A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.
A szubjektumra és valóságra vonatkozó nézetek átalakulása többek között a színészi test színpadi használatának megújítását is maga után vonta.
Adorjáni Panna: A dráma mint béklyó
Esszé a My Fair Lady és a Babaház színpadra állításának kérdéséről négy budapesti előadás kapcsán
…van-e olyan, hogy egy bizonyos szöveg lejár, hogy nem lehet már színpadra állítani anélkül, hogy radikálisan átírnánk az alapállításait is. Más szóval: tartható-e az interpretatív színházi adaptáció a klasszikus és modern drámairodalmi örökség jelentős részénél?
„Lehet, hogy sokaknak az az érzése, amit mi csinálunk, már nem is színház, nem is művészet. A Nórában van egy részlet, amikor Lindéné megkérdezi, milyen volt a tánc, mire Torvald azt feleli: »Hatalmas sikere volt, de a kelleténél több volt benne a természetesség. Úgy értem, kicsivel több, mint ami még szigorúan véve művészetnek nevezhető.« Ezzel…
A jelenetátforgatások, figurakettőzések, montírozások, bőséges betoldások, a választékos nyelvezet vulgáris rothasztása, az esszenciális „forgatókönyv” a mai mindennapokra vetítve élezi ki az élet éléséhez való torz, hazug, halogató, önkábító, teszetosza, haszonleső, antihumánus viszonylatok csehovi képleteit.
Herczog Noémi: Ki jön a fehér macsó rendező után?
A TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája a Dollár Papa Gyermekei produkciójában
…tisztában vannak a veszéllyel, hogy hiperrealisztikus, szellemes és önironikus színházuk legnagyobb kihívása, egyébként a posztmodern színházzal rokon módon, hogy az ironikus megszólalásból mitől ne vesszen ki a dráma, a megrendülés lehetősége.
…kritikája a halódófélben levő, vállaltan diktatórikus rendezői nyelvnek, és közben mégis ízig-vérig színház.
Emőke és Tamás színháza – kortárs hipervalóságosság
Dollár Papa Gyermekei: Családtrilógia – Szerelem; Otthon; Gyermek
Ez a közelség, a természetesség illúziója teszi, hogy mintha nem is darabokat néznénk, hanem a valóságot.
A magyar színházban régóta (egyed)uralkodó fogalom a reprezentáció, pontosabban az a jelenség, amikor a színpadra kerülő jelek, testek valami másra, tehát egy szerepre utalnak, nem pusztán és főleg nem elsősorban önmagukra.
Mind az öt drámai produkció az emberi elszigeteltség, a hiány, a vágyakozás és a kommunikációképtelenség témáját járja körül.
