Múlt századi színpadi szövegek esetén mindig érdeklődve figyelem azok jelenérvényűségét. Tennessee Williams jól ismert drámáját, A vágy villamosát a dél amerikai rancsok és a New Orleans-i francia negyed világainak keresztezése adja. Most a Budaörsi Latinovits Színház tűzte műsorára. Valószínű, hogy a sikerdarabok esetén fel sem merül kérdésként, hogy időről időre elő kell venni azokat, mégis, nekem némi fejtörést okozott az őrületbe zárt világ ilyen mértékű „egyszemélyesítése”, tekintve, hogy az utóbbi évek történései számtalanszor szolgáltattak okot a kollektív őrületre.

Fotók: Borovi Dániel

Keresztezés. Ez a szó többször is jól leírja a színpadon zajló folyamatokat. Piros és lila neoncsövek, pop-artos látványvilág. A pontosan megkomponált, „tiszta” vizualitás – ahogy Izsák Lili látványtervező más munkáiban –, itt is tetten érhető. A színpadon egy emelvényre helyezett lakásbelsőt látunk. Fehér, egységes, kommersz bútorok. Semmi cicoma, semmi trükközés. Az egyszobás garzon két fontos – és szcenikailag is jelentőséggel bíró – helyiségét, a hálót és a konyhát egy piros, elhúzható függöny választja el. A piros szín még két másik helyen lép be dominánsan a látványvilágba. A konyhában piros műanyagszékek sorakoznak az ebédlőasztal körül, és a nővéréhez, Stellához érkező Blanche DuBois kínai, vörös, papír lámpaernyőt akaszt a hálóban csupaszon függő égőre.

A történet – Pulitzer-díjas darab lévén – sokunknak ismerős. Blanche, a francia felmenőkkel bíró, polgári neveltetésben részesült állástalan irodalomtanár egy időre húgához, és annak férjéhez, Stanley-hez költözik. Képtelen kezelni és megváltoztatni az érzelmeit és indulatait, a kilátástalanságtól (illetve az alkohol nem elhanyagolható, mélyen deprimáló hatásától) megőrül. Mit akar nekünk mondani a darabválasztással Ördög Tamás? Azon túl, hogy láthatóan a Blanche-ot játszó Takács Katalin egyik régi, nagy szerepálmát teljesíti, aki erről a szerepálomról a színház honlapján megjelent interjúban is beszél.

Ki a beteg? Én vagy a világ? Túl lehet-e ép ésszel élni a pusztító, primitív környezetet? Ezekkel a kérdésekkel akar foglalkozni az előadás. E kérdések eldöntésének nagy küzdelme születhetne meg a színpadon, ám Ördög Tamás rendezése nem ebbe az irányba építkezik. Üdvözítő látni, hogy a társulati tagok mellé magával hoz olyan színészeket is, mint a Stanley-t alakító Rába Roland, akinek ízig-vérig ösztönös játékától élesen eltér Takács Katalin szuggesztív, tragikusan lírai Blanche-a. A színészi játékmódok ilyen fokú kontrasztja izgalmas feszültséget és párhuzamot is teremthetne, de ebben a formában csak egymás mellé állított színészi iskolák egy-egy kiváló példája marad.

Bohoczki Sára finom arányérzékkel játssza a fizikai erőszakkal is sakkban tartott, vakszerelmes Stellát, aki mindenben készségesen kiszolgálja férjét, Stanley-t. Világos, hogy a kapcsolat egyenlőtlen, és egy ilyen kényelmes, macsó férfinak a territóriumát fenyegeti Blanche azzal, hogy beláthatatlan időre hozzájuk költözik. Nincs több hajnalig tartó mulatozás, vége a második gyerekkornak, és ez a vérig sértett Stanley-nek elég ok arra, hogy egyszer s mindenkorra ultimátumot adjon. Vagy ő vagy Blanche. Stella, akit férje terhesen is szemérmetlen módon elagyabugyál, Stanley-t választja. A karakterek képtelenek változtatni saját sorsukon. Egyszemélyes tragédiákat látunk annyi különbséggel, hogy ki mennyire elégedett jelenlegi kilátásaival.

Stella lenge ruhája és a Stanley-n lévő bőrdzseki viszonylag állandó ruhadarabok (jelmeztervező: Kiss-Végh Emőke), míg Takács Katalin egyszemélyes divatbemutatót tart. A jelmezváltások a szereplők belső gyengeségeit ellensúlyozzák, nagyon szépen; a való életben is tapasztalhatunk hasonlót. Mégis, mintha a lényegi mondanivaló elsikkadna két jelmezcsere között. Ilyés Róbert Mitch-e a mama halálának fenyegető közelségére eszmélve felkap egy öltönyt, és eldönti, hogy megházasodik. Stella fülig szerelmes. Az egyre durvább fizikai bántalmazás ellenére is kitart a csökönyös és durva „polák”, Stanley mellett. Ilyen és hasonló már-már irracionális vágyak mozgatják A vágy villamosának karaktereit. Az egyetlen pont, ahol ez a logika kapcsolatba tud lépni az előadás logikájával az a pont, amikor megjelenik a virágárus fiú, és „Virágot a halottnak? Virágot árulok” felkiáltással reflektál a lassacskán mindent elárasztó képtelenségekre. Hiszen számomra, számunkra a 20. századi darab tragédiái egyre kevésbé áthidalható távolságba kerültek. Az akkori emberek nagy tragédiái – házasság egy meleg férfival, szexuális falánkság – máshogy kereteződnek.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Tennessee Williams darabjának köztudottan személyes vonatkozása „okozza” az őrületbe torkolló darabvéget, amely a 20. század közepén bizonyosan ijesztőbben hathatott. Az embernek fel kell készülnie arra, hogy őrültnek bélyegzik, vagy őrületbe „menekül” a valóság elől, és egy fehér köpenyes orvos (az előadásban: Bregyán Péter) – aki csak erre a pillanatra várt – örökre magával viszi a pszichiátriára. A megragadandó jelenség: a kirekesztés, ennek is egy egészen valószerűtlen formája. Ami azért is okozhat problémát, mert itt most valami többről van szó.

Az előadás nem moralizál, sőt, a kirekesztést sem az odavezető okok és oksági kapcsolatok cizellálásában látja, hanem magában az összeférhetetlenségben. Senki sem képes feladni a saját vágyait, és mindenki ezeknek a fogságába ragad. Blanche a felső középosztálybeli életet és fiatalságát, Belle Reve fehér oszlopos kúriája utáni sóvárgását képtelen elengedni, Stanley a megszokott, kényelmes életét félti. Az, hogy hozzánk, magyarországi, szűkebb auditorumot tekintve budaörsi nézőkhöz mennyiben hozza közel az előadás a darabot, mennyire teszi aktuálissá, számomra kérdéses marad.

Hogy miért? Az előadás után végig az járt a fejemben, hogy megúsztuk. Kellő távolságra ültünk magától az őrülettől, és kellően távol tartotta kollektív bűntudatunkat az is, hogy Blanche beleőrült a felfoghatatlan valóságba. Mennyivel vérfagyasztóbb lett volna, ha mindezt „ép ésszel” kellett volna átélnie. Akkor talán én is elhittem volna, hogy a vágyak kegyetlenül betörhetnek a valóságba, és én nem fogok tudni ellenük az őrülettel védekezni.

Mi? Tennessee Williams: A vágy villamosa – Hamvai Kornél fordításában
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Játsszák: Takács Katalin, Rába Roland, Bohoczki Sára, Ilyés Róbert, Páder Petra, Fröhlich Kristóf, Sas Zoltán e.h., Juhász Vince e.h., Bregyán Péter. Dramaturg: Németh Nikolett. Díszlettervező: Izsák Lili. Jelmeztervező: Kiss-Végh Emőke. Világítás: Sokorai Attila. Koreográfus: Mezei Bence. A rendező munkatársa: Balla Anett. Rendező: Ördög Tamás.