Nagy pillanatokra, nagy hősökre, nagy formátumokra nem biztos, hogy szükség van. Ahogy láttunk már nagyon sok kábítószeres tripet is, ócska jellemeket, véglényeket, a kisember elmúlását. Mintha az előadás e két végpont között keresné a saját Shakespeare-olvasatát. Ahol megfér egymás mellett a fennköltség, a pátosz és a hétköznapi, a semmilyen, a zsigeri.

Gabnai Katalin: Találkoztam már ezzel a darabbal, de hogy a Pesti Színháznak ez a Tompa Gábor által rendezett előadása miről szól, azt nehezen tudnám megfogalmazni. Antal Csaba csillogóra világított, üvegtiszta plasztiklapokkal osztható terének legfőbb eleme egy fémcsúszda, mely alighanem a lejtőre került főhős életének szimbóluma kíván lenni, emellett kiszolgálja az ötlethiányból eredően csúszdajógaféle edzőgyakorlatokat végző nőket és a politika csúszós terepén királykodni próbáló ifjakat is.

Hodászi Ádám: Bach Kata királynői csúszdázása nekem a kényszeresen megőrizni vágyott gyerekséget, naivitást juttatta eszembe. Ebben a gazdag, hatalomdémonokkal teli világban a csúszdajógás megfejtés is nagyon tetszik.

G. K.: Hogy pénz van a produkcióban, az messziről látszik. Kiss Beatrix jelmeztervező méregdrága kék, zöld és tarka bőrbakancsokat adott a hadakozók lábára, a katonák nadrágszoknyáin izgalmas minták kígyóznak, s a ködös, fénypászmás térben jól mutatnak egymás mellett a mocsárzöld és szarkaláblila jelmezek. Hanem amikor a beöltözött aktorok megszólalnak, felmerül a kérdés: hogy az ördögbe létezhet, hogy a Richárdot játszó Vecsei H. Miklós most erősebben pöszít, mint valaha, és a Henriket alakító ifjú Vidnyánszky Attilával együtt mindketten koronás papírbabákká lesznek a díszes színpadon? A széteső előadást mégis lelkes taps fogadja. Vajon minek örül a közönség ennyire?

H. Á.: Vecsei H. Miklós alakítása számomra hiteles és meggyőző volt, pöszeségét nem vettem észre, érzékenyen mutatta meg a felnőni képtelen, a közeg által királlyá öregített figura vívódását. Az előadás elején meztelen felsőtesttel látjuk szűk családja, szerelme, legjobb barátja körében – a színpad elején tiszta vizű medence, és abban a boldog, tiszta gyermeki játszódás. Nem olyan komplex a jelenet, mint egy magfúzió, de szép. Ez az, ahonnét minden elromlik, beindul a hatalom ventilátora, és összekavarja a dolgokat.

G. K.: Tiszta vizű medence? Sok jóindulat kell ennek a rivalda hosszában végigvonuló vizesároknak az elfogadásához. Rendben, szépen locsog, ha belegumicsizmáznak, van tehát egyfajta akusztikus hozzájárulása is az előadáshoz, és a ruhástól való elázás a legyőzetés és a megalázás jele is lehet, de inkább csak díszítőelem ez is, mint annyi más a színpadon. A kezdés számomra lassú és kimódolt.

H. Á.: Jóindulat, naivság van Richárdban is, aztán beindul a felnőtt élet, az egyiket száműzni kell, a másikat megölni, amit épp a pártérdek kíván. Eszünkbe juthat a harminc évvel ezelőtti Orbán és Simicska, ahogy a közös koleszszobában megfelezik az otthonról hozott töltött káposztát, vagy Máté és Gothár, ahogy a kaposvári éjszakában kávélikőrrel koccintanak. De talán messzire szaladok. Ez azért lehet, mert az előadás közben bőven van rá idő. Lassú tempója, a képek statikussága, a szép lassan elfogyó kezdeti gondolat vontatottá teszi a színpadi történéseket, pedig a szereplőgárda kiváló, minden színészről lehetne írni egy dicsérő mondatot.

G. K.: Nekem ez nehezebben menne, bár Orosz Ákos mint Mowbray, az árulással vádolt norfolki herceg és Lukács Sándor mint York, a tisztességben hívő, s abban megőszült, „semleges” nagyúr olykor meglepő erővel értelmezik a szöveget, és hagyományos módon nyomják előre a tragédiát. A vetélkedő két főalak esetében pedig bizton érzem, megvan bennük a szükséges erő, mi több, titkon saját hangjukon hallom a remélt változatot.

H. Á.: Vecsei H. Miklós után Orosz Ákost és Lukács Sándort említeném én is, meg Horváth Szabolcsot, akinek flegmaságba át-átcsúszó lazasága jóleső színt kever a komor összképbe. Visszatérve a kezdeti felvetésre, hogy vajon miért akarta annyira a Vígszínház a II. Richárdot épp most műsorra tűzni, azt tudom gondolni, hogy Vecsei H. Miklós és ifjabb Vidnyánszky Attila kiválóan tehetséges színházcsinálók, emellett barátok és alkotótársak, talán ezért került szóba Shakespeare darabja az egyeztetések során Tompa Gábornál, hiszen van benne nekik egy nagy páros: Richárd és Henrik, játszanák már el.

G. K.: Igen, de – túlságosan is megfelelve tán a Spiró György által fordított mondatok sistergő aktualitásának – a rendezővel abban állapodhattak meg, hogy ezek a fiúk itt ketten (akik a darabban viszont érett férfiak) nyizege akarnokok csupán egy történelmi rendszerváltás családokat szétszakító, hosszúra nyúlt tisztogatási időszakában. Persze megéri a pénzét itt is mindenki, de ami kimaradt ebből a játékból, az a formátum és a nemesség. Lényegében a tettekhez szükséges történelmi nagyság veszett el itt.

H. Á.: Nagyon kíváncsi lennék, milyennek látja az írott művet, és hogy a korábbi előadások mit tudtak vele kezdeni, mert az a sejtésem, az orosz atom sugárzása miatt génmódosult kétfejű hal is a fejétől bűzlik, mint egyfejű angliai vagy magyar uszonytársa: darab és rendezői koncepció a színházi hierarchia csúcsán egymással birkózik, mint az előadásban Richárd és Henrik, a nézők pedig közben unatkoznak.

G. K.: Méltányolni kell a Spiró György-fordítás szikár, néha kicsit felénk beszélő kortársi mivoltát. Hogy ne menjünk vissza Szász Károly munkájáig, nézzük csak meg néhány párfordulatát a „sárga” Shakespeare-sorozatban is közölt Somlyó György-szöveggel összevetve. Ahol Somlyó „ kupák”-ról beszél, ott Spiró „étkészlet”-et emleget, ahol Somlyó azt mondja: „Feledj, bocsáss meg, nyújts kezet; e hó / Az érvágásra, mondják, nem való”, Spiró valami olyat mond, hogy „a vérveszteség nem egészséges”. Ez annyira mai, hogy muszáj nevetni. De sajnos, a nevetés akkor is kerülgeti az embert, amikor Lord Ross (Kopek Janka) gyönyörű alakú földönkívüli teremtéssé formálva időnként manökenmozdulatokkal lövöget bele az események közepébe. Bár meglehet, ez a megoldás is szorosan hozzátartozik a rendező és a dramaturg által elképzelt, aktualizált „gyalog-Shakespeare” metódushoz.

Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila. Fotó: Dömölky Dániel

A legnagyobb gond, hogy nem kezdődik el, s nem is érzékelhető az íróilag óriási módon tálalt, háromtételes lemondási aktus. Nem merevül ki a „sápadás” ideje, amikor Richárd fölfogja, hogy – stílusban maradva – „A francba, nincs meg az országom? Ehh, úgyis csak a baj volt vele.” Ennél érzékelhetőbb, színészileg is jobb a második elszánás, amikor vállat rándítva alattvalói elé dobja a lehetőséget, s magát eléggé romantikusan sajnálgatva megfogalmazza hangosan, hogy ha ilyen galád a környezete, ő akár le is mondhat. A kikényszerített, nyilvánosság előtti hivatalos lemondás is megvan, de dinamikailag nincs olyan magasan, mint ahogy azt a helyzet megérdemelné. Az írott műtől – különösen most, hogy az előadás után újra elolvastam – el vagyok ragadtatva. De nem lep meg, hogy ez is hiányzik a Shakespeare-mesék című kötetből. Ember legyen a talpán, aki ezt a sztorit az ifjúság számára egyszerűen és lényegre törően összefoglalja. Mert mit is mondjon nekik? Hogy Richárd király „nem volt jó, volt szörnyű dolga sok”, mint ahogy Milne írja János királyról? Vagy azt, hogy: megeshet veled, hogy élsz, ahogy élsz, a korona képzelt és valóságos fényköre alatt, de link vagy, önző, s ez megy egy ideig, de látod, mostanában semmi nem jön be. Megunod az elégedetlenkedőket, s mert ötleted sincs a gondok megoldására, egyszer csak azt mondod: Hát akkor nem csinálom! S aztán nézed magad riadtan. S bizony unatkoznak a nézők, mert szenvelgéssel és a zárómonológból előre vett filozofálgatással indul az előadás. Pedig a darab maga dobpergésszerűen robog fölfele a lépcsőn az első pillanattól kezdve. Ez az előadás meg beleragad a mélázgatásba.

A kérdésre válaszolva: sem az elhíresült előadást, melyben Gálffi László balesetet szenvedett (r.: Marton László, Vígszínház, 1984), sem a Bubik István főszereplésével készültet (r.: Kerényi Imre, Várszínház, a Nemzeti Színház társulatával, 1986) nem láttam. Élénken emlékszem viszont Almási-Tóth András 2008-as, kissé a hazai királyváltásra kihegyezett történelmi feketeszínházára a Budapesti Kamaraszínházban Dolmány Attilával és Lengyel Tamással, ahol följegyzéseim szerint már Spiró György „fűrészfogú mondatai” reszelték a levegőt.

H. Á.: A spirói Shakespeare-mondatok csodálatosak, két zseniális művész atomvillanásai. Persze, hogy az atomvillanás mennyire egészséges közelről, és mennyi vérveszteséggel jár, az más kérdés. Amiben bizonytalan vagyok, hogy a történet mennyire érdemes ma újramesélésre úgy, hogy közben a fiatalság flegmasága, érzékenysége, lazasága, frissessége nem igazán kap teret benne. Nem tudok máshonnan közelíteni, mint Vecsei H. Miklós alakítása felől, mert számomra ez működött. A veretes szövegből, a fennkölt, morózus, súlyos színpadi nyelvből és jelrendszerből ő kap lehetősége kiválni. Más szövegmondást, más gesztusokat, más mozgásokat ő használhat. A saját, huszonegyedik századi hangján szólalhat meg, és rögtön működik is a helyzet, szolid fiatal nevetéseket lehet hallani a nézőtéren, apró kis felpezsdülést. Kopek Janka Tom Raider-parafrázisa szintén ilyen korty szóda ebben a sűrű masszában. Vagy amikor Igó Éva és Lukács Sándor két kispolgár reggeli újságolvasásából csodálatosan rajzolja meg a fiáért aggódó, közben önmagát féltő házaspárt.

G. K.: Hogyne, vannak ötletek a játékban, a kórházi ágynál való szotyizgatás a tévén futó meccs közben üdítően gonosz jelenet. De ez azon előadások egyike, amelyeknek megépített díszlete van ugyan, de élő, kapcsolati tere, az nincs a játéknak. Térben és a kelléket illetően is elhibázottnak érzem a nagy tükörjelenetet. Egyrészt mert Richárd háttal áll a közönségnek, a színpad egy hangsúlytalan bal oldali pontján, másrészt mert a mozzanatos – megint csak pillanatra kihegyezettnek elgondolt – csörrrenést nem lehet helyettesíteni a vibráló, nehezen szakadó műanyag fólia buffogó hangjával. Vannak dekoratív képek, mint a nők üresen csevegő, öltözködős, kábulatba átforduló jelenete, de elsikkad az a pillanat is, amikor az eléggé infantilisre vett Királyné (Bach Kata) megtudja, mi a helyzet a férjével. Valamiért van egy rávarrott dramaturgiai folt is benne, megstoppolódik a II. Richárd cselekménye III. Richárd közismert monológjával. Sok minden van, de kiépített, nagy pillanatok és váltópontok nincsenek.

H. Á.: Nagy pillanatokra, nagy hősökre, nagy formátumokra nem biztos, hogy szükség van. Ahogy láttunk már nagyon sok kábítószeres tripet is, ócska jellemeket, véglényeket, a kisember elmúlását. Mintha az előadás e két végpont között keresné a saját Shakespeare-olvasatát. Ahol megfér egymás mellett a fennköltség, a pátosz és a hétköznapi, a semmilyen, a zsigeri. Jók a lánccsörgések, szép a ventilátorból jövő fény, több költői kép is van az előadásban. Nehézkesek viszont a jelenetváltások, s nem tűnnek szándékos elidegenítésnek. Bár ez ízlés kérdése is, nekem nem kedves a sötét, díszítők be, csúszdát kiold, csúszdát áttesz, csúszdát bebiztosít, díszítők ki, fény típusú váltások, mert sok van belőlük, megtörik a játék valóságát, tempóját. De tudom, van, akinek ez a színházi varázs része.

G. K.: Az a bizonyos csúszda sokszor inkább akadályává válik a játéknak. Richárd egész enerváltsága sem elég indok, hogy orron csússzon lefelé rajta, mikor végre újra kezével érintheti hazája földjét. Nem beszéli ez az előadás ezt a mozgásnyelvet, aminek ez a bejövetel egy félmondata akarna lenni.

H. Á.: Félmondat, negyedmondat is van szép a hazaszeretetről a szövegben, jó érzéssel, ízlésesen tudják őket mondani a szereplők. Meg abban is van valami kellemes, ahogy Richárd és Henrik ül a végén, vagyis a vége felé valamikor, és mondanak valami szöveget, amire már nehéz figyelni, mert régóta figyelünk már szép és okos szövegekre, de azt valahogy az ólmos fáradtság alatt is megérezzük, hogy van egy belső mosolyuk, és – Lovasi Andrással szólva – tudják, hogy milyen is volt az oviban a harci helyzet, ahonnét minden elromolt.

Mi? William Shakespeare: II. Richárd
Hol? Pesti Színház
Kik? Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Bach Kata, Karácsonyi Zoltán, Lukács Sándor, Igó Éva, Kiss Gergely Máté, Orosz Ákos, Józan László, Horváth Szabolcs, Orbán Levente, Kopek Janka, Borbiczki Ferenc / Fordította: Spiró György / Zene: Vasile Sirli / Díszlet: Antal Csaba / Jelmez: Kiss Beatrix / Dramaturg: Visky András / Rendező: Tompa Gábor

Facebook Comments