Ritkán fordul elő, hogy egy előadás főszereplőjének élethelyzete megegyezik a kritikuséval. Bár a motivációk, dilemmák gyakran hasonlók a függöny két oldalán, se Júliák, se Hamletek nem vagyunk. Így különösen érdekes, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Y című előadásának főszereplőjével, Naphegyi Eszterrel mennyire rezonál a valóságom. Eszter és én is az Y generáció tagjai vagyunk, frissen szereztünk diplomát, szenvedünk a multitaskingtól, és egyértelműen túl sok felesleges netest quizt töltünk ki.

A generációzás ugyanakkor mindig sántít egy kicsit, mert elfedi az egy korosztályba tartozó emberek közti egyenlőtlenségeket. Általában arra illenek rá a generációs jellemzők, aki a társadalom privilegizált részébe tartozik. A Z generációt például annak ellenére szokták digitális bennszülötteknek hívni, hogy e korosztály jelentős részének se okostelefonja, se internethozzáférése nincs.

Ennek megfelelően az Y-ban a főszereplő Eszter (Román Eszter) nem egy átlagos fiatal, a szülei értelmiségiek, helyzete pedig beleillik a generációzásba, ahol a 20-as évek eleje az új kamaszkor, melyet az ingerekben és az információban elveszett nemzedék él át. Az Y írói és rendezői (Balogh Attila és Benedek Zsolt) aprólékosan ábrázolják az amúgy se könnyű élethelyzetet – melyet a dömpingszerű információáramlás nehezít meg –, a családi vacsora alatti mobilozást, az önmaga mennyiségétől jelentéktelenné váló, szünet nélkül érkező apokaliptikus híreket, a net alapú öndiagnosztikát.

Fotók: Vigh László Miklós

Ezen koordináták között igyekszik eligazodni Eszter, és magával visz minket, vezetőnk és kísérőnk lesz egy számára is ismeretlen úton. És ezt most szó szerint kell érteni, mivel egy rá erősített GoPro kamerán keresztül látjuk az előadás jelentős részét. Magát Esztert ritkán pillantjuk meg, akkor is csak a visszatükröződő tükörképét, így még nyilvánvalóbbá válik Román színészi jelenlétének magabiztossága, hogy alakításának íve stabil gerincét adja az előadásnak.

Az előadás dramaturgiája illeszkedik Eszter életének labirintusszerűségébe. Ismétlődő, egymásba fonódó és időben ugráló jelenetsorokat látunk, egyre kevésbé lehet különbséget tenni az online és offline valóság, illetve a (rém)álmok között. Lassan kirajzolódik Eszter környezete is, a távolság kényelmében mindent megértő, de valódi felelősséget vállalni nem tudó apa (Kocsis Gyula) és a kényszeresen kapcsolódni akaró anya (Molnár Júlia), a kapitalizmuskritikába menekülő öcs (Tőtős Ádám), az ezotériás Alíz (Kovács Enikő), a klímaszorongását kontraproduktív moralizálásba áttoló Dénes (Kiss Tamás) és minden család elengedhetetlen tartozéka, az alkoholista rangidős férfi (ifj. Kovács Levente). Az előadás mintha minden családi sémát igyekezne lefedni, ami ellen Eszternek lázadnia kell és lehet, ennek következtében azonban kissé sematikussá válnak a karakterek, a kiszámíthatóságot önironikus dal és táncbetétek enyhítik. Bár a történet látszólag a felnövésről és az önkeresésről szól, Eszter bizonytalansága csak felszíni. Pontosan tudja, hogy mire van szüksége, amint van elég bátorsága szabadnak lenni, rögtön tudja, merre induljon. Történetében pont az a rémisztő, hogy a környezete okán bukik el.

Eszter közegét legalább annyira alkotják az őt körülvevő kulturális élmények, mint az emberek, hisz ezek jelentenek menekülést a családi elvárásoktól. A ’90-es évek kulturális kánonja iránt érzett erős nosztalgia lengi át az előadást, a Twin Peaks – Mátrix – Tarantino triumvirátus tisztelete kiegészíti a 2010-es évek termékeinek, azaz az internetes kihívásoknak, az animációs sorozatoknak és a számítógépes játékoknak a vizualitását.

Nem teljes a felnőtté válás az idealizált és elérhetetlen szerelem nélkül, akit Eszter életében Helga (Trabalka Cecília) jelent. Trabalka Helgájába könnyű beleszeretni, izgalmasan okos, titokzatos, mégis megnyugtató lányt alakít, szimbóluma annak a világnak, ahova Eszter el szeretne jutni. Azonban az előadás ismétlődő, párhuzamos kifutásokat felmutató dramaturgiája megkérdőjelezi Helga létét. Talán csak egy Pygmalion-parafrázist látunk, amiben Eszter beleszeret diplomafilmjének egyik karakterébe, és rajta keresztül kommunikálja coming out-ját, de az a lehetőség is nyitva marad, hogy kapcsolatig vagy csak plátói szerelemig jut el a vonzódás. Az azonban biztos, hogy ez most valami nagyon más, ahogy azt egymásnak suttogják.

Amint az is más, ahogy Eszter látja a világot, az előadás vizualitása (díszlettervező: Golicza Előd, jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna) és zeneisége (zeneszerzők: Keresztes Gábor és Moldován Blanka) kitágítja és kiteljesíti a koncepciót. Ahelyett, hogy a látvány ismert internetes sémákat másolna, a digitális világ logikáját veszi át, és egy semmi konkrétra nem hasonlító, mégis ismerős közeget hoz létre, sőt a technológia emberi alakot is ölt. Ebben a széttöredezett, glitches világban minden visszatükröződik a képernyőkön, meta-képeket hozva létre. Csaknem végig Eszter nézőpontját követve együtt képzelődünk, álmodunk és álmodozunk, egyedül a drogos trip után kerül le róla a kamera és látjuk kívülről. A coming outig Eszteren és Helgán kívül mindenki kemény műanyag arcmaszkot visel, egyszerre képez folyamatos távolságot a szereplők között és kacsint ki a vírushelyzetre. Erősen érvényesül Györfi Csaba koreográfiája, az online és offline világ mozgásvilága között egyensúlyozva netes challengre, számítógépes játékra, Tarantino-féle őrjöngésre ismerhetünk rá.

Az izgalmas formanyelv és az azzal szorosan összefonódó tartalom ellenére is elfárad az előadás a csaknem két órás játékidő végére, ami az online színház világában kifejezetten hosszúnak számít. De még mielőtt véget érne, következik az előadás legnagyobb dobása, egy meghatóan érzékeny vallomás a színház fontosságáról. Miután két órán keresztül követjük Esztert egy alapvetően filmes utalásokkal átszőtt, digitális világban, Helga elvezet minket valahova, amire illik az ez most valami más mottó. A színpadra. A színpadra, ami a hosszú bolyongás után megoldást jelent. És a karanténszínház dömpingje okozta csömör ellenére – vagy éppen amiatt – belesajdul az ember szíve a nézőtér látványába, hát még Eszter (ki tudja, hogy Naphegyi vagy Román) vallomásába az élő színház hiányáról. Micsoda hit.

Hol? Szigligeti Színház, Nagyvárad
Mi? Balogh Attila – Benedek Zsolt: Y
Kik? Rendezők: Balogh Attila, Benedek Zsolt. Dramaturg konzulens: Kárpáti Péter. Díszlettervező: Golicza Előd. Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna. Zeneszerzők: Keresztes Gábor, Moldován Blanka. Koreográfus: Györfi Csaba. Ügyelő: Vajda Zoltán. Szereplők: Román Eszter, Trabalka Cecília, Pitz Melinda, Molnár Júlia, ifj. Kovács Levente, Kovács Enikő, Tőtős Ádám, Gajai Ágnes, Sebestyén Hunor, Kiss Tamás, Kocsis Gyula.