Tarján Tamás: Négy idegen
Darabos darab ez költőiségében is. Szájbarágós, miközben lealkudja az információkat.
A kutyának nyoma veszett.
A néger meggyilkolt testvére – vagy „testvére”, falubeli társa – teteméért lopózott a szigorúan őrzött afrikai építési telepre, a franciák fészkébe.
Az egyik „kutya”, akivel Albourynak, a feketének meg kell harcolnia: a fiatal mérnök, Cal. A gyilkos. Őt viszont a másik „kutya”, a tapasztalt építésvezető, Horn tartja pórázon. Kérdéses ugyan, hol a póráz egyik vége, és hol a másik.
Léone-ért („nő, Horn hívta ide”) mind a három férfi harcol. Érte; vagy ellene. A nő azt keresi, akihez végre hűséges lehet, csak egyikükért küzd, és így mindhármukért.
A kutya nem kerül elő. Talán távoli ugatás – kutya éji dala – hasít időnként a jelenetekbe.
A néger nem éri el célját. A tetem bizonyára már meg is semmisült.
Horn és Cal útjai elválnak. Már ha ez ilyen egyszerű lenne.
Léone visszatér Párizsba. Ha az még visszatérés; ha az még ő.
Mintha az őrök lennének a főszereplők. A láthatatlanok. Miként lehetett kijátszani éberségüket? Kit engednek be, ki? Történhet-e újabb emberölés abban a körben, melyet fegyvereik felügyelnek? Kik ők, és mekkora a hatalmuk?
Van idő végiggondolni a látottakat. Jut idő felmérni a többesélyes lehetőségeket. Az alakok kicentizett méteres dialógusokban, elnyújtott lírai áriákban adnak hangot a világról és önmagukról alkotott képnek. A kép lesújtó. Ennek ellenére a figurákban erős az élni akarás. Saját igazuk öntudata. Tervekkel hitelesítik létüket.
„Nem a mi darabunk” – mondja a szünetben színházszerető, de bennfentességtől, sznobizmustól fertőzetlen barátom (a felesége nevében is). A nyolcvannégy nézőből ezen az estén tizenhárom hagyja el a Kamrát félidőben. Őket nem érinti meg a lassúdad, többszólamú, titokzatos, fojtogató színpadi valóság. Döntésük, értékítéletük részben méltányolható. Darabos darab ez költőiségében is. Szájbarágós, miközben lealkudja az információkat. A fekete férfi nevében a fehér szó latin gyöke világlik. Az elesett kis nő oroszlánnevet visel. Félmondatok és megszólítások furcsasága röppen el az afrikai sötétségbe.
Keresztes Tamás (Cal) és Hajduk Károly (Horn) / Koncz Zsuzsa felvétele
A néger és a kutyák harca korántsem Zsótér Sándor legjobb rendezése mostanában. Hol többet, hol kevesebbet mutat, mint amilyen. Helyenként kissé önjáró. Ám ahhoz, hogy automatikusan is működjön (vagy a működés látszatát keltse), szilárd bázisra, hatékony energiákra kellett bízni. Az erős realista indításokat (történelmi, társadalmi, fiziológiai kihívásokat) rejtő alkotás késztetései közül a rendezés a stilizáció impulzusait fogadta el, erősítette fel, s csupán ezen belül engedett bármiféle „egy az egyben” játszásnak. Vagyis közvetlenül nincs jelen se kolonializmus, se idegengyűlölet, se homoerotika. Az idegenség: az egymáshoz való közeledés képtelensége a fő téma (holott bizonyos kompromisszumos és jó szándékok mind a négy médiumban munkálnak). Így a tizenkilenc éve halott Bernard-Marie Koltès negyed évszázada keletkezett színműve (Ungár Júlia fordításában) tematikusan és formailag is az abszurd dráma camus-i változatának hajtásaként hat most. Egy Albert Camus-regény, a gyilkosságot fontos motívummá avató Közöny eredeti címére (L’étranger) utalva: Koltès kelepcéjétől szorítva négy idegen lesz még idegenebb egymás és önmaga számára, miután az összes lehetséges viszonylatban kibeszélték(-elhallgatták) az életüket. Amikor egy nyelven szólalnak meg, akkor is oly idegenül merednek egymásra, amiként Alboury afrikai anyanyelve és Léone Goethétől (A villikirály/A rémkirály strófáiból) kölcsönzött németsége idegenül illan el egymás mellett, a beszéd diszharmóniájában, az érthetetlenségben, nemértésben téve érthetővé a reménytelent. L’étranger, l’étrangère: három plusz egy a képlet.
Fekete Ernő (Alboury) és Hajduk Károly / Koncz Zsuzsa felvétele
Az Ambrus Mária tervezte díszlet MÁV pecsétfeliratú – nyers, rácsos – raklapok alól szivárogtatja a fényt. A két hosszanti oldalon ülő közönség háta mögül, a meg-megrezgetett hullámlemez falak külső tövéből is érkeznek foghíjas derengések. Fentről sárgás afrikai napsütéssel verik az elvont-reális teret a reflektorsugarak. Mesteri a világítás. A szálkás dobogók szintje alá kissé lesüllyesztett üres kutyaház némi didaxissal menekíti magába az állatias emberséget. Horn konténerhajléka sem ébreszt biztatóbb képzeteket. A térelosztás, térkezelés fontos elemei az antropomorf „fák”: a könnyen emelhető, pajzsként tartható, áttört elválasztóelemek. „Fejük” takarja, közömbösíti az arcot, „ágaik” merev „végtagok”. Elkerít, kimerít, leterít a különös, összetett jelképiségű és funkciójú színházi kellék.
Tallér Zsófia (és Franz Schubert, A rémkirály) fel-felfájó éjféli zenéjének futamaitól övezve pontosan kitartott, kontrollált, intenzív színészi alakítások érvényesülnek az előadásban. Hajduk Károly aszketikus, kortalan, száraz Hornjáról az is feltehető, elhihető, amit nem tudni róla. Bizalomkeltően taszító. Amit lehetett, már valószínűleg korábban, szakaszosan elveszítette: Cal ellen a szerencsejátékban folyton nyer, bár ez egyiküket sem izgatja. Keresztes Tamás örökös whiskyzéstől csontjózan mérnöke engedékeny-engesztelhetetlen nemzedéki és férfipárbajt folytat a nála majdnem kétszerte idősebb építésvezetővel: az „öreggel”, a főnökkel, a virtuális apával, az esetleges szexuális partnerral. A fekete öltözékébe belefeketedő, fekáliás mezítelenségébe belezokogó Cal – a hirtelen fontossá vált tetemet: áldozatát kereste még az ürülékben is – az ingatag szilárdság színészileg elsőrangú kreatúrája. Fekete Ernő színesre pingált orcájú és hajú, euroafrikai öltözékű Albouryja félelmetes szuggesztióval példázza, milyen a morális centrummal rendelkező, egyben érzékeny emberség. Ő, a lenézett, a harcra kényszerített fekete a felsőbbrendű fél. Mégis az ő sejtelmes erőterében lesz bizonyossá, hogy Horn sem csupán az életalkony még erőt mutató páriája, Cal sem egyszerűen közönséges, rasszista gyilkos.
Tóth Anita kisveréb Léone-ja Afrikába vetődött Edith Piaf, aki kápráztató ruhatárat kapott Benedek Mari jelmeztervezőtől. Rejtély, hogyan kerülhetett éppen ez a nő Horn látómezejébe (s miért is szeretne Horn házasodni). A tűsarkakon tipegő öklömnyi jelenséget kedvessége, infantilis őszintesége a háromfős, atomizált férfiközösség fölé repteti – és a képlékeny hierarchiájú férfivilág alá nyomorítja.
Humor nemigen törhet fel e közegből. Cal szaros, bűnhődő pőresége, Horn célzásokból kivehető férfiúi tehetetlensége, a nő háztartásbeli horizontja nem gerjeszt nevetést. Az sem, hogy a fekete – Fekete. Humor, fekete humor mégis alvad Zsótér rendezésén. Az építésvezető rajong a tűzijátékért, s bár ezúttal nincs mit ünnepelnie, a végén nem enged a negyvennyolcból. Behoz egy diavetítőt, és körbevetíti – falra, közönségre – a Lánchíd Budapestjének tűzijátékos fényképét.
Bernard-Marie Koltès: A néger és a kutyák harca
(Katona József Színház, Kamra)
Fordító, dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária m. v. Jelmez: Benedek Mari m. v. Zene: Tallér Zsófia m. v. Rendező: Zsótér Sándor m. v.
Szereplők: Hajduk Károly, Fekete Ernő, Tóth Anita, Keresztes Tamás.
