Aki egyszer már szembesült egy-egy Festwochen kínálatával, átérzi: ide nem lehet eleget járni. Az idén – számos egyéb kitűnő program mellett – a Char­lie Chaplin unoka James Thierrée társulata, a La Com­pagnie du Hanneton vendégjátéka volt az Ünnepi Hetek egyik kiemelkedő eseménye. A Thierrée-Chaplin „újcirkuszi” dinasztia a magyar közönség előtt sem ismeretlen: Victoria Thierrée Chaplin és lánya, Victoria Thierrée (James testvére) 2006 tavaszán vendégszerepelt a Trafóban az Aurelia oratóriuma című varázslatos előadással, James filmjét (La Symphonie du Hanneton) pedig ugyanazon év decemberében láthatta a hazai közönség a Temps d’Images fesztivál keretében.
A Thierrée-Chaplin családot az „újcirkusz” műfajának legendás képviselőiként szokás emlegetni. Ám e meghatározáson elmélkedve – a leszármazottak által ma is hordott „jelzet”: Charlie Chaplin életművének, illetve veje, Jean-Baptiste Thierrée hírnevének ismeretében – az ember elbizonytalanodik. Vajon hol is a határ régi és új, cirkusz és színház között – mondjuk, ennek a dinasztiának a történetében. Az Au Revoir Parapluie (Viszlát, esernyő) színház, tánc és akrobatika kivételes, sűrű, elragadó és elmés elegye, melyben a különböző műnemek elemei gördülékenyen, maguktól értetődőn, magabiztos természetességgel szervülnek egésszé. Itthon és külföldön az újcirkuszi műfaj számtalan produkciójához volt már szerencsém, ilyen profizmussal, egyenletes színvonalon és az elemeket egyensúlyban tartottan kivitelezett előadás azonban csak egészen kevés akadt közöttük. Thierrée meseszerű, látomásos játéka orpheuszi ihletettségű, szinte történettelen történet, lélegzetelállító képek sorozata, ahol egyik elem sem megy a másik rovására: nincsenek akárha gördülékenyen vagy erőltetetten „kiváltott” mozzanatok, nem érzékeljük a műfajváltogatással próbálkozó tetszeni vágyás olykor izzadságos kényszerét. Bolyongás, kalandok, álomképek, víziók, hallucinációk sorakoznak benne. Álomszínház ez, amint a festőóriás Román György munkássága álomfestészet.
A színt takaró hatalmas, egy ágbogas fa képével díszített vásznat szürreális szerkezetek, bűvös lények szakítják le, s egyszerre bámulatos térben kalandozik a tekintet. Vaskos kötelek mamutfenyőtörzsnyi kötege függ a szín közepén. A tonnásnak tetsző hajókötél-monstrum rebbenékeny, alig mutatkozó lények hona. Az óriási rojtozatból hirtelen kezek-lábak kalimpálnak elő, a magasban hatalmas fémhorgok himbálóznak. Hányszor lehetett már elegünk a magasból lógó, mindenféle elasztikus köteleken-szalagokon hosszan tekergő, lehulló, felkapaszkodó akrobaták agyoncsépelt látványából! Thierrée ezt az elemet is beépíti e jelenetbe, de táncosainak játéka olyan eredeti és sajátos, hogy a párhuzam csak jóval később merül fel az emberben: „igen, ez az a trükk!” Mintha egy óriási gyárcsarnokban berendezett mesejáték-színpadot szemlélnénk. A kötéltömeg a földre omlik, s mint emeletnyi magas spagettihalom hever a színpadon.
A játékban hangsúlyos szerepet kap a természet világa. A szín egyszerre – nagyon szellemes formában kialakított – tóparttá változik, sáskötegek, a nyílt, kék víz és különféle lények bukkannak fel előttünk: egy falánk ragadozó hal, aztán egy igazi mestermű, a játék egyik védjegyéül is szolgáló sáska. Utóbbit két szereplő „alakítja” elképesztő jelmezbe bújtatva – hastól összecsimpaszkodva mászik be a térbe a jó kétméteres ízeltlábú, hogy pár másodperces (!) jelenésével egyfajta érzékelési zárványt keltsen a néző fejében, akinek szinte ideje sincs felfogni, mit is lát …
A harminchárom esztendős Thierrée sanzonokkal ékesített, bizarr, varázsos, érzelmes előadása egyszerre szólítja meg a bennünk lakozó, bűbájosságra, mágiára éhező gyereket és a tapasztalt, sokat látott, vívódó, emlékező felnőttet: bizarr, lehetetlen, mégis – igencsak megdöbbentő módon – ezerszer ismerősnek látszó világba visz. Archetipikus álomképek, az elhúzódó ébredésben összemosódó valóság és álom momentumai kergetőznek színpadán. Az álmunk csak a miénk – gondolnánk, s bár kiművelt fővel jól tudjuk, ez mennyire nem igaz, mégis, ennyire élesben megtapasztalni már önmagában is felejthetetlen élmény. A hátán kilincset és postaládát viselő, zubbonyos ajtó-ember, a vas tonett-hintaszék magasán szálló, egyensúlyozó akrobata, a feléledő paplan, a pillanatok alatt a semmiből összeszerelt hatalmas cirkuszi sátor, a teniszlabda-eső hosszan megmaradó emlékek, melyek beépülnek a tudatunkba. „Ez tényleg volt, vagy csak álmodtam?” – kérdezhetjük magunktól hosszú évek múltán, mikor e zseniális – a szigorú bécsi közönség által állva ünnepelt – előadás egyes mozzanatait egyszerre a fövenyre veti az emlékezet sötét, nagy vize.