Simarafoto

– Szűk két hete mutattátok be a Pécsi Nemzeti Színházban az Istenítélet című előadást, melynek alapja Arthur MillerSalemi boszorkányok című műve. Legutóbbi pécsi munkád, A képzelt beteg próbáiról te is, a színészek is úgy nyilatkoztak: ihletett időszak volt.
– A pécsi rendkívül képzett társulat, de kevésbé homogén, mint a kaposvári. Talán nem sértek meg senkit, ha azt mondom: a kaposvári „harmadik vonal” sokkal erősebb, mint a pécsi. Arra törekedtem, hogy az előadás így is homogén képet mutasson, és ez sikerült. Természetesen óriási könnyebbséget jelentett, hogy A képzelt beteg komoly siker lett, az ember, ha színész, nyilván szívesebben dolgozik egy ilyen eredmény után. Három régi tanítványom is játszik az előadásban, velük csaknem annyira értjük egymást, mintha kaposvári színészek volnának. És segítettem magamon azzal, hogy felkértem vendégnek Kocsis Palit Kaposvárról, és Róbert Gábort, akivel Nyíregyházán és a Nemzetiben is együtt dolgoztam, velük gyakorlatilag azonos nyelvet beszélünk. Azt hiszem, remekül sikerült a két vendég és a társulat találkozása.
– 1995-ben, Kaposvárott már megrendezted az előadást.
– Mégis, amikor Balikó Tamás megemlítette, hogy régi műsorterve a Salemi boszorkányok, azonnal lecsaptam rá. Két okom is volt: egyrészt nagyon szeretem a darabot, illetve amivé tizenhárom éve Kaposváron alakult a szöveg; másrészt nagyon érdekelt, hogy mit tudok kezdeni ennyi idő után egy darabbal. Mindkét kérdésre kaptam válaszokat. Világossá vált például, hogy elképesztően erős volt az a bizonyos kaposvári előadás. Onnan tudom, hogy a pécsi próbafolyamat elején kiderült, sokkal jobban emlékszem rá, mint kellene: az első két próba arra ment rá, hogy küszködtem az emlékeimmel. Aztán sikerült elhajítani a régi szöveget, és új ötleteim is támadtak. A szerkezet és az alapgondolat persze ugyanaz: a főszereplők mellett a salemi tömeg is fontos szerepet kap.
– A SZÍNHÁZ folyóirat mellékleteként novemberben megjelenik az 56 06 / őrült lélek vert hadak című előadás DVD-felvétele. Bő egy év távlatából hogyan emlékszel a botrányra, ami a bemutatót övezte?
– Rendkívül kellemetlen volt, és érthetetlen egyúttal. Mint balul sikerült Cassandra mondom neked: most, hogy a nemzeti ünnep alkalmából levetíti a tévé az előadást, újra fog éledni a tömeghisztéria. Nem a DVD-kiadás miatt, mert avval oda és azokhoz fog eljutni az előadás, ahová és akikhez kell, ahová és akikhez érdemes. És akik tavaly fröcsögve tiltakoztak, nemigen vásárolják meg a SZÍNHÁZ újságot…
– Szó volt róla, hogy két, az előadásba végül be nem került jelenet olvasható lesz a SZÍNHÁZ folyóirat valamelyik lapszámának mellékletében.
– Ha egyszer megjelenik írottan a darab, vagy esetleg valaki megrendezné, akkor bele fog kerülni a textusba. Mindkét jelenetet Isó (Mohácsi István) írta egyébként. Az első, a Sztálin-szobor ledöntése már a darab ősváltozatában benne volt: furcsa módon már az olvasópróbára elkészült. Ám végül hatalmas hosszúsága miatt – huszonöt oldal a szövegkönyvben – kimaradt, hiszen egy előadáson belül nem lehet ekkora részletet erre a képre szánni. De ahhoz is ragaszkodtam, hogy a jelenet semmiképpen ne vesszen el. Éppen ezért el is készült hozzá minden díszlet-kellék, a Sztálin-szobortól az ég haragjáig. A másik jelenet azért nagyon kedves a szívemnek, mert mindkét nagyapám szerepel benne. Az egyik, akit agyonvertek a Rákosi-érában, és a másik, egy kisvárosi-nagyfalusi ügyvéd, akinek az élete tört ketté, amikor megvádolták egy Sztálin-ellenes összeesküvésben, és soha nem tért magához abból a sokkból, ami akkor érte. Együtt vannak a kihallgató-irodában Kádár Jánossal és egy barátságos ÁVH-tiszttel.
– Egy tavaszi interjúban azt mondtad, hogy a gyakorlatban derül ki, miként tudsz, tudtok alkalmazkodni a kaposvári színház új vezetéséhez, helyzetéhez. Az évadból két hónap eltelt: milyen a hangulat Kaposváron?
– Az időm nagy részét nem Kaposváron töltöttem ugyan, de nem akarok kibújni a kérdés alól. Amikor körülbelül ötödik hete dolgoztam Pécsen, felhívott Réthly Attila, és azt mondta: ugye tudod, hogy nem abba a színházba jössz vissza, amiből elmentél. Azt hiszem, igaza van Réthlynek, azok a finom és sokrétű pókhálók, amelyek a társulatot átszőtték, már elszakadtak.
– Tervezed-e, hogy tevékeny részese leszel az új pókhálók kialakításának?
– Nem kézzelfogható, szándékosan kiépíthető dolgokra gondolok. Hanem barátságokra, szerelmekre, a szakmai beszélgetésekre, egy-egy jól sikerült próbára, egy röhögésre a kocsmában; csupa olyan dologra, amelyek igazán széppé tudják tenni a társulati létet. Talán korai még kimondani, hogy ezek mind-mind fölfeslettek, de alighanem ez történt vagy történik. Persze lehet, hogy valami hasonló épül majd ki helyette. Erről valójában akkor tudok hiteles forrásként beszámolni, hogyha újra dolgoztam a társulattal.

2008. október 23.