…a párizsi Parsifalon, egy kurtácska Kubrick-vetítés után, a bevezető játék az előtér pástján kezdődik, plasztikszékeken ülve, kis pulpitus előtt mondják (éneklik) a magukét, kiknek színen kell lenniök.

Sörrel nem koccintunk, Parsifalon felvonás közben nem tapsolunk, így a már 1882-es ősbemutatón bevezetett, bár a házigazda által tüstént megbánt tilalom. De hát szentély volt az ennen kultusznak emelt bayreuthi építmény, és afféle „végrendelet”, műfaji megjelölésével is Bühnenweihfestspiel, ünnepi szertartás, szinte szakrális játék a búcsúzó összegzés, koronázása az életműnek. 1913-ig elvben a Parsifalt másutt nem is volt szabad adni, ezt csak a nemzetközi egyezményeket aláírni mindig ódzkodó amerikaiaknak, a MET-nek sikerült kicselezni. Ezért sem véletlen, hogy a Wagner-hívők és -mániások meg a Wagner-fóbiások és egyéb kötekedők, a rajongók és az „aprítók” (mint a csalódott végletbe átcsapó Nietzsche, avagy a tudományosságban emblematikusan kombattáns nagy Adorno) éppen a Parsifal ürügyén, példájával szoktak egymásnak szegülni; egy személyben megosztottan az is, vélt szövegértő és zenei „analfabéta” (kinek élete szégyeneként és keservével nem adatott meg a partitúraolvasás égi kegye), ki boldogult úrfi korában, az ötvenes években, a legsetétebb Rákosi-korszakban, a Hajós és a Dalszínház utca között intenzív Wagner-kultuszban nőtt fel, sőt afféle homályosan ellenálló „politikai” gesztusként is élte meg a harmadik emeleti oldalülés fura pesti faunájában, ha tapsolni lehetett, feledve már, milyen járulékos érvvel, Báthy Annának vagy Losonczy Györgynek meg Rigó Mag­dá­nak, egyszeri, nyugdíjas, sőt „muzeális” beugrásra Závodszky Zoltánnak, s őt, a tudatlan, a balga (és botfülű?) ifjút is beszippantotta a mákonyos zene, a Hollandi monológja, Ortrud inszinuáló indázása, a Mesterdalnok „ötöse”, a biliöntögető, csetepatés fúga, a „halálhíradás”, s így maradt ez azóta, az egyre fáradékonyabb tanulékonysággal gyarapodva, ha például Chéreau (és Boulez) óta némely „alagút” (Wotan/ Fricka hosszadalmas szóváltása…) is fölcsigázza érdeklődését, s így, ha érzelmi fölindultságoktól, toluló könnyektől félvén az elaggott férfiú a Furtwängler-féle Trisztánt már alig meri föltenni a technikailag elévült lemezjátszójára; s lám, mégis tud ő is sokat berzenkedni Wagneren, Richárdon, az ő szellemi habitusán, irodalmi-költői szándékain, művein átütő, azokat akár generáló s megannyi nemkívánatos vélekedést tükröző librettói.

Amúgy „capricciósan”, hol a kutya elásva: prima la musica/prima le parole, melyiké az elsőbbség? Nem volna akkora gond, ha a Gesamtkunstwerk utópiájától elragadott Wagner nem ragaszkodna annyira ennen Dichterségéhez, verbálisan is hirdetendő társadalmi, történelmi és spirituális üzenetéhez; ha a hallgató csak hallgatna, a néző beérné a nagy stilizált operai sémákkal, jók és rosszak, akarók és gáncsoskodók szembesítésével, ütköző vagy célirányos szenvedélyekkel, s nem lenne meg- és fölszólítva a bogarászó szövegolvasó és töprengő értelmező. S ha a dilemmához nem társulna még, éppen a Parsifal esetében, a járulékos kérdés: opera-é, esetleg sajátosan „beavatási” opera, netán éppúgy „szabadkőműves” ezoterikával, mint A varázsfuvola; oratórium talán, mert kevés látható dolog történik benne, két gyorsulás között álldogál a cselekmény, egy háttérfigura, Gurnemanz tartja hátán az egészet afféle statikus „evangélistaként”, míg a címadó „balga ifjúnak”, szűz legénykének alig félórányi énekelnivalója marad. Avagy a „daljáték” mégis: „szertartás”; a librettó: „Szent Szöveg”? Akkor viszont elszabadul a bölcseleti és vallásos vita, s mondogathatja bár ravaszkodó leleménnyel Wagner, hogy ő „vallásos lelkületű ateista”, Istenben tételesen nem hívő, csak valami egyetemes „isteni érzülettel” élő, ha tagadhatatlan megalomániája s (ráfogással?) nem csekély paranoiája már a kortársakkal kezdve valaminő botcsinálta „vallásalapítónak”, szektafőnöknek, „gurunak” is látta őt. Így jöhet a gyanakvás és a vádaskodás két oldalról, keresztények és Isten-tagadók részéről; ami az agnosztikusnak nevetséges és bosszantó, háborítja éppen az a hívőt. Nietzsche visongva tagadja meg bálványát, hogy „térdre roskadt a feszület előtt”; keresztény, pláne a római katolikus elhúzza az orrát az orcátlan kölcsönzések, kisajátítások, kakukkfészek manipulálás láttán: ne fosztogassa ez a senkiházi az ő szent történetét, misztériumait, liturgiáját, miséjét, legendáriumát és hagyományait – ennen dicsőségére a kéretlen vendég: Nagypénteket és Utolsó Vacsorát, keresztelést és fölkenést, balzsamot, tömjént, lábmosást, lándzsát és kelyhet, szentmisét, bor és vér átváltozását, megszentelést, Úrfelmutatást, áldozást: vade retro, supra pejló, höss ki Heliodorusszal a templomból; s ki így háborog, csak áldhatja az eget, hogy RW 1849 körül tervezett Jesus von Nazarethjéből nem lett semmi, s kuncogva tűnődhet, mi lett volna az élet alkonyán ötletként emlegetett Luther násza: asztali példálódzás Alt-Deutsch jovialitással?
Így vagy úgy: a Parsifal nemcsak a keresztényi szent dolgok kisajátítása; nagy katyvasz is manicheus és gnosztikus spekulációkból, purifikáló fundamentalizmusból, bőven hozzá a kelta alapanyag meg germán közvetítése és kiegészítése, folklórjárulék s egy-két mór motívum, hindu-buddhista Nirvána és lélekvándorlás, az ifjúkori feuerbachi bölcseletből valami maradvány bőven oldva Schopenhauerban, s van, ami éppen a mi korunkban tetszhetne, hajh, újfent, némelyekenek, bicsérdistának, Hundbesitzer-állatbarátnak, némi előGrünség, örökZöldség.
Az összezagyvált mű heterogeneitása a kihívás; ha nem is gonosz kivesézésre, tudóskodó „dekonstruálásra”(?); töprengeni, faggatni, kérdezni csupán.
Rákérdezni kronológiai zavarra, dramaturgiai tisztázatlanságokra: Titurel, a szüzességi fogadalom bevezetője vajh mikor és kivel nemzette volt Amfortast?; kinek, mikor engedett mégis a „balga tiszta” (a Fal Parsi, noha másik – hamis? – etimológiával „völgyvájó” Perce-Val), hogy Lohengrin, a „hattyús” csak-nem-fattyú, apjaként említheti bemutatkozó elköszönésében?; nem megátalkodott önös vénség-e a végelgyengülésig követelődző Titurel?; miben hal szörnyet Kundry, megérdemli-e „büntetését”, nincs reá többé szükség, hulljon a férgese?; miért kérdi Parsifal, hogy ki a Grál, ha látva inkább, mi a Grál; s mi az a kérdés, amit elkergetése előtt az első felvonás végén fel köllött volna néki tennie?
Hínárosabb területre merészkedve, vulgárisan, a vul­gárpszichológia köznyelvén: vajh az igazi vallásosságnak lehet-é legfőbb alapja a szüzességi fogadalom, ha nem kísérő jutalomként életszentség vagy fundamentalista eszelősség? Hol lehetett valójában Amfortas sebe, ha nem oldalában, de RW első ötletével is odébb és lentebb, hol, mivel, elbukni és szenvedni „vétkezett”, így jutva jószerivel ugyanoda, hol az öncsonkító mágus, Klingsor frusztrált fölindulásában kezdte? Sebe, baja néki s véle a lelki nyomorúság, szorongás, önvád? Adorno a századot végigkísérő „szifiliszfóbiát” emleget; célozhatott volna akár a véletlen egybeesésre: a „piccolo santo”, a pislogó filozopter, Nietzsche úgy menekült el a rosszlányok elől, mint Parsifal, s első ballépésre úgy nyerte el fiziológiai végzetét, mint Amfortas… Zavartan időzve még a „vájkálóban”, noha a közösen „emberiben”, allzu-nagyon emberiben, sorolgatni mily aprópénzesen köznapit leplez a librettó ködös nemesítése: az életművön végigvonuló incesztus-tematikát?, a kasztrációs szorongást?, az ödipális konfliktust?, a latens homoerotikát?, az androgün ábrándot? – utóbbit Barna könyvében RW is glorifikálta, mondván: „a szellemi és művészi tökéletesség csak akkor érhető el, ha eltűnik a maszkulin és a feminin szétválasztása.”
Elmarasztalóbban kérdezni: a Parsifalban torát ülő, s nem menti, hogy persze „ambivalens” nőgyűlölet. Kundry szinte nem is tudja, hogyan hívják, annyi a becsmérlő ragadványneve (Pokolrózsa, Ördögara, Vad Jószág, Elátkozott Nőszemély, Boszorkány), s transzhistorikus átok-sorsában volt már Heródiás, Bűnbánó Magdolna, Grundyggia, operában lehetett volna férfihúst leláncoló, állattá varázsló Kirké, Armida, Alcina; kísértés, akadály a férfiember útján, jószerivel csak önfeláldozása válthatja meg. Lulu, Vénusz, Salomé, rajnai sellők, viráglányok: ordas kurvák mindahányan, ők, egész nemük… „Az örök női mindig leránt” – nem valami megnyerő RW 1880-as naplóbejegyzése, az sem menti, ha bizonyára tréfásnak szánt Goethe-kiforgatás. S nem mi mondjuk, hanem a Wagner-ellenességgel aligha vádolható nemes lelkületű Syberberg, a filmrendező: szerzője „két motívumot köt össze: a nőt mint bűnöst és ellenfelet, illetve a bolygó Zsidóét, a kísértő csábítást az örök elátkozottsággal”. Wagner: antiszemita? Nem csupán, hajh, asztalnál, kandalló mellett, avagy, nyomósabban, hírhedt túlírt pamfletjeiben; vetül ki bőven, a korban kényszeresből, Kundry­jára is: legyen ő a Bolygó Zsidónő, kétszeresen átkosan gyengébb nemébe zárt Ahasvérus; így előzve két évtizeddel a „nemit” és a „fajit” ennenmagában gyűlölő, az öngyilkosságig szerencsétlen Otto Weiningert; igaz, a zeneszerző csak szomatizálásra hajlamos mániás-depressziós volt, a bécsi fiatalember viszont kvázizseniként is föltehetően virtigli elmebeteg.
Társadalmilag, politikailag végül a kérdezősdiben? Miért a „modern” világ romlása, hanyatlása, a „vér” fakulása, az „életerő” megcsappanása, beteg a király, agonizál az agg, lehervadnak a lovagok, tehetetlen a Mannschaft, a „konfraternitás”, a „hímközösség”, úgy árad a „dekadencia”, hogy még egy Max Nordaunak is tátva maradna a szája. Kitől várni a megváltást: korábban a benőtt homlokú Naturbursch Siegfriedtől, itt az intellektualitásában enyhén korlátozott fiútól, más „erdei embertől”, Stolzingi Walthertól talán nem, ő csak danál, ahogy a természet adta néki, szociológiai koncepciói kevéssé ismeretesek. S milyen rendet állít helyre Parsifal? Lévi-Strauss, korunk egyik utolsó humanista bölcse és inkább türelmes wagneriánus csak az „ingatag apai rend megerősítéséről” beszél, de hát folyt. köv., mások utólagos történelmi megtapasztalásokkal még Wagnerra nézve is barátságtalan föltevésekkel állnak elő…
Hagyva a majdnem évszázadnyi előkort, noha ott se minden érdektelen és porosan elévült, számos dokumentumon, fényképen ma kevésbé mosolyognánk, a mi operajáró életünkben jó húsz éven át éppen a föl-fölbukó kellemetlen kérdésekre nem kaptunk választ; sajnálatosan nem az 1951-gyel induló és ’66-ig, három lusztrumon át Wieland Wagner nevével fémjelzett „Új Bayreuthtól” sem. Az újrakezdést persze köszönteni kellett, zeneileg és énekesi szinten legalábbis „ezüstkort”, s nyilván a hitleri idők kompromittáló tényezői után a politikai és világnézeti „megtisztogatást” is. Megkésve jött, de föléledt a jó ember­öltővel korábbi Appia-féle formátumos stilizálás; s méretes volt az új, időtlen szimbolizmus, a kopár szín, a korongos játéktér, inkább beállni, mint bejárni, a fények és a színek erővonal-egyensúlya; kényelmetlen, hogy az emlékezetben maradt valami kilúgozott sterilitásnak egyhangúsága, a korrekt sivatagiság nemkívántja, mely oly kevéssé tette (szellemileg) „erotikussá” az ötvenes-hatvanas évek egész NSZK-ját. Visszatérés ugyanide? Napjainkban, nagy veszteségünkre és fájdalmunkra, Bob Wilson lett ilyen, Wagnerral is, az ő egyre tartalmatlanabbá váló dizájn-formalizmusával. Ahol tartunk, hetvenen túl, betájolásra és konokul, nékünk a legjobban kérdező és tengernyi javaslattal előálló színi értelmező, időben félúton Wieland és Bob között, máig Patrice Chéreau, DVD-n is sokadszorra tanulandó Ringjével, rétegzett bonyolultságával, archeológiai leletmentésével, továbbvivő, képzeletet serkentő metaforikusságával, látványával, példás színészvezetésével, egyszerűen az operai színészi játék forradalmasításával.
Chéreau egyedül? Mások is rokonítható jelleggel, Götz Freidrichtől Kupferig és tovább. S valami hasonlót lehetett most várni az új európai fölfedezettől, az idén Szalonikiben Európa-díjjal kitüntetett „ügyeletes zsenitől”, a már negyvenhatodik évében járó, de „kölyökzsenisen” fiatalos „fenegyerektől”, a lengyel Krzysztof Warlikowskitól, ki Párizsban, a Garnier-, illetve a Bastille-Operában Gluck (Iphigenia Taurisban), Janáñek (A Makropoulos-ügy) után most a Parsifalt vitte színre, ideje állandó művészi társa, Malgorzata Szczes´niak díszletében. Lengyel ő, avagy nemzetközi jelenség, ha fiatalabban élt Párizsban, s tanult, dolgozott Peter Brook és Giorgio Strehler oldalán; odahaza az utolsó nagy mesternél, Krystian Lupánál inaskodott, majd önállósult Krakkóban és Varsóban, s rendezett, immár Európa-szerte is, Euripidészt és (sokat) Shakespeare-t, modernizált Dibuk-játékot, Misima „ominózusát” és izraeli „csehovost” (Hanoch Levin minap a párizsi Théâtre de l’Odéonba is elhozott Krumját), nagyon emlékezetesen Sarah Kane-t (Meg­tisz­tulva) és följavítani Tony Kushnert. Lengyel ő, avagy Avignontól Stuttgartig, Münchentől Amszter­da­mig és Brüsszelig szívesen látott vendég a vendégrendező: „európai”, netán világpolgár, ha szívesen hívják New Yorkba és Tel-Avivba is? Másként, sokkal drámaibban, kettőzöttsége, tépettsége azután ennek a – baráti szóval jellemzett – „elevenen nyúzottnak”, gyökerezettséggel és globális szórtsággal jelen idejű újromantikusnak? Lengyel ő persze, nagyon lengyel, de a Hassliebe jegyében és formulájával, kinek csak baja van a lengyel társadalommal, konzervativizmussal, provincializmussal, tengernyi erkölcsi és szokásbéli előítélettel, posztszovjet szemétlerakodóval; baja, csalódottsága a kereszténységgel is, hová beleszületett, s miben felnőtt. Viszonya a zsidósághoz? Az sem olyan egyszerű, mert „betérni” valószínűleg nincs érkezése, s zaklatottságában kevésbé mérvadó a valós (vagy mitizált) származási tény (hogy atyai nagyapja katolikusoknál befogadott árva zsidó kisfiú lehetett), mint az az idegrendszeri, érzékenységi beépültség, mely, szerinte, egész civilizációnkat áthatóan, a Soa eseményéhez köti őt is. Németség, merthogy most: Wagner? Mintha oda is volna valami családi szála, s bár soknyelvű világfiként, briliáns poliglottként állítja, hogy németül éppenesen nem tud, készségesen rendez ott is; különben pedig úgy viszonyul a németséghez, mint tetemes része a lengyel értelmiségnek: gyanakvóan és bántottan, bár ki tudja, hogyan van ez őnáluk, honi mesterének, Lupának legerősebb rendezései éppen németek: Broch, Musil, Bernhard, sőt Nietzsche nyomán… S Warlikowski meg az Erósza? Szívesen emlegeti a nemiség ingázását, az androgünségig, annak tragikumát, bár amikor nyilatkozatban nagyon pontos, őszinte és szenvtelen akar lenni, nem sokkal világosabb, mint a mi Nádas Péterünk, földink is nékünk égi, az ő szép és nemes esszéisztikájában; a francia- román színházi szakember, Georges Banu talán érthetőbben szól helyette: „a határok mára porhanyósak lettek, és így Warlikowski a nemiség senki földjét járja, ott, ahol a heterók és a homók együtt lakoznak, s ő kedveli is ezt a bizonytalanságot”, legyen a tévelygés és a sajgató élvezet között ajándék a keserű szerelem. Feszültség végül, de ez harmonizálható haszonra: Warlikowski akár botránkoztatva sem fél a kihívástól, az ember(iség) sebzettségét, elesettségét nyersen fölmutatni, de nem az (ideális, felebaráti) nézőt provokálni; hozzá inkább fölismerésre, szöveget, szerepeket az élet problematikájaként közelíteni; a színházat meghívásnak, javaslatnak tekinti, befejezést, folytatást, tanulságot bízva, „kulcsot majd találj”, a közönségre.
Warlikowski rendezéseinek vannak vissza-visszatérő jegyei: kvázi-konferenciázás, az exponálás szemináriumi jellege; várótermi, mozitermes betöltendő térség; szövegvetítés, integrált feliratozás, olykor filmcitálás; a karakterek és a jelmezek, díszletelemek kor­csúsz­ta­tá­sai, kollázsai; főként operákhoz, hasznossággal, kísérő, néma árnyékfigurát fölvezetni; s persze bogarasnak tűnő ismérvek, apróságok: kórházas miliők, ágyak, alagsori mosdók és vízcsapok, jelezni talán, hogy a bio­logikumtól az emelkedettben sem lehet szabadulni.
Így tehát a párizsi Parsifalon, egy kurtácska Kubrick-vetítés után, a bevezető játék az előtér pástján kezdődik, plasztikszékeken ülve, kis pulpitus előtt mondják (éneklik) a magukét, kiknek színen kell lenniök; le-eresztett fehér falra vetített kéz formálja gyermekded graffitóját: Szeretet/Hit/Remény, később primitív jel-rajzocskákat is, lovat, nyílvesszőt, keresztet. Az agg Titurel tolószéken oldalt, a mankón bicegő (s gyógyító fürdőzésre menő) Amfortast egy megnyíló kórházi térségben szorgos ápolónők műtőasztalra fektetik, olyan a jelenet, mint a hit hunytával bonyolult gépezetre kapcsolt pápával Lupa Zarathustrájában. Föltárul azután a végig tartósított keret, hatalmas karéjos amfiteátrumszelet, talán Tulp tanár úr (Rembrandt…) „anatómiai leckéjére”, alapos (német?) tudományossággal figyelni a boncolást, a szenvedést, s vonulhatnak be, az emelkedő sorokba, a mi negyvenes-ötvenes éveink ruháiban, ingujjban, V-nyakkivágású pulóverben a diákok, a kórus, a lovagok, miért ne tovább: a fejtágítóra, teológiai továbbképzőre is egy szekta tagjai; avagy lehet a térség, hol a sokat citált formulával „térré változik át az idő” (RW), akár hivatkozás a reneszánsz kori Giulia Camillóra, az ő talányos, a térben az idő hordaléka halmozta tudást klasszifikáló Emlékezet Szín­há­zára.
Hol vagyunk? Mikor vagyunk? Német földön, kissé lengyel földön is, ha a meztéllábas, farmeres, hósipkás Parsifal úgy lép be, mint egy Isherwood-korrajz berlini prolisuhanca, mint egy gdan´ski fiatal melós, mint az a kopott munkás, kis csomaggal a hóna alatt, aki gyors fohászkodásra tért be a krakkói templomba, hol mi éppen nagy frivolul Wyspian´ski szecessziós színes üvegablakain élvezgettünk; s német-lengyel háborús időket idézhetne, afféle tábori misét, a lócákból, dobozokból összedobott alkalmi oltár.
S hol, mikor a piros bohócnadrágba és fekete malaclopóba bújtatott Klingsor (valaminő Dr. No, Dr. Strange­love, Hanussen mágus és szélhámos…) várkastélya tövében, ha az oldalról betolt lapos emelvényen orfeumi, Moulin Rouge-os, Las Vegas-os légkörben lámpás kis asztalkánál üldögélnek a Viráglányok, egyértelműen bordélyos konzumcsajszik – nem is akkora a botrány, már a kortársak is Offenbachot emlegették. Ők lepik el a jámbor legényt, kötik be szemét, rángatják le nadrágját, kötözik le székre, ügyetlenkedjék, esetlenkedjék csak, Sir Johnt a víg nők, Tomot Goose anyó, a „madám” bentlakói (s nota bene a The Rake’s Progress egyidejűleg megy a Garnier-Operá­ban); a csábítást általunk eddig soha nem látott intenzitással az oldalsó szeglet ágyán, fölkínáló térdtárással, nagy anyai incesztusfölhívással Kundry folytatná. Meg­hök­kentő, provokáló a szexnek ily heves tombolása? Talán nem mindenki tudja, hogy Wagner az ősbemutatóra eredetileg teljesen lepucérított Kundryt óhajtott volna; meglehet, Cosima intette le: így vette az énekesnő az opulens Makart festő Charlotte Walter/Messa­liná­já­ra…
Hordalékos, heterogén a Parsifal-anyag, lyukacsos a cselekmény menete: meddig, merre járt a Hős a második és harmadik felvonás között? Fenségesen nagy ívű a zene, roncsoltabb a vezérfonál a librettóban. Lehet ez is „mentsége” Warlikowskinak, ki elszórt jelzések után most talál rá a magáéra: a közelített történelemhez illesztett németség problematikájára. S akkor az ő alcíme lehetne: fragmentumok, jelenetek egy német történelemből. Ihlethette őt Fassbinder, Helme Sanders-Brahms Brecht-verset idéző Deutschland, bleiche Mutterja („Németország, sápadt anya”, 1980); a karmesteri beintés előtt, a botránkozni már nagyon vágyók fölszabadult huhogására, Rossellini emlékezetes 1947-es filmjéből, a Németország, nulla évből vetített egy jelenetsort a szétbombázott Berlinben kerengő kisfiúval, aki végül leveti magát a magasból. Így jön, 1945 elején, a frontról, bizonyára a keleti frontról sűrű havazásban a tépett köpenyű katona: Parsifal a „nagypénteki” varázshangulatba; negyedszázaddal ezelőtt már Götz Friedrich színpadán is csonkolt, szenesedett fatörzsek övezte tisztásra; itt, most KW-nál szemétkupacok és romok közé, hol a természeti béke és csoda csak egy kis káposztáskert. Szomorú, szürke minden, kivénhedt Gurnemanz, a csapzottan ősz Kundry, bokát verő télikabátjában, fázósan, vaksin kóvályog, mintha most jött volna föl a bunkerből, tért volna meg túlélőként valamilyen táborból, bóklászik egy néma szereplő, olvasgat egy keseszőke kisfiú. Megoldás, helyreállítás, ha az életnek mégis folytatódnia kell? Erlösung dem Erlöser? A talányos: Megváltás a Meg­vál­tó­nak? KW talán nem egészen így hiszi, és szóval faggatónak szívesen hangoztatja: a színházban az élet és problematikája csak „horizontálisan” érdekli őt, s így az ő megváltás-perspektívája is csak e világi lehet. S mégis, mégse, valójában éppen itt nem dolgozik Wagner ellenében; őszinte javaslata ha nem is fideista, de meghitt és nemes. Nála a kísérő látvány nem feszes ceremóniával, hanem szerény agapéval végződik. Akik vannak, megmaradtak, három nemzedék, asztalt terítenek, tányérok és poharak közé a gyertya, a KDW-ből a gondosan csomagolt üveg vörösbor. Ókeresztény békecsók, körbe kézfogás, szinte tolsztoji húsvét a Fel­tá­ma­dásból, protestáns úrvacsora, nem kevésbé, elmondások alapján erősen hinnők, széder-est, s akkor talán még Wagner is emlékeznék rá, hogy megbántott karmesterét, ki a Parsifal ősbemutatóját vezényelte, Her­mann Levit a békítgető vendéglői asztalnál külön rendelt „héber borral” kínálgatta. S akkor mégis: tolerancia, respektus, caritas, meghittség, végre polgári szolidság: a jóból, a jobbítandóból rossznak elhessegetése, kételyes óvatosság a hit sorsát, esélyeit illetően, félénk remény egy kijavuló új nemzedékre.
A Bastille-Operában, így az örök újmódi, huhogott az ádázság; rendező, díszlettervező minél eredetibb s jelesb nagyságrendű, annál inkább kijár itt néki; de Warlikowski akkor is beérkező nagy tehetség, ha a wagnerizmus csapdáit kikerülve, az elemzett és jelzett elegyesnek önkénnyel nem adhat kisajátító egységet.
A zenei teljesítményt viszont egyhangú lelkesedéssel fogadta az írott és suttogott közvélemény; mi, zenei analfabéták, megnyugodva halljuk, olvassuk, hogy mi is helyesen érzékeltünk, minősítettünk. Mert mindenütt csak dicsérik a betanító Hartmut Haenchent, egykori Boulez-asszisztenst, kinek sportos mániával méricskélt időtartama (3 óra 56 perc) majdnem egyezik a hajdani Hermann Leviével, félúton a (meglepetésre) leglassúbb Toscanini és a sebességi rekordot tartó Hans Zender között; mondják, jó így: fontoskodás nélkül finomítani, arányosan építkezni, kicsit halkítani, „kamarazenésíteni”. Nagyon elégedettek az énekesekkel is (Parsifal: Christopher Ventris, Amfortas: Marco Buhrmester, Klingsor: Jevgenyij Nyikityin, Titurel: Victor von Halem, Gurnemanz: a mélységeivel teret és időt betöltő Franz Josef Selig); az 1982 óta „világméretű” Kundry, Waltraud Meier nagyságát pedig ki merné kétségbe vonni, hiszen ha az évekkel talán valamit veszít a hangszín, a magasság, még mindig nyer véle a drámaiság. Mert, tőlünk is illetékesebben, a szépséges, királynői Meier asszony lenyűgöző színésznő is, mint volt színen, filmen „Maria”: micsoda Phaedra, Lady Macbeth, Pentheszileia is lenne!