Napról napra

Az Örkény Stúdió legújabb bemutatója ízig-vérig kortárs előadás. Nemcsak azért, mert a darabot a kortárs szerző és rendező, Kincses Réka jegyzi, hanem legfőképpen mert a produkció által felvetett problémák, középpontban a multikulturalitással és a generációs különbségekkel, aktuálisabbak nem is lehetnének. „Hochaktuell” – mondaná a német.

Anton Lachky koreográfusi stílusjegyei: akrobatikus elemekkel fűszerezett, kirobbanó mozgásenergiák, markáns dinamikai váltások a táncos és a zenei anyagban egyaránt, grimaszokká duzzadó leplezések és leleplezések, etűdszerűen egymást követő jelenetek, amelyek külön-külön és együtt is tág asszociációs teret hagynak a nézőnek – megadva a kellő lendületet a befogadás roadshow-jához.

Múlt századi színpadi szövegek esetén mindig érdeklődve figyelem azok jelenérvényűségét. Tennessee Williams jól ismert drámáját, A vágy villamosát a dél amerikai rancsok és a New Orleans-i francia negyed világainak keresztezése adja. Most a Budaörsi Latinovits Színház tűzte műsorára. Valószínű, hogy a sikerdarabok esetén fel sem merül kérdésként, hogy időről időre elő kell venni azokat, mégis, […]

Középkorú pár utazik a négyeshatoson. A nő (Száger Zsuzsanna) épp nyugtatja a férfit (Szabó Domokos) annak könyvbemutatója után, amikor egy fiatal lány (Walters Lili) lép oda hozzájuk a férfi könyvével, és aláírást kér a szerzőtől. Hosszú perceknek kell eltelnie ahhoz, hogy a férfi visszaforduljon a feleségéhez. Addig a nő tartja a gyertyát a laza flörthöz, […]

Nehéz megkezdeni ezt a kritikát. Nehéz, mert annyi mindenről kell egyszerre írni – a lengyel ellenállásban való részvételéért 1942-ben, 18 évesen Auschwitzba deportált Zofia Posmysz önéletrajzi ihletésű kisregényéről; a Pasażerkáról, Mieczyslaw Weinberg saját megfontolása szerint főművének tartott operájáról, az Auschwitz-operaként zenetörténeti kuriózumnak tekinthető Die Passagierinről; Auschwitz és a holokauszt színpadi megjelenítésének kérdéseiről; és végül, vagy […]

Azon kapom magam, hogy hetek múlva is eszembe jut egy-egy villanás Gál Tamás játékából: Mefisztót alakította a komáromi Jókai Színház előadásában, Béres Attila rendezésében. Mert valahogy más volt, mint a már látott Mefisztók, és más, mint a kézenfekvő ábrázolás.

A Hangosító 49. adásában arról beszélgetünk, mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt években a középgenerációhoz tartozó jelentős kortárstánc-koreográfusok közül többen, félig vagy teljesen pályát módosítottak.

A Stúdió K Színház kocsmaszínházként aposztrofálja legújabb bemutatóját, még ha kissé homályos is ez az elnevezés, hiszen sem a nézők, sem maguk az alkotók nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a kifejezéssel. Sok jó ember kis helyen is… – talán ez az élmény adja vissza leginkább a kocsmahangulatot.

Olyan jó lenne elfelejteni Szophoklészt. Mármint arra az időre, amíg Robert Icke, a jelenkori angol (és holland) színház csillagának-sztárrendezőjének, színpadi szerzőjének Oidipusz című darabját nézem a Radnóti Színház lefegyverzően magasszínvonalú alakításokban gazdag előadásában.

Nagy eséllyel akadhat meg a tekintete a Loupe Színházi Társuláson azoknak, akik új produkciókat keresve böngészik a műsort. Ismert, jó színészek a társulatban, közösségi média posztjaik alatt friss rajongótábor, színészekkel fotózkodó gruppik. Valami látnivaló van itt. De micsoda?

Thomas Bernhard egyik fordítója, Adamik Lajos nevezte egy helyütt az osztrák író nyelvét „túlzásművészetnek”. Nos, a Trafóban bemutatott Irtás ennek a „túlzásművészetnek” az eltúlzása – Bernhard leghűségesebb és legvadabb szellemében.

Alföldi Róbert háromszor foglalkozott a népszerű Miller-művel. Először mint színész, majd kétszer rendezőként.