Először csak a zaj jelzi: a sötétben valami mozgásba lendült. Mert a világ így kezdődik: nem bummal, csak nyikorgással, recsegéssel-ropogással – mintha szétesni készülne a (színpad)technika. Aztán szép fokozatosan a zaj forrására is fény derül: a roppant masinának csupán az emberi alkatrészei lazultak ki, és görögnek gazdátlanul ide-oda, kiszolgáltatva a gravitációnak és a terepviszonyoknak. Demonstrálva,…
Online színház, online oktatás, Zoom-interjú, már csak egy kicsit kell kibírni, felelősségteljes viselkedés, munkanélküliség, bezártság, magány – a jó ügy érdekében viszonylag keveset beszélünk róla, milyen pszichés következményei lehetnek annak, ha úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben menne.
Hód Adrienn koreográfus és csapata az Önök kérték!-ben képes úgy beszélni társadalmi konfliktusokról, a művészlét belső harcairól, vívódásairól, egyéni problémákról, mélyen szántó pszichológiai kérdésekről és aktuálpolitikáról, hogy közben nem arról beszél. Vagy éppen arról, de úgy, hogy messze túllépi a jelenlegi társadalmi normák által szabályozott párbeszédes formák konvencióit, és a lehető legprovokatívabb formában, tabuk, szégyen…
Vajon hány évet kell megélnünk ahhoz, hogy gondolatainkba erősen befészkelje magát az idő múlásának a gondolata? Hogy elkezdjünk azon tűnődni, hogy a számunkra megadatott időt milyen tevékenységgel, hol szeretnénk eltölteni, milyen térben, milyen világban? Olyanban, ahol az élettől szagosra izzadja magát az ember, vagy a test mozgását nem igénylő (a hús-vér testet sem igénylő) steril…
Az előadás egy baráti beszélgetés álcáját ölti magára, amiről az első fellépő végszavánál nyomban lehull a lepel: szó sincs arról, hogy a színészek egymással társalognának, sőt, ha úgy adódik, a másik monológja alatt kimennek a szobájukból vagy felszállnak egy repülőjáratra (ahogy teszi azt Láng Annamari), az egyedüli előírás számukra az, hogy tartsák a megszólalási sorrendet…
Úgy tűnik, hogy az online előadások sokszor az intimitás mentén tematizálódnak, mégpedig kétféle módon: egyrészt az általában helyhez kötött produkciók egyszerre betolakodnak a néző otthonába, másrészt az alkotót is intim közelségből és közegben láthatjuk. Az intimitás kérdése különösen érdekes az (új)cirkusz esetében, amelynek látványos trükkjeihez hagyományosan a néző bizonyos fokú „távoltartása” szükséges, miközben másik oldalról…
Mindkét darabot láthattam élőben (mindkettőt két éve), bizonyos pillanatokat őrzök az élő színházból. A film azonban olyasmit is tud, amit a színház nem: egészen közelivé válni. (…) Hozzám beszélnek, és csak nekem.
