Hősök és gazemberek, elesettek, lúzerek széles skáláján elevenít meg sorsokat. Nagyívű, a legkisebb részletekig kidolgozott alakításait zengő orgánuma, atletikus termete még nyomatékosabbá teszi. Született csapatjátékos lévén nem szeret kimagaslani a többiek közül. A Radnóti Színház megújult, izgalmas arculatának formálója. Jól állnak neki a deviáns figurák, a saját közegükből számkivetettek, a darabjaira hullott személyiségek Platonovtól Lear királyon át a Gina felelősségvállalás elől menekülő apafigurájáig. Vagy legutóbb a Don Carlos magától is undorodó Fülöp királya.

László Zsolt. Fotó: Bácsi Róbert László

–­ Stohl Andrással együtt évről évre hiányzik a neved a Kossuth-díjasok listájáról. Milyen érzéssel tölt el, hogy a szakmai, művészi értékek helyett javarészt a kormányhűségért jár manapság állami elismerés?

–­ Hozzászoktam. Sem keserűség, sem csalódottság nincs bennem. Több mint tíz éve fel vagyok terjesztve  állami díjra, de mindig lehúznak a listáról. Kassák Lajos egy ide is vonatkozó idézetével szólva: a ló meghal, a madarak kirepülnek, az ember beleszokik. Ettől függetlenül szomorúnak tartom, hogy nincs becsülete a szakmaiságnak. A vég kezdete, amikor egy országban eltűnik a szakmai talentum megbecsülése. És ez éppúgy vonatkozik az egészségügyre, az oktatásra, mint a kultúrára, a színházakra.

–­ Kevés az olyan „egész estés” színész, aki elvisz egy előadást, a Micimackó Fülesétől Tartuffe-ig, a Lear királytól A gondnok asperger szindrómás „hajléktalanjáig” mindenben hiteles vagy. Az emberi hitelesség feltétele a színészi hitelességnek?

–­ Talán igen, de nem feltétlenül. Azt hiszem, az én legalapvetőbb erényem vagy tulajdonságom az alázat. A gimnáziumi évek alatt énekkaros voltam és ott megtanultam azt, hogy egy csavar vagyok az adott produkció gépezetében, mindenemmel az egészet kell szolgálnom. Igazán csak akkor lehetsz jó, ha minden működik körülötted, legalábbis nekem ez a hitvallásom, maximálisan ennek vetem alá magam. Persze kell hozzá tehetség, kisugárzás, sok-sok gondolat, amit a szerep kapcsán összegyűjtesz magadban.

–­ Az a típus vagy, aki mindent odaad a szerepeinek, az előadásoknak, a társulatoknak. A tapson, a kollégák, a szakma elismerésén túl mi jön ebből vissza?

­– Nem tudom, és nem méricskélem. Képtelen volnék máshogy működni, minden mindegy alapon a színpadra menni. Ez nyilván személyiségfüggő. Sokszor túl görcsös vagyok, azt érzem, jobb lenne, ha lazább tudnék lenni az élet számos területén. Színészként az a dolgom, hogy betagozódjak egy társulatba. A színházváltások során a Radnótitól az Új Színházon át a Budapesti Kamaraszínházig, a Nemzetitől Székesfehérváron át a Radnótiig az fogalmazódott meg bennem, hogy amikor belépek valahová, belekezdek egy új feladatba, érezzék meg a munkához való viszonyomat. Ami eléggé alapos és lelkiismeretes, és ezt az első perctől kezdve érzékelik.

–­ Zömében frissen alakult vagy arculatot váltó társulatok határozzák meg a pályádat. Mennyi volt ebben a tudatosság, a véletlen?

–­ A diploma óta hihetetlenül szerencsésen alakult a színházi életem. Nem kényszerültem arra, hogy ide-oda ugrándozzak. A sors kegyes volt hozzám, mindig jókor voltam jó helyen, szinte kivétel nélkül mindenütt remek emberekkel hozott össze. Ebben a szakmában csak az számít, hogy kikkel dolgozol. A szerencsefaktorba sorolom, hogy olyan rendezőkkel és mesterekkel találkoztam, mint Székely Gábor, akit kérlelhetetlen, könyörtelen igazságkeresés jellemez.

–­ Az Alföldi-féle Nemzeti utolsó két évét tekinted a pályád csúcspontjának. A közönség szolidaritás megnyilvánulásaival járó euforikus pillanatok miatt?

László Zsolt. Fotó: Bácsi Róbert László

–­ Áldom az eget, hogy megadatott nekem az az időszak. Ajándéknak tekintem, ami szerintem már soha nem jön el. Amúgy Vidnyánszky Attilán is múlott, mert ha nem veszi le a színház repertoárjáról azt a huszonvalahány előadást, amit játszottunk, akkor nem lett volna körülöttünk akkora hisztéria. Minden este állva tapsolt a nézőtér, könnyes szemekbe néztünk a tapsrendnél. Azt hittük, hogy meg lehet szokni, de nem lehet. Iszonyúan megható és érzelmes volt.

–­ A Nemzeti Színház 2002-es Bánk bánjától datálódik a szakmai kapcsolatod Vidnyánszkyval. Szét tudod magadban választani a rendezőt a színházi szakma nagyhatalmú, nemzeti, keresztény szlogennel terjeszkedő kényurától?

–­ Nem. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy az az ember, aki húsz éve megismertem, milyen változásokon ment át. A kettő nem ugyanaz. A Radnóti társulatán belül is beszélgettünk arról, hogy vajon az ún. nemzeti, keresztény oldal hiszi -e, amit mond, vagy csak díszletként, jelmezként vették magukra ezeket a jelzőket. Keresztény emberként soha nem akarnám elvenni a másét. És utálom az ők és mi megkülönböztetést, de valamiért ezt megéri sulykolni a „ másik” oldalnak.

–­ A hatalom torzításának a számlájára írod az ún. nemzeti oldal teljes pályás térhódítását a kultúra, a színház területén?

–­ Ingoványos talajra lép az, aki a hatalommal kezd barátkozni, és szinte kivétel nélkül senki nem marad meg annak, aki volt. Rettenetesen felkavar, szomorúvá tesz a pusztítás, amit a hatalom nevében végrehajtanak. Mindez tehetetlenség érzéssel párosul, amivel nem tudsz mit kezdeni. Hiába volt alapvető tiltakozás például az SZFE önkényes átalakításával szemben, a másik oldal nem hallotta meg. Hiába mondák, hogy hajlandóak a párbeszédre, az események az ellenkezőjét igazolták.

–­ Harmadéves színész szakos fiad és elsőéves televíziós műsorkészítő szakos lányod révén többszörösen is érintve vagy az SZFE- ügyben. 

–­ Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, az egész freeSZFE mozgalomra. Sokak számára hitet adtak, hogy van értelme ebben az országban élni. Megható volt látni, ahányszor csak meglátogattam őket a Vas utcánál, hogy folyamatosan érkeztek adományok, civilek szimpátia-megmozdulásokat szerveztek, autókból dudáltak, kiabálták, „veletek vagyunk, tartsatok ki!”. Sokan erőt merítettek ezekből a gesztusokból. A legszimpatikusabb az volt számomra, hogy a diákok minden egyes megmozdulását ötletesség, kreativitás, humor, tartalom jellemezte.

–­ A maradás, váltás kérdésében hogyan döntöttek a gyerekeid?

–­ Mindkét osztály marad az SZFE-n. A fiamék többek között azért döntöttek így, mert az osztályukból hat-hét diáknak diákhitele van. Nem tehették meg, hogy kilépnek az alapítványból, mert akkor vissza kellett volna fizetniük a hitelt. A közösség egyhangúan hozta meg a döntést.

–­ Amit a korábbi nemzedékek elmulasztottak kényelemből, félelemből, azt most ezt a tisztán látó és gondolkodó nemzedék megvalósíthatja…

–­ De abban a pillanatban, ahogy kiállnak, elnyomják őket, mint egy poloskát. Ezért nem látok esélyt a változásra. Folyamatosan azon gondolkodom, hogy miben áll az én generációm bűne. Azt hiszem, ott mulasztottuk el, amikor az első alkalomkor nem mentünk el tüntetni a magánnyugdíjpénztárak elvétele ellen. Az volt a lakmuszpapír, a kísérlet arra, hogy mit lehet megtenni velünk.

–­ Lelkileg vagy egzisztenciálisan visel meg jobban a vesztegzár, az elmúlt egy év kilátástalansága?

­ Minden szempontból nagyon érint. Több mint harminc éve dolgozom, ami egyfajta ritmust adott az életemnek. Nekem is ki lett húzva a szőnyeg a lábam alól. Rá kellett jönnöm, hogy mennyire fontossá vált ennyi idő után, hogy mások mondják meg, mit csináljak. Nem igen tudom értelmessé tenni a mindennapjaimat, sokszor úgy érzem, pótcselekvésbe menekülök. Olvasok, zenét hallgatok, hogy átmossam az agyam. Időnként befutnak szinkronmunkák, hangalámondások. Rettenetesen hiányoznak a színházi kollégáim.

–­ Speciális körülmények között, több hónapos, megszakított online és élőpróbákkal jött létre a Radnóti Színház Don Carlos előadása. Mi jelentette ebben a legnagyobb erőpróbát?

Radnóti Színház: Don Carlos. Fotó: Dömölky Dániel

–­ A Gina című előadásunk kapcsán is hasonló helyzettel találkoztunk. Leállások, újrakezdések, nyári próbák, újbóli leállások előzték meg a bemutatót. A Don Carlosnál is ebbe futottunk bele, tavaly ősszel, két héttel a bemutató előtt betonfalakba ütköztünk a lezárások miatt. Januárban bő három hétig újra próbáltunk, végül egy hét kamerás tévéfelvétel, streambemutató született. Nagyon meghitt próbaidőszak volt amúgy, ami alapvetően a rendezőnek, Nagy Péter Istvánnak köszönhető. Régen találkoztam ilyen kvalitásos fiatallal, akinek magas szintű az ízlése, az értékrendje, és hasonló ízlésvilágú, értékrendű alkotókkal veszi magát körül. Köszönöm a sorsnak, hogy összehozott vele.

–­ Mácsai Pál szerint a covid időszak elhozta a net visszavonhatatlan győzelmét. Mi erről a véleményed?

–­ Sajnos nem vagyok naprakész az online térben, ötleteim sincsenek arra vonatkozóan, hogyan lehetne kihasználni ennek az előnyét. Párhuzamosan folytak otthon a zoomos színházi próbák és a gyerekeim online órái. Művészi értelemben nem látok értéket a streamelt előadásokban. Szívesen megnézek néhányat a kollégáim miatt, de nem pótolja az élő színház sava-borsát.

–­ Nagy Péter István a nemzedéki konfliktusokra élezte ki a Don Carlost, a Fülöp király által képviselt autoriter rendszerrel szemben szabadságharcot folytató fiatalokra, min Don Carlos, Erzsébet, Posa márki. Az SZFE- üggyel a valóság keményen alápakolt az előadásnak…

–­ Persze, vastagon benne van ez is bármiféle aktualizálás nélkül, mégis plasztikusan átjön, mint ahogy az összeesküvések, a mutyizások, a kavarások a spanyol királyi udvarban.

­– Fülöp király egyfelől rettegett önkényúr, zsarnok, másfelől magánemberként vívódó, elesett, szerepzavaros ember. A megformálása egyfajta szelep ahhoz, hogy megfogalmazd a legbensőbb vívódásaidat, gondolataidat a világról, önmagadról, a paranoiás politikai légkörről?

–­ Ilyen szempontból minden szerep szelep. A pszichológiai része úgy működik, hogy az ember estéről estére lerakja a puttonyait, megkönnyebbül. Persze nem biztos, hogy a saját életedre bármilyen reflexióval hat, de mégiscsak tudsz törleszteni, kiadni magadból az indulataidat. Fülöp egy beteg világot teremtett maga körül, amiben sem ő, sem a környezete nem lehet egészséges, csak beteg dolgok születhetnek. A hatalmi beidegzéstől függően a féltékenység is a pozícióból fakad. Hitlertől Sztálinon, Pinocheten át a máig pontosan tudjuk, hogy ezek a despotikus helyzetek hogyan működnek, milyen emberi torzulásokat szülnek. Közben meg éppúgy szeretetre vágyó emberekről van szó, akik nem kaphatják meg a szeretetet, mert mindenki gyanús számukra, aki él és mozog.

–­ Mondhatni keretes utat tettél meg a Radnótitól a Radnótiig. Az Alföldi rendezte Platonov és a Lear király volt a hívószó, amiért visszatértél?

László Zsolt. Fotó: Bácsi Róbert László

–­ A Platonovot és a Lear királyt még vendégként játszottam. Kováts Adél ezek kapcsán keresett meg, amikor megpályázta, majd megkapta a színház igazgatását. Soha nem szerepek miatt szerződtem egyik társulattól a másikhoz, hanem azért, mert emberekhez kötődöm. Székesfehérvár után visszavágytam a kisebb, meghittebb terekbe. A Radnóti esetében vonzott Adél elképzelése arról, hogy merre akarja vinni a színházat. És ez picit hasonlított arra, amit a Nemzetiben Robival megéltem. Ő is alapvetően a nézőkkel való párbeszédre törekszik, olyan témák megjelenítésére vállalkozik, amelyek ma létező, társadalmi, családi identitásbeli kérdések. Egy színház működése szempontjából szerintem az a legfontosabb, hogy élő dolgokat feszegessünk, valós kérdéseket boncolgassunk.