Jelenet az előadásból. Koncz Zsuzsa felvétele

Már feltűnt a Radnóti Színházban, hogy az orosz szereplőkről módszeresen lehántják az atyai nevet, ami olyan, mintha bőrük egy rétegétől fosztanák meg őket. A nézők terhelhetőségét kímélik? Ez nem a tévé, itt nem feltétlenül kell konzumidiótákkal számolni, strapálják csak egy kicsit magukat a színházba járásra elszánt agyak. A Farkasok és bárányok szereplői még nincsenek az intimitás azon fokán, ahol a jelizavetázás és a mihailozás természetesen hangzanék. (Mellesleg: egy korabeli magyar drámában is disszonáns lenne ez a megszólítás.) Kérem a színházat: merjenek támaszkodni a negyven éves orosz megszállásra, amikor is éjjel-nappal atyai nevekkel tápláltak.
Hogy mi tetszik még a süderieknek? Eltalálták: a zene és a tánc. A szórólap dicséretekkel halmozza el a Vodku együttest. Én csak annyit állapíthatok meg: a zenés betétek se nem olyan profik, se nem olyan dilettánsok, hogy ennek mondanivalója lehetne. Vagyis nem igazolják jelenlétüket.
No persze: tekinthetők a modern színjátszás becsempészett gesztusának is, akár egyes szereplőknek a nézőtérhez intézett direkt megszólításai, amelyek ugyancsak kilógnak az előadásból, amely különben szolidan realista. Ebben a hangnemben Valló Péter időnként – amint azt A Tündérlaki lányok apropóján írásban is leszögezhettem – kiváló előadásokat hoz létre. Ez most nem az. Nem sugárzik át rajta, micsoda nagyszerű, sajátos légkörű és karakterű színművel van találkozásunk, többnyire megmarad a szituációk és a karakterek felszínén. Ezen a talajon valamikor, igen, az átokverte ötvenes években, géniuszok lépkedtek: Dayka Margit, Darvas Iván, Váradi Hédi, Sennyei Vera, Tímár József… Egy igazán jó, pláne realista előadásban meg kellene éreznünk leheletüket.
Igaz, ez néha meg is legyint. Szervét Tibor (Berkutov, a főfarkas) meg meri kockáztatni az erre egyébként rá nem szoruló darab direkt aktualizálását, és meggyőz vele: száraz, intellektuális spin doctort és vérbeli nagystílű tőzsdecápát játszik egyszerre, szánandóvá téve leendő feleségét, aki önként, csiripelve-csacsogva röpül a kelepcébe. A hölgy, Szávai Viktória (Kupavina) pályakezdése óta legmeggyőzőbb, legfelszabadultabb, legtermészetesebb játékát nyújtja (és milyen szép is Benedek Mari remek ruháiban! Nehezen hihető, hogy azok a sokkal közönségesebb toalettek, melyeket Glafirának kölcsönad, a saját ruhái volnának.). A naiv libuska – itt csipetnyi Brecht szüremlik be, ő komponált hasonló jeleneteket például Júlia és cselédlánya között – ugyanakkor néhány némajáték erejéig brutálisan goromba a szolgálójával; belefér.
Almási Éva (Murzaveckaja) szerepébe talán túl sok húzás kavart bele, így viszonylag kevés alkalma van az alfarkas vénkisasszony alakjának minden lapját megcsillogtatni; így is sok önálló színt visz annak a helyi potentátnak a rajzába, aki maga találta ki és stilizálta fel életszerepét.
Anfusza és Martin Márta ki vannak találva.
A többiek, igen, még Gazsó György (Linyajev) és Csányi Sándor (Murzaveckij) is, nem többel: kulturált rutinnal illesztik figuráikat a cselekmény medrébe.
Pazar színdarab, ízléses, domesztikált rendezés, fásult, unalmas díszlet (Horgas Péter) és néhány igen jó alakítás – a Farkasok és bárányok az egyébként több kellemes meglepetéssel is szolgáló szezonkezdet egyik megbízható, sikert ígérő pontjának ígérkezik.

Osztrovszkij: Farkasok és bárányok, Radnóti Színház, 2008. október 19.
Fordító, dramaturg: Morcsányi Géza. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Vodku. Koreográfus: Vida Gábor. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Valló Péter.
Szereplők: Almási Éva, Csányi Sándor, Wéber Kata, Szávai Viktória, Martin Márta, Gazsó György, Szervét Tibor, Szombathy Gyula, Adorjáni Bálint, Schneider Zoltán, Hajdú Melinda eh., Klem Viktor eh., Vodku zenekar.