért is maradtam ott, mert jöttek olyan rendezők, akikkel élmény volt a közös munka. Nagyon örültem, hogy a főiskola után újra dolgozhattam Bodó Viktorral, hogy megismerhettem Alföldit. Szerettem a társulatot, a mai napig jó barátságokat ápolok sok vígszínházi dolgozóval.

– Néder Panni és Fenyvesi Lili történetei szolgáltatták a gyújtópontot ahhoz, hogy a volt társulati tagok nevében kollektív szolidaritás nyilatkozattal álljatok elő? Nem gondolod azt, hogy a Marton-ügy tálcán kínálta a lehetőséget, hogy napvilágra kerüljön a Vígszínházon belüli hatalommal való visszaélés?

– Az első lépés számomra Csáki Juditnak a Revizoron megjelent cikke volt, amikor elolvastam, remegtem. Aztán jött Néder Panni kiállása, és úgy éreztem, hogy oknyomozással kellene felgöngyölíteni annak a sok embernek a történetét, akiket sérelem ért a Vígszínház jelenlegi igazgatója részéről. A Magyar Nemzet cikke hazugságot állít, miszerint korábban nem esett szó Eszenyi Enikő vezetői stílusáról. 2012-ben a Magyar Narancs interjút készített Péter Katával. A riporter, Kovács Bálint felvetette: „Mondtad, hogy az együtt gondolkodást, a közös partneri munkát keresed, de több színésszel itt a Vígszínházban pont az ellenkezője zajlik”, mire Kata azt válaszolta, hogy „Van egy-két munka, amikor én is így látom, és azonnal felmondanék, mert úgy érzem, csak a végrehajtó személyzet része vagyok, akit mind emberként, mind alkotóként megaláznak, és ez nem csak színház-, de emberellenes is.” Ennek az lett az eredménye, hogy raportra hívták Katát, ki akarták rúgni, de végül Marton László lebeszélte erről Enikőt. És a színházban megpróbálták a szerződésünkben belefogalmazni, hogyan szabad nyilatkoznunk. Marton próbálta Enikőt terelgetni, elsimítani a konfliktusokat. Nem szeretném kicsinyíteni Marton tettét, de nagyon furcsának tartom, hogy valaki a mentorának, a barátjának, akinek mindent köszönhet, egy nap alatt hátat fordít. Leemeli a falról a fotóját, és kidobja a „kukába”.

– A kiélezett politikai térben zajló igazgatóválasztásban Eszenyi a szakmai kompetenciája, a nézőszámok okán szent és sérthetetlen a jobboldal számára.

– Az a fajta együttgondolkodáson alapuló színházcsinálás, amiről Eszenyi beszél, nem létezik a Vígszínházban. Minden kis szöget ő akar beverni a színházban, senki nem hozhat meg egyedül döntéseket a saját területén sem. Ezt kifejezetten színházellenesnek tartom, egy ilyen közegben a művészek nem érzik jól magukat, nem tudnak felszabadultan alkotni. Amikor 2017-ben tizedmagammal felmondtam, nagyon kétségbe voltam esve a jövőmet illetően. Anyukám felhívott, és azt mondta, nyugodj meg, jól döntöttél, egy olyan közegben, amiben nem érzed jól magad, nem lehet alkotni. Bármi is történjék, mi itt vagyunk, támogatunk. Ez nagyon megkönnyítette a dolgomat, felszabadította a lelkemet. Ha anyám, aki egy vidéki szülésznő, ilyen világosan látja a helyzetet, akkor nem értem, hogy Enikő miért nem veszi észre, hogy az alkotómunka euforikus állapota akkor történik meg, ha a körülötted lévő munkatársak is egyet akarnak. Amikor a Koldusoperát próbáltuk a Vígszínházban, ami eléggé nagy falat zenekarral, tánckarral, a főpróbahéten még nem volt jelmezem, mert gyakorlatilag az egész színház A testőrre koncentrált, amit Eszenyi a Pestiben párhuzamosan próbált. Iszonyatos mennyiségű pénz ment el a megvásárolt, majd kidobott ruhákra, parókákra. A varrodában kézzel varrogatták a gyöngyöket a ruhájára, aminek következében a Koldusoperára nem maradt se pénz, se ember. Én akkor nem azt tapasztaltam, hogy a Vígszínházat helyezi előtérbe, amint azt mindig kommunikálja.

– Számítottatok arra, hogy a nyilatkozat hatására a társulat tagjai arccal és névvel is véleményt nyilvánítanak azon túl, hogy a szakszervezeti ülés után a leadott szavazatok alapján 96 százalékban Eszenyi ellen voksoltak?

Járó Zsuzsa a 23 percben. Fotók: Takács Attila.

– Számítunk rá, hogy egyre többen meg fognak szólalni a társulati tagok közül.  Azt gondolom, hogy türelmesnek kell lenni velük. Néhány kollégám közölte Eszenyivel, hogy félnek tőle az emberek, de ezt nem akarta meghallani. Sokan kiborulnak körülöttem, akik már rég eljöttek a színházból, és ahogy újra felidézik az eseményeket, sokkos állapotba kerülnek, zokognak, remegnek, nem tudnak aludni, maguk sem hitték, hogy még mindig milyen mélyen felkavarja őket. A családon belüli erőszakhoz tudnám hasonlítani mindazt, amit átélnek. Hangsúlyozom, nem az volt a célunk, hogy Eszenyit leváltsuk, hanem hogy napvilágra kerüljenek a színházon belüli ügyek, és ha ennek ellenében mégis őt választják meg, akkor lelkük rajta. Enikő szemrebbenés nélkül hazudozik ezekben a kérdésekben. Nem is lehet őt igazán megvédeni azoknak, akik kiállnak mellette, mert régóta köztudott a szakmán belül, hogy amellett, hogy erős kézzel irányítja a Vígszínházat, abuzálja a munkatársait, megalázza, terrorban tartja őket. A szélsőséges hangulatingadozásaival alkalmatlan arra, hogy egy akkora intézményt vezessen, mint a Vígszínház.

– Mi volt az utolsó csepp a pohárban, aminek a hatására úgy döntöttél, hogy  otthagyod a Vígszínházat?

– 2017 nyarán a tengerpartra utaztam a húgommal, és ott megéreztem egy olyan szabadságot, itt és most élményt, hogy eldöntöttem, nem akarok úgy élni, hogy ne tudjak a tükörbe nézni, hogy minden nap gyomorgörccsel menjek be a színházba, hogy ne szeressem azokat az előadásokat, amikben játszom. Hiába kaptam főszerepeket, nem okoztak örömet, nem éreztem, hogy meg tudom mutatni magam, hogy felszabadít a játék, amiért erre a pályára mentem. Nem akartam továbbra is mérgező körülmények között létezni. Az Átutazók-előadás próbái alatt a talpamtól a fejem búbjáig kiütéses lettem. Akkor például megmutatta Enikő, hogy tud nagyon emberséges is lenni, azonnal intézkedett, beajánlott egy bőrgyógyászhoz. Megvan az a képessége, hogy a keblére ölel, elhiszed, hogy milyen jó ember, szeret téged. Telekes Péter is lenyilatkozta, hogy olyan, mintha ikerszemélyiség lenne. A Szentivánéji álmot próbáltuk éppen, ő Puckot játszotta, én Titániát, amikor elmondtam neki, hogy szeretnék elmenni. „Nem vagy normális, a pályád csúcsán vagy, minden rendező veled szeretne dolgozni, gondold át”– mondta elsőre. Amikor látta, hogy komoly az elhatározásom, jött a feketeleves: „Alkoholista leszel, kétmondatos szerepeket fogsz játszani no name rendezőkkel, egy senki vagy, még neved sincs.” Majd hozzátette: „Tulajdonképpen örülök, hogy az összes negyven körüli színésznő elmegy a színházból, legalább nem kell azon gondolkodni, hogy mit játszotok, úgysincs nektek szerep.” És akkor azt gondoltam, jól döntöttem.

– Ezeket a bőr alá kúszó, megalázó tapasztalatokat is fel tudod használni az olyan fontos társadalmi kérdéseket feszegető előadásokban, mint a 23 perc című monodráma, ami egy öntudatos nő sikeres karrier- és családtörténetének indul, majd idővel átcsap egy horrorisztikus, családon belüli erőszakról szóló drámába?

– Egy mondatról mindig Eszenyi ugrik be, miközben játszom. „A társadalom a férfiak számára lett kitalálva azért, hogy a férfiak tudjanak benne működni, pedig fajunk objektív megfigyelőjének, ha lenne ilyen, el kéne ismernie, hogy a férfiak nagyon rosszul bánnak a hatalommal általában, persze mondhatják azt is, hogy a nők hatalmon az se mindig jó.” Sajnos ez egy nagyon aktuális előadás, bárhová megyek vele az országban, komoly hatást vált ki. Debrecenben ügyvédek, jogászok, bírók mesélték, hogy rengeteg ügyük van a nők és a gyerekek ellen elkövetett abúzusok témájában. Az egyik barátnőm is látta az előadást, aki családon belüli erőszak áldozata. Valósággal sokkos állapotba került utána, mégis sokat kapott tőle, elmondása szerint felért egy gyorstalpaló terápiával. Számomra is nagy élmény, hogy a nézők az első harminc percben jól szórakoznak, majd jön egy 180 fokos fordulat, ami kiüti őket.

Fotó: Halász Nóra / Magyar Hang.

– Orlai Tibor „együtt, szabadon”-társulásánál érnek manapság a legnagyobb színészi kihívások, az alá-fölé rendeltségi társadalmi viszonyokat lemodellező Huroktól a Férjek és feleségeken át a Second Life-ig. Visszataláltál az egri idők műhelymunka jellegéhez?

– Valóban, a gyökerekhez vezet vissza az is, hogy sokan Orlai színészei közül a régi egri társulathoz tartoztak Mészáros Mátétól Kovács Patrícián át Péter Katáig, Schruff Milántól Ötvös Andráson át Fekete Györgyiig. A Vígszínház után nagyon örültem annak, hogy Orlai Tibor bevett a csapatába. Örömmel dolgozom vele, elégedett vagyok a feladataimmal. A szórakoztató előadások mellett lehetőség nyílik komoly témákkal is foglalkozni, mint a 23 perc, a Hurok, a Second Life. Most éppen megint egy olyan darabon dolgozunk, amit közösen írunk. Úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Ha bátran éli az ember az életét, akkor egyszer csak visszamenőleg igazolódik, hogy megérte. Üzenem a kollégáimnak, hogy legyen bátorságuk kiállni magukért.

– Nem gondolod, hogy a hazai színházi szakma az átpolitizáltság, a megosztottság mellett a tekintélyelvűségtől is szenved? Változatlanul a régi mamutok vannak pozícióban.

– A metoo-val, a Marton- és a Gothár-üggyel elkezdett megrepedezni a nagy szaktekintélyű művészek, alkotók, mogulok bebetonozottsága, akik szentek voltak és sérthetetlenek. Azt gondoltuk, hogy nem lehet őket kikezdeni, de kiderült, hogy lehet, és azóta beszélni lehet arról, ami a színfalak mögött zajlik. De ez azért is nehéz ügy, mert rögtön politikai síkra terelődik. A baloldal is hibázott, nem történt meg a generációváltás, az igazi szakszervezetek létrehozása, a színházi struktúra megreformálása. Schilling Árpád tíz éve írt erről egy tanulmányt, nagy ellenállásba ütközött vele. Én magam is elképesztő csalódásnak éltem meg, hogy bár lassan 43éves vagyok, még mindig tanítványnak érzem magam, aki nem szólalhat meg.