Mindkét darabot láthattam élőben (mindkettőt két éve), bizonyos pillanatokat őrzök az élő színházból. A film azonban olyasmit is tud, amit a színház nem: egészen közelivé válni. (…)  Hozzám beszélnek, és csak nekem.

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egykor majd milyen hasznot húzhat, ha húzni akar, a magyar színházi kultúrát megőrző OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) a mostani színházi kényszerhelyzetből. Valószínűleg a covid sokkal több előadást „archivált”, vagyis archiváltatott a színházakkal, és egész más minőségben, mint a megelőző évtized alatt összesen. A 2020-as évben tehát, ha már veszteség-nyereség irányba gondolkodunk, sokkal több felvétel jött létre, mint korábban, s ezeket majd a múzeumban megőrzik. Talán. Hozzáteszem, hogy valaha a közmédia feladata volt a színházi kultúrát szélesebb körben is ismertté tenni, és ezért általában minimum négy kamerával előadásokat rögzíteni. Erről most fölösleges beszélni: a közmédia ezt a feladatát sem végzi már el, és főleg nem mutogat független előadásokat.

Az elmúlt évek két fontos független produkcióját vette filmre a Trafó. Kicsit nehézkes (nekem) az online bejutás, bár nem vagyok teljesen digitális analfabéta. A Trafó  felismerte, hogy formákkal kell kísérletezni; nem elég előadásokat rögzíteni, filmverziókat készíteni az előadásokból. Nem színikritikus fogja megítélni, hogy a végeredmény milyen mértékben film és hogy lehetett volna-e jobban csinálni, de néhány benyomást megosztok. Mindkét darabot láthattam élőben (mindkettőt két éve), bizonyos pillanatokat őrzök az élő színházból. A film azonban olyasmit is tud, amit a színház nem: egészen közelivé válni. A laptop előtt ülve az arc az arcomtól hetven centire van. Hozzám beszélnek, és csak nekem. Tudnak élményszerű pillanatokat nyújtani.

Tünet Együttes: A tünetegyüttes – filmváltozat

A tünetegyüttes című darab filmfelvétele, bár két óra hosszú (számomra ez igazi próbatétel a gép előtt ülve), szinte folyamatosan élvezhető, és a lényege is átüt. A saját létezését összegző, és egyben a magyar független színházi lét mintegy harminc évtizedes hullámvölgyeit és aranykorszakait átfogó munka sok innovációt tartalmaz:  lecture performance formában beszéli el a rendszerváltástól napjainkig a kis, személyes és a nagy történetet, ami, ha tetszik, Magyarország története. Ekkor nyílt meg a tér a független szcéna előtt, így jutott a csúcsra, vagy a vélt csúcsra, és így omlott össze 2010 után. A játszók egy idővonalon vezetnek keresztül minket, azután egy előadó is bebarangolja a számok világát, a döntések és állami függések rendszerét. A Tünet tagjai pedig személyes életükkel, pályájukkal állnak elénk – így lettünk, ezt csináltuk. Hárman: Gőz István, Szabó Réka, Szász Dániel.

Tünet Együttes: A tünetegyüttes – filmváltozat

És áttekintik munkáikat, előadásaikat. Amikor azonban előadásaikról szólnak, kissé felszívódik a gondolkodás radikális, játékos dimenziója: túl sok mindent mérnek a siker és a kudarc mérlegén. Hogy valamit szeret vagy sem a közönség, díjaznak-e vagy sem; ez nem feltétlenül a kísérletező, újat kereső, innovatív és kritikai színházi gondolkodás mércéje számomra. Az igazi művészi számvetés nemigen történik meg.

Az előadás kétségtelen csúcspontja – élőben és most is –, „Éva” fellépése. Éva (Papp Éva) a színlapon „csak” közreműködő, a színen nincs családneve sem, ami vagy véletlen, vagy szándékolt; ha véletlen, az baj volna. Éva a Tünet Együttes „adminisztratív munkatársa”. Az ő szólója arról szól, hogy mit jelent adminisztrálni, számlákat elszámolni és nagyjából hat példányban benyújtani az NKA-nak. Ismét egy innovatív színházi határátlépés: nem-színészi, nem-esztétikai, önreferenciális, a társulat saját történetére utaló játék, sőt, valami olyasmit mutat fel, ami láthatatlan. Mégis végtelenül teátrális,  mulatságos és kiválóan megvalósított jelenet. Éva szenvedélyes adminisztrátor és játszó, papírorgiája a független színházi lét gigantikus bürokráciájának pontos látlelete.

Tünet Együttes: A tünetegyüttes – filmváltozat

Filmen hosszúnak tűnik egy távolról felvett, ezért érzéki tapasztalatot sem közvetítő táncjelenet, olykor szintén hosszúak az önreferenciális előadásidézetek a múltból. Az élő darab és a mostani között  sok minden történt, többek közt Gőz István sikeres szívműtétje: a színpadon akkor még csak készült rá, most már mint megtörtént eseményről számol be. Az élettörténetek ilyen szó szerint húsba vágó színrevitelei, a társulat önvizsgálata, amellyel elhelyezi magát az elmúlt harminc évben olyan, mint egy időkapszula – megismerhető belőle a nagy egész. Ezért is fontos mű.

És itt kéne állnia a filmesek nevének – de elmulasztottam feljegyezni, pedig nélkülük ma semmit sem látnánk.

Réti Anna: Majdhaleszidőm Fotó: Lukács Máté

Bár teljesen más utat és esztétikát választ a gyönyörű Majdhaleszidőm, ez is időkapszula, mint minden jelentős alkotás. A Réti Anna lakásszínházában látható, vagy inkább tapasztalható szóló a táncos és a színházi szakmát is lenyűgözte (kapott is a darabért Lábán Rudolf-díjat és Halász Péter-díj nominálást is). Saját lakásába hívott a szerző anno, amikor még élőben találkoztunk; úgy tizenöten fértünk be. A tapasztalat tehát a térről szól, de a játszó folyamatos testi közelségéről, az arányok tapasztalásáról, a személyesség tünékeny eseményéről is. A lakásban egyszerre tapasztaltuk meg a szűk és a rendkívüli tágas életlehetőségeket.

Réti Anna: Majdhaleszidőm Fotó: Lukács Máté

Réti Anna, két kisgyermek édesanyja, táncos, a maga életéről, anyai-táncosi tapasztalatairól alkotott meg egy absztrakt, szépséges darabot. Amelyben ez a tér  fogság  és folyamatos megszakítottság: a bébiőr megszólal, amikor anyára szükség van. Ugyanakkor elképesztő tereket és sarkokat, réseket játszik be a táncoló test – átfolyik egy résen, vagy behúzódik egy szekrény vagy asztal alá–, ami a saját otthont egy izgalmas, lehetőségekkel teli hellyé változtatja. Míg az amerikai konyhában a nézők ülnek vagy állnak, ha akarnak, az előadó teste ezt a folyamatos kettősséget tudja megjeleníteni: a beszorítottságot és a tágasságot, az időtlenséget és az állandó készenlétet, rendelkezésre állást. A tér olykor csak egy ajtónyílásnyi vagy egy szék teteje. Néha felzúgnak a gépek a házban, megy a robotolás. De semmi nem mutatja realisztikusan a női életfeladatokat,  mindig ott áll készen a költészet, a jelzés, az absztrakció. Ettől is felemelő és nem fullasztó  az előadás. A gyerekjátékok a felnőtt vágyakkal, a műanyag tányérok és a babaételek a felnőtt nézőkkel találkoznak. Ez az élet, ez a sokféleség, beszorítottság, ismeretlen lehetőségek, hiszen alkotni fejen állva egy ajtórésben is lehet. Az élet itt a kockás fülű nyúltól a ruhahajtogatáson át a játszani akaró, az önmagát elveszíteni és kifejezni vágyó művészig ível.

Réti Anna: Majdhaleszidőm Fotó: Lukács Máté

Nyilván ezt a tér- és személyességtapasztalatot nem, vagy csak kevéssé tudja közvetíteni egy film. Ahhoz talán mindent újra meg kellett volna fogalmazni, a kamera számára, a kamera társaságában. S bár sokféle szögből, sok állásból, nyílásból „lát” a kamera, azt, hogy a táncos az asztal alatt, a lábak közt kúszik vagy éppen porszívózik, nem tudja megoldani. Talán zavaró is nézni, hogy mások „ott vannak”, a lakásban, a helyszínen, mi pedig itt, kizárva. De kihez beszélne, kinek kúszna és alkotna Réti Anna, ha nem volna senki a térben? Megoldhatatlan feladat. Mégis jól esett újranézni.

Mi? Tünetegyüttes: A tünetegyüttes – filmváltozat
Hol? Trafó, e-néző #07
Kik? Rendező: Szabó Réka / Előadók és alkotótársak: Gőz István, Papp Éva, Szabó Réka, Szász Dániel, Valcz Péter / Dokumentumfilm részletek: Kőrösi Máté / Vágó: Kőrösi Máté / Operatőrök: Czakó Máté, Kőrösi Máté / Hang: Lengyel Ákos, Puszta Márk / Hangutómunka: Puszta Márk / Fény: Lengyel Ákos / Zene: Csizmás András / Szöveg: Peer Krisztián / Mozgás asszisztens: Fülöp László
Köszönet: Fuchs Lívia, Halász Tamás, Lakos Fanni, Nánay István, Oberfrank Réka, Rihay-Kovács Zita, Szabó György, Szabó István, Szögi Csaba, Újvári Milán, Varga Andrea
Koprodukciós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza
Támogató: Emberi Erőforrások Minisztériuma

Mi? Réti Anna: Majdhaleszidőm – filmváltozat
Hol? Trafó e-néző #05
Kik? Előadó, koreográfus: Réti Anna / Szöveg: Halasi Zoltán / Tér: Körmendy Pál / Videó: Lukács Máté, Lukács Mihály.
Köszönet: Körmendy Pál, Király Eszter, Kántor Kata, Simányi Zsuzsanna, Debreczeni Márton, Körmendy Domonkos, Samu, Jakab, Nagyszülők