Ebben az évben a lebonyolításba (és a költségvetésbe) bekapcsolódott Bukarest is. Már korábban is voltak olyan produkciók – mindenekelőtt a Katona Purca˘rete rendezte Troilus és Cressidája -, amelyeket technikai okokból nem lehetett a fesztiválszékhelyen lejátszani, s így a román fővárosban kerültek színre. Ám az akkori szükség szülte megoldás most koprodukcióvá szélesedett, és ezért a bukarestiek – a május 1-jén kezdődő, tíznapos craiovai program mellett – három héten keresztül számos extrát is kaptak. A fővárosban például látható volt a Meno Fortas és Nekroëius teljes Shakespeare-trilógiája, míg a fesztiválszékhelyen csak a Macbeth. Üröm az örömben, hogy emiatt Craiovából a potenciális közönség jó része elutazott Bukarestbe, hogy megnézze a Hamletet és az Othellót is, míg a román fővárosban élő szakmabeliek többsége egyáltalán nem tette tiszteletét Craiován, ami azért intő jel.
Mindenesetre Boroghina˘ban szemernyi önzés sincs. Ő azt szeretné, ha az általa válogatott kínálat minél több nézőt megörvendeztetne. Már a két évvel ezelőtti, ötödik találkozó felülmúlhatatlannak tűnt. A fesztiváligazgató azonban, nem ismerve lehetetlent, 2008-ban az immár két városra kiterjedő rendezvénysorozatnak a Nagy rendezők, nagy előadások, Európa és a világ nagy színházai címet adta. Ennek szellemében két olyan elő­adást is meghívott a Shakespeare Fesztiválra, amely nem az avoni hattyú művéből készült. Bár a Peter Brook rendezte A Nagy Inkvizítor előadója, Bruce Myers még köthető Shakespeare-hez (ő volt Brook híres, a helyi moziban levetített Hamletjének Poloniusa, illetve I. Sírásója), A tenger asszonyát azonban mintha a kényszer hozta volna Craiovára, hisz eredetileg a szintén Robert Wil­son rendezte Téli rege volt tervben. (Sajnos a világ egyik legdrágább színházi emberének honoráriuma miatt le kellett mondani Robert Szturua Vízkeresztjéről a tbiliszi Rusztaveli Színház elő-adásában.)
A VI. Shakespeare Fesztivált hivatalosan mindkét városban a Cheek by Jowl Troilus és Cres­si­dá­ja nyitotta. Ám Bukarestben nem volt ott a produkció rendezője, míg Craiován Declan Donne­­llan személyesen vette át a fesztivál frissen alapított, tízezer euróval járó Nemzetközi Shakespeare Díját a kuratórium elnökétől, a párizsi román Georges Banutől. Maga az előadás korszerűen konvencionális. A teljes szöveg – és nem csupán a küzdőtér, illetve tévéstúdiószerű játéktér – nagyon világos: határozottan mai, kissé egysíkú olvasat, telve iróniával és némi homoerotikus töltettel. Az üresfejű Heléna és nevetségesen szépfiú Parisa például felszínes sztárpár. Az előadás legfőbb szereplője – elsősorban a Thersitest játszó Richard Cant kimagasló színészi kvalitásainak köszönhetően – a transzvesztita szolga. A Shakespeare-művet az első betűtől az utolsóig eljátsszák, ami egy időn túl picit unalmassá is teszi a három és fél órás produkciót. Igaz, az angolok számára – miként az a Royal Shakes­peare Company vezető színészének, Michael Penning­tonnak jóval szórakoztatóbb Édes William című egyszemélyes estjéből is kiderült – a „nagy nemzeti klasszikus” szent és sérthetetlen.
A kritikus Ian Herbert elnökletével megtartott kétnapos nemzetközi konferencián viszont a négy kontinensről, nagyon különböző kultúrákból érkezett elő-adók bebizonyították, milyen sokszínű a világ Shakes­peare-színjátszása. Talán Közép-Kelet-Európában keze­lik a legnyitottabb módon. Az előadások mellett erről árulkodott a Craiovai Egyetem díszdoktorává avatott, honfitársai által csak „Mr. Shakespeare”-ként emlegetett Stanley Wells egyik könyvének román fordításához írott előszava is.
Boroghina˘ tudniillik – Wells két népszerű műve mellett – kisebb könyvtárnyi szakirodalmat adatott ki, többek között az időközben elhunyt Dan A. La˘za˘rescu közel hétszáz oldalas, Bevezetés a shakespeare-ológiába című alapmunkáját, amely 1974-es megjelenésekor egyetlen nap alatt fogyott el. A craiovai szimpózium szüne­tében mutatták be Mihai Ma˘niut,iu Shakespeare- esszéket tartalmazó friss kötetét. A színikritikus-könyvkiadó Florica Ichim pedig a nemzetközi színházi élet kimagasló rendezőivel foglalkozó monográfiák sorozatát indította el, s ebben egy Robert Wilson-könyv és két, Lev Dogyinnal kapcsolatos, hiánypótló munka is megjelent. Az utóbbiak egyike Vég nélküli utazás címen magának a mesternek a színházi esszéit, illetve Plato­nov-munkanaplójának egy részét tartalmazza; a másik Maria Shevtsova professzor, a New Theatre Quaterly főszerkesztőnője, a szentpétervári társulat talán legjobb ismerője Dogyinról és a Malij Tyeatrról szóló, hétéves kutatómunka nyomán írt monográfiája, melyet a román kiadás számára egy Lear királyról szóló fejezettel egészített ki. A könyvbemutatón, amelyet pár perccel Dogyin első Shakespeare-rendezésének craiovai vendégjátéka előtt tartottak, a világhírű színházi alkotó is részt vett.
A Malij társulata már játszott Shakespeare-drámát: éppen Declan Donnellan rendezésében a Téli regét mutatták be 1997-ben. Lev Dogyin viszont a saját Lear király-ötletét tíz éven át, nagyjából a teljes Csehov-ciklus alatt csak dédelgette magában. Babonából még egy kis stratfordi földet is tartogatott a közel háromesztendős próbafolyamat során a polcán.
Tudniillik Shakespeare elvileg távol áll az érzelmes szláv lélektől. A metrikus verselésű orosz fordítások – beleértve Borisz Paszternak költői munkáját – túl patetikusan hatnak. Éppen ezért Gyina Dogyina újrafordította a darabot prózában; minden politikai, történelmi vonatkozást kihagytak, néhány monológot áthelyeztek, és így az orosz szövegkönyv jóval nyersebb, „shakespeare-ibb” lett. „Ki kellett irtanunk belőle a poézist, hogy eljussunk a poézishez” – nyilatkozta Dogyin 2006 márciusában, a szentpétervári premier idején.
A változtatások, a David Borovszkij tervezte, falemezekből álló mobil díszlet – amely Tudor korabeli gerendázatot, de hombárt vagy fürdőkabinokat egyaránt felidézhet -, a jelmezek, továbbá a szereposztás következtében a látszólag kortalan, valójában nagyon is korszerű, kelet-európai előadás egy meghatározott problémára koncentrál: a nemzedéki harcra. Ennek az elő-adásnak az apái ugyanis nem szenilisen szeszélyes, hatalmaskodó vénemberek, hanem – a színészek életkorának megfelelően – középkorú, excentrikus, elkényeztetett, hajdani diákvezérek, akik mindig is a kiváltságosokhoz tartoztak, most pedig értetlenül állnak az idő változásával szemben. Elfogadhatatlan a számukra, hogy a gyerekeik nem a saját tulajdonuk, nem bánhatnak velük kényük-kedvük szerint. Épp ellenkezőleg: ezek a fiatalok már önálló, saját akarattal bíró felnőtt emberek, akik másként akarnak élni, mint ahogy az ősök önkénye diktálná, és előbb-utóbb mindannyian fellázadnak az atyák zsarnoksága ellen. A két családfőt a nemrég Budapesten Asztrov és Ványa bácsi szerepében látott Pjotr Szemak és Szergej Kurisev alakítja.
Szemak Learje bohémnak álcázott kíméletlen egoista. Miután életében először nem az ő döntései szerint alakulnak a dolgok, az értetlenség totális testi és szellemi leépülést okoz nála. A színész nagy szeme rendkívül kifejező: egészében leképezi a hóborttól a tébolyig vezető utat. Leányai külsőleg teljesen egyformák: Goneril (Jelizaveta Bojarszkaja) és Regan (Jelena Szolomonova) gesztusaiból, mimikájából már kezdetben kitetszik, hogy minden tekintetben azonosulnak a megalázott Cordeliával (Darja Rumjanceva), akinek szenvedéseit apjuk kegyetlensége mellett a nyugati kérők tovább fokozzák. A lelkileg (és vélhetően testileg) bántalmazott lányok ésszerű viselkedése a despota Learrel szemben emiatt jogosnak tűnik. Az erőszakos családfővel való furcsa viszonyukat mi sem jellemzi inkább, mint hogy Regan és Goneril szeretkezés közben egyaránt az apjukat emlegetik. Érthető tehát, hogy Lear tébolyult víziójában mindhárom leány ugyanazt a fehér Stuart-galléros Erzsébet kori ruhát viseli, amelybe Gonerilt öltöztették „a király” első stációján. A viasz­bábok rideg, protokolláris tánca Lear bűnét demon­st­rálja: az egyéniség elnyomását.
Ugyanez a példázat rajzolódik ki Gloster és fiainak kapcsolatában is, amely a második rész fő témája. Sze­mak tekintetével ellentétben a magas, férfias Szergej Kurisev testtartásával fejezi ki a büszke egyéniség összeroppanását. Hiszen őt épp a szeme világától fosztják meg – szimbolikus értelemben is. „Megva­kítá­sa­kor” a színész a színpad legszélén, háttal ül a nézőtérnek, s miután láthatatlanul megtörténik a rémtett, feláll, hatalmas árnyéka rávetül a félhomályos színpadra, majd minden elsötétül, és további percek játszódnak vaksötétben, vagyis a közönség mindent Gloster „szemszögéből lát”. (Kurisev szemét egyébként innentől hosszú haja takarja el.)
Gyermekeinek viselkedése is meggyőzően alá van támasztva. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Ed­mund (Vlagyimir Szeleznyev) halott szülőanyját Gloster még most is leszajházza. De a másik fiával szemben még ennél is nagyobb az önző apa vétke. Ráadásul a húszas évei elején járó, rendkívül tehetséges Danyiil Koz­lov­sz­kij briliánsan játssza Edgart. Szegény Tamás­ként anyaszült meztelenül. Bár kamuflázsképpen beszennyezi a testét, tiszta marad. Hozzá próbálnak majd idomulni Lear és a barátai, a Szergej Kozirev játszotta Kent meg a Bolond (Alekszej Devotcsenko) azon az elkeseredett „bulin”, amelyből a lemeztelenedett clown majd végleg távozik. Hisz Lear elméje elborult, nincs már szükség a jobbik eszére, a Művészre, aki jelmezével is egy artista és egy kabarészínész keverékét mutatja. Fő helye a színpad szélén lévő zongora, melyen mindig ugyanazt a dallamot játssza. Az előadás végén az elárvult hangszer kísértetiesen, magától is megszólal…
Az idén Gyulán is bemutatott Nekroëius- és Pur­ca˘­re­te-előadásokról itt nem írok, ahogy felsorolni is nehéz volna a Craiovai Shakespeare Fesztivál kísérő programjait: a koncertektől a workshopokon keresztül a jelenlegi craiovai direktor, Mircea Cornis,teanu által szervezett nemzetközi főiskolás Romeo és Júlia-találkozóig.
Boroghina˘nak egyébként már 2010-re is kész a terve, címe: Generációk és új teatralitás.