Van azért Erdélyben is néhány érdekes próbálkozás. Terítéken kortárs nyugati szerzők: Székelyudvarhelyen Dennis Kelly, Marosvásárhelyen Schimmelpfennig.

A szlovákai magyar társulatokról kialakult képünket nem írták markánsan felül a fesztiválra hozott előadásaik. A Janikából és a Hippolytból ítélve (mindkét előadás Korognai Károly rendezése) Kassán továbbra is avítt stílusú, bántóan felületes, színházi közhelyekből építkező előadások születnek. Az alkotók hiába is bújnának a „közönségigény kiszolgálása” szlogen mögé – Komáromban is készülnek befogadóbarát elő-adások, ám ezeken érdemi színházi gondolkodás látszik. Nemrégiben alakult mellettük a dunaszerdahelyi Epopteia Műhely Társulás – a műhely névjegykártyáját a kisvárdaiaknak Gál Tamás színész nyújtotta át, aki majdhogynem egymaga egyszerre nézőbarát, igényes, gondolatilag friss és színházként izgalmas előadásokat hoz létre. Ez tehát nem lehetetlen.
A Komáromi Jókai Színház az Anyám azt mondta, hogy ne! című kortárs darabbal (rendező: Lévay Adina) és Gárdonyi Géza népszínművével, A borral állt elénk. Az alkotók nem húztak elég bátran Charlotte Keatley szövegéből, és kevés volt előadásukban az önirónia, cserébe viszont négy ügyes színésznőt láthattunk jelenetenként hol kisgyerek, hol kamasz, hol fiatalasszony vagy idős nő képében. Az önismétlő kortárs darabbal ellentétben A bor látszólag poros műfaja üdítően élővé tudott válni a társulat és rendezője, Bezerédi Zoltán kezében. Az előadás helyzetei erősek, a falusi szereplők motivációi, viszonyai tiszták, pontosak. Az ember azt hinné, ez természetes – pedig ritka az a nagyszínpadi előadás, amelyben egy-egy másodperc ennyire jelentésteli, egy-egy pillantás vagy apró gesztus ennyire erős, olyankor is, ha tíz-egynéhány szereplő van a színen. A tér segít a szereplőknek. Győry Gabriella nyers fából a színpad közepére tervezett egy szabálytalan négyszög alakú, enyhén lejtő dobogót, korláttal, jobb hátul ajtókerettel. Ez felszabdalja a teret: a dobogón kívül eső helyszínek is önálló életet élnek. Legtöbbször valahol lent gyülekezik a falu népe, és kórust alkotva énekel, vagy improvizált hangszerén játszik. Kezével poharat vagy szájával palackot szólaltat meg, van, aki gumit suhogtat, máskor fütyülnek.

A bor (Komáromi Jókai Színház) / Dömötör Ede felvétele

Egy népszínműben meghökkentő hatása van a szaxofonnak. Kizökkent, akárcsak a háttérben a hatalmas falvédő nővel, férfival és a borra utaló felirattal, valamint a kellékként használt sok-sok borosláda – jelzésértékük tűnik elsődlegesnek -, vagy az, hogy mikor és miért bukkan elő a nép. E szervetlenségekért jócskán kárpótol a díszletelemek egysége – nemcsak az ajtókat, az ágyakat is keretük jelöli -, a helyzetek finom elemeltsége, és főként a fiatal és idősebb színészek egyforma intenzitású, minőségében is kivételesen egyenletes játéka. A néző már az élő tyúkot is vígan fogadja, annyira megszereti ezt a világot: Baracs Imre és öccse vaskosan valódi, mégis stilizált verekedését vagy párbeszédét a főzésről, a párok édes-kemény bakalódásait, az öreg Pákozdi Mihály és özv. Szu­nyog­né bölcsességgel párosult tehetetlenségét. A nyitott vég is előnyére válik az árnyalatokban gazdag előadásnak: Imre és Juli összeölelkezve az elválásról énekel.
A komáromi előadás legfőbb értéke – amint a fergeteges beregszászi Liliomfinak is (Vidnyászky Attila rendezése) -, hogy az egyre bizonytalanabb lábakon álló színháznak megmutatja: egy helyi értékűnek tartott műfajt meg lehet újítani, és segítségével meg lehet újulni.
A szabadkai Szomorú vasárnap (Kovács Frigyes rendezése) hasonló úton jár: annyira pontosak és fájdalmasan szépek benne a színészi alakítások, hogy az már felülírni látszik az alapvetően szórakoztató célú zenés életrajzot. Képzeljük el, mi lenne, ha az összes előadás összes szerepét olyan kaliberű színészek játszanák, mint Pálfi Ervin és Erdélyi Hermina. Vagy a komáromi Ropog József, Fabó Tibor, Varsányi Mari, a beregszászi Rácz József. A szabadkai Béres Márta, akit Urbán András Urbi et orbijában és A Pál utcai fiúk Neme­csek­jeként is láttunk. Nem lenne mitől féltenünk a színházat.

Háztűznéző (Beregszászi Illyés Gyula Színház) / Szajkó Tibor felvétele

Az Urbi et orbi, a talán legjelentősebb vajdasági elő-adás előremenekül, formát bont, formát keres. Sokkal szerényebben, de modern elemekkel próbálkozik a klasszikus darabra épülő szabadkai Kicsik és polgárok is (Verebes István rendezése), ám számos erdélyi társulat, a temesvári, a gyergyószentmiklósi – és a marosvásárhelyiek – előadásaihoz hasonlóan itt sem tud egységessé érni a nyelvezet. A sepsiszentgyörgyi Yvonne, burgundi hercegnőnek sikerül ez igazán (Bocsárdi László rendezése).
A vajdaságiaknak a közösségi színjátszás az erősségük – ez ezúttal is megmutatkozott, leginkább a Tanyaszínház A Pál utcai fiúkjában (László Sándor rendezése). Az újvidéki Bernarda Alba háza (rendező: Radoslav Milenkoviç), bár felvillantja, hogy vannak jó színésznők a társulatnál, illetve a Rocky Horror Show (rendező: Nagy Viktor) ezzel együtt megmarad a jól megcsinált előadás szintjén: elkelne a markáns rendező a társulatnál.
Az egyetlen kárpátaljai magyar csapat furcsa rokonságban áll a vajdaságiakkal: a beregszásziak ugyancsak közösségi színjátszást művelnek. Oleg Melnyicsuk Háztűznézőjében mindegyik szereplő egyforma súlyú, egyenlő intenzitással játszik, egyként karikírozott. A tes­tes kérőn túl szűk a ruha, a soványon túl bő. Pod­kol­joszin hordóban fürdőzik – kezdő jelenete túl hosszú -, később gyakorlatilag a hordóban lakik: abban közlekedik, oda bújik, onnan tűnik el, ha megijed. Az előadás végén a hordóról lép át az ablakba, és abból kerül elő kicsinyített mása, egy kisfiú, aki szé­­pen elvezeti a menyasszonyt. Ismét egy nyitott vég.
Az előadásban több fölöslegesnek tűnő elem is akad: az üres színpadon, ahol néhány egyforma ajtón kívül szinte semmi nincs, zsúfolt hatást kelt a kezdő jelenet spanyolfala, fogasa. Fölösleges kelléknek tűnik Agafja Tyihonovna kis kerek akváriuma is – később, hogy mindegyik kérő kis halat hoz neki ajándékba, jobban elfogadjuk, a pajzán utalással együtt. Más szereplők is hordoznak magukkal kelléket: az egyik kérő aktatáskát, a házasságközvetítő nő hosszú szipkás szivart. A cukorkák épülnek be leginkább az előadásba: Arina Pan­tye­lejmonovna mindenkinek ajándékra, desszertre, illetve erotikus tárgyra utaló cukrot dugdos a szájába. Szép az a jelenet, amelyben gyakorlatilag cukorkákkal szabályozza az asztal körüli beszélgetést. Jók az ajtókkal való játékok is. A szereplők bohózatba illő sebességgel és ismétlődéssel járnak ki-be rajtuk, néha a hátukra veszik és arrébb viszik, sorba rendezik, elfordítják, hallgatózásra használják őket. Az ajtóknak nincs szigorúan hozzájuk rendelt funkciójuk, ahogy a térnek sincs. A szereplőknek viszont van egy-két jellegzetes gesztusuk, ezekkel bohózatszerűen élnek. A főszereplő párosról, barátaikról, a kérőkre különféleképpen reagáló szobalányról mindazonáltal árnyalt rajzot kapunk. Az elő-adás legnagyobb érdeme talán az a lírai-humoros színházi nyelv, amelyet az orosz iskola magas fokon, a realizmusba beleragadt magyar viszont alig beszél.
Az erdélyi rendezők közül Barabás Olga próbálkozik hasonló nyelvezettel, mostani George és Lennie-je azonban nem elég feszes. Messze fölülmúlja ugyanakkor sok társulat előadását – egyes erdélyi csapatoknál mintha megállt volna az idő, vagy visszafelé forogna a kereke. Nagy­váradon hiába rendeznek Kárpáti Pétert, ha nem találják a Nick Carterhez a színházi nyelvet (Pinczés István rendezése), Szatmárnémetiben hiába rendeznek Szabó Magdát (Bereményi Géza), ha nem is keresik hozzá. Úgy vélhették, Az ajtó ezerszer bevált. De már nem válik be. Ahogy Csíkszeredában, így, a La Mancha lovagja sem (Parászka Miklós rendezése). Nem lehet megúszni a komoly munkát.

Love & Money (székelyudvarhelyi Nézôpont Színház) / Tóth László felvétele

Van azért Erdélyben is néhány érdekes próbálkozás. Terítéken kortárs nyugati szerzők: Székelyudvarhelyen Dennis Kelly, Marosvásárhelyen Schimmelpfennig. Az udvarhelyi társulat rituális színeket mutató idei Élektrájával és Yermájával szemben (előbbit Sorin Mili­taru, utóbbit Csurulya Csongor vitte színre) a város másik teátruma, a Nézőpont Színház Love and Moneyjában a helyi nézőt azonnal megfogja, hogy e-mailezést lát – eszerint a színház nem csupán múltba vesző képek érdektelen megidézője. Pontosabban nem látja az e-mailezést, a jelenet második felében csak hallgatja a levelek szövegét a sötétben. A hátrafele szűkülő falak izgalmas dolgokat rejtenek: kihúzható asztalt, lenyílva bárpultot, kávéautomatát. De szükség van-e ezekre? A jeleneteket fordított sorrendben látjuk. Az utolsóban mutatkozik be a szerelmes, házasodni készülő Jess, akit majd halálba segít a férje – ezt mi már az első jelenetből tudjuk. Jelenetről jelenetre tárulnak fel az indítékok, ugyanakkor mindegyik önálló etűd, amely a pénz és a másikra figyelés kettős kérdésére fokuszál. Az egyik leggroteszkebb jelenetben egy házaspár, valószínűleg Jess szülei, arról beszél, szembefordulva a közönséggel, hogy a temetőben éjszaka leromboltak egy nagyon drága sírkövet, mert nem bírták el a szeretetet, amelyet a halott felé sugárzott. A szélsőséges hely­zetek köznapi, enyhén sematikus párbeszédekből nőnek ki, ezért a néző szinte mindegyikben magára is­mer­­het. Magára is ismer, hiszen a Székely­föl­dön is probléma a pénz, illetve a pénz utáni hajszában egyre inkább sekélyesedő érzelmi élet – és a színház ezt eddig nem hozta szóba. Nem lesz tehát túlzottan szentimentális és didaktikus az előadás. Főként az otthoni, bensőséges térben nem. Azért sem, mert a figurák nem rajzfilmszerűen egysíkúak, és mert a színészek, főleg Bartsch Kata, de Viola Gábor és a két szerepben bemutatkozó Tamás Kinga is, árnyalt alakítást nyújtanak.