A siker igazol, mondják az okosok. A siker nem igazol. Mondom én. Amivel nem a sikertelenségemet akarom igazolni, és nem is azt akarom mondani, hogy nem vagyok okos. Habár nem vagyok okos, de ezt nem jelenteném így ki magamról.

Ma

Üdvözlégy karantén! Hogy nem mehetek az emberek közé, az számomra egyáltalán nem külső kényszer, hanem belső parancs. Leszögezem, én boldogan dalolva nem megyek az emberek közé. Sokan szenvednek attól, hogy naphosszat otthon kell ülniük, de számomra ez, bár régen magam is kegyetlenül szenvedtem tőle, az egyetlen lehetséges és értelmes életformává lett az elmúlt években, a lelket sebző-horzsoló emberi pillantásoktól való elzárkózás. Hogy naponta kitegyem magam a mások tekintetének, pokoli kínszenvedés, most és mindörökké. Az idő így is úgy is egy nyitott seb, ha nem kötözöd be, fáj, ha bekötözöd, elgennyed. És te is, drága, egyetlen Ulrikém, nővérkém-bátyám, örök pénzforrásom, aki eddig szünetlenül arra bátorítottál, szedjem végre össze magam és menjek ki az emberek közé, mert nem harapnak, most ellenben arra intesz, már sokadik emailedben, ismerve habitusomat, mely az ellentmondás szelleméből táplálkozik, nehogy kimenjek! Hát ettől a te pedellusi hangnemedtől irtó nagy kedvem támadt egész nap az utcákon csavarogni. Most, hogy az emberek heroizálják az otthonmaradásukat, és vallási kultuszt csinálnak belőle, továbbá kis fertőtlenítő flakonokat hordoznak a zsebükben, s nem szégyenlik nyílt színen applikálni tenyerükre az ocsmány zselét, vagyis önként és dalolva hajtják végre azt, ami szigorú állami parancs, mivel megszegése saját halálukkal vagy szeretteik halálával, vagy ismeretlenek halálával fenyeget, hát én nem félek a haláltól. Alig várom, hogy egy vírus megtaláljon. Csöngessen be, gázoljon el, mint a gyorsvasút. Nagyobb baj, hogy a bezárkózásból az emberek romantikus meséket fabrikálnak, egyszerre mindenkit valami irgalmatlan íráskényszer szállt meg, valóságos grafomán-járvány tört ki, mely a vírusnál sokkal kellemetlenebb. Hirtelen mindenki fontosnak tartja, hogy megossza macskája, papagája, nárciszai és orchideái, gyermekei és felmenői minden lényegtelen pillanatát, minél lényegtelenebb a pillanat, annál fontosabb a szemükben, az emberiség fosni kezdte a szót (ilyet egy von Kleist nem ír le, de a naplómat úgyis megsemmisítem a halálom előtt vagy után), most tehát én szépen kimegyek az Unter den Lindenre, az Alexanderplatzra, a Rosa Luxemburgra, mint egy csatatérre: várom, hogy eltaláljon egy golyó, ide lőjetek, szájon csókolom, aki szembejön. Ulrike, mielőtt elfelejtem, kérlek, rendelj nekem az Auchanból, azért a biztonság kedvéért hat karton sört, nem kell, hogy drága legyen! Lehet Aldi is! És ha istent és embert ismersz, rendelj egy olcsó fridzsidert is, olyat, ami befér az asztalom alá, mert az enyém pont most mondta fel a szolgálatot, éppen erre a pillanatra várt, amikor nekem reggel, délben és este hideg sörre van szükségem. A hatalmas májamat majd a boncolóorvos fogja megcsodálni. Nem ülök egész nap a gép előtt, ne aggódj. Tegnap tényleg túl sokat chateltem, annyira kikészítenek a barátaim hülyeségei. Agyonkommenteltem a fél világot. Összevesztem mindenkivel. Blokkoltam a legjobb barátomat. Igen, gyűlölöm a karantént, mert demokratizálja, vulgarizálja, demisztifikálja az én hasonlíthatatlan kínjaimat. Az én végtelen magányom immáron nevetségessé válik. Az élet komplikált, jelenleg az egyik főművemen dolgozom, tegnap beolvastam Maria-Anna hercegnőnek a telefonba, sírt.

Március 16.

Valami furcsa időnyúlványba kerültem, ahol minden másként van, mint ahogy elhatározom.

Nagy tehetetlenség lett úrrá rajtam. Ismerem ezt a tehetetlenséget, rég kiismertem már, kimeríthetetlen ihletforrás, ha jól gazdálkodik vele az ember. A tehetetlenség mint a cselekvés legmélyebb, legbiztosabb rugója. Furcsa. Ha csak leírom a furcsa szót, már ösztönösen egy lépéssel közelebb kerülök tárgyamhoz. Megfigyeltem, hogy mikor ezzel a kissé modoros és fölösleges szóval eltávolítok két másik szót egymástól, valójában közelebb hozom őket. Tehát a furcsa szó használatáról, bármennyire is tudom, hogy modoros és fölösleges, nem tudok lemondani. A modorosság mint az esszencia kisugárzása. A manír mint kopár lényegretörés. Nyelvszirup. Ezt persze csak mellesleg gondolom, ez egy óriási nüansz, ahogy Nádasdy Kálmán méltóztatott mondani. Ez különösen ezekre a furcsa időkre mélyen igaz, ahol egy sárgahajú bohóc a világ állítólag leghatalmasabb embere. Amit Trump és a hozzá hasonló rafinált bunkók művelnek, kibírhatatlan. Belefájdul az agyhártyám, a tüdőlebenyem, a szembogaram. Viszont létezésük és kétségtelen sikerük kétségtelenül elmond valamit a világ jelenlegi kétségtelen állapotáról. A kétségtelen szó is nagyon hasznos tud lenni, holott, ha jól belegondolunk, teljesen fölösleges voltaképp. Ha kihúzom, akkor sem változik semmi. Kis hangsúly. Időhúzás a szöveg közepén. Színtelen, szürke szó, technicista zöngével, látszólag mintha precízebbé tenné a mondat ívét. Már maga ez a szó is jelzi, mármint, hogy egy von Kleist leírta, hová is süllyedt az emberiség. Hogy egy von Kleist ezt a szót a pennája hegyére tűzte, mint egy lábaival kapálódzó kerti rovart. Mindazonáltal ezek a ködösítő, manipulatív, velejükig hazug, cinikus bohócok, akik leginkább a tolvajlásra szakosodtak, sok-sok országban tagadhatatlanul az emberiségre az atombombánál veszélyesebb hatalmi pozícióba kerültek. Tagadhatatlan, hogy – ezzel mindent elmondtam. A siker igazol, mondják az okosok. A siker nem igazol. Mondom én. Amivel nem a sikertelenségemet akarom igazolni, és nem is azt akarom mondani, hogy nem vagyok okos. Habár nem vagyok okos, de ezt nem jelenteném így ki magamról. Én nem okokkal foglalkozom, hanem állapotokkal. Vagyis állapotos vagyok. Az, hogy ez a rettentő ember az Egyesült Államok elnöke, az valaminek a tünete. Az emberiség beteg. A mostani betegség is csak ennek a betegségnek a tünete. A járvány csak egy figyelmeztetés, hiába lehet belehalni. Ma éjjel David Bowie-val álmodtam. Mosolyogva és sápadtan visszajött a halálból, hogy kiirtsa a hamis David Bowie-kat.

Január 21.

Én már ma tudtam, hogy ebből nagyon nagy baj lesz. Egész délelőtt fájt a fejem. Azt hittem, front. Sokan hívtak, de nem vettem föl a telefont. Később néhányukat visszahívtam. Nem kellett volna. Teljesen világos lett a számomra, hogy valahol készül valami. A fenyegetés, amit a csontjaimban érzek egy ideje. Egy szimbólumra volt az emberiségnek szüksége, ami még hiányzott, egy szimbólumra, ami vagy kipusztítja, vagy rávezeti a túlélés egyetlen lehetséges útjára. Változni persze nem fog semmi. Mostanában egy grandiózus színdarab tervén gondolkozom. A pestisről szól. Csak azért írom ezt, hogy bebizonyítsam, én előre tudtam, mi jön. Nagyon aktuális lesz. Robert Guiskard lesz a címe. Mindenki azt hiszi, hogy a nagy Guiskard nem lehet beteg, mivelhogy ő egy olyan csodálatos ember, mivelhogy őt isteni erők védelmezik, de persze mégis elkapja és mégis belehal, csak közben elég sokáig úgy tesz, mintha nem kapta volna el. Mert ő nem lehet beteg. Hazudni kezd. Aztán belehal. Talán nem véletlen, hogy nem fogom tudni befejezni ezt a színdarabomat. Furcsa. A megérzések lényege, hogy töredékben kell maradniuk.

A #fakenapló #karanténhoax korábbi részei:

Láng Zsolt: Harag György: Karanténnapló, enjoy

Peer Krisztinán: Rónai Sándor: Úti jegyzetek

Facebook Comments