A történet mában játszódó része főleg a színházi létformáról, görcsös kényszeredettségéről és olykor teljes tartalmatlanságáról mesél

Ne legyenek kétségeink: a füstös lokálok kisszínpadai vagy a színház ugyanúgy gyártották a valódiságot hazudó előadóművészeket, akik szüntelen megjátszanak valami homályosan elképzelt, csak részleteiben átélt vagy megértett, ekképpen üres látszatérzelmet, mint manapság a show-biznisz teszi. Egy ilyen közegben az ösztönből előtörő őszinte hang elementáris erővel képes hatni, és Edith Piaf minden túlzás nélkül ilyen jelenség volt. Életrajza már-már népmeseszerűen, közhelyesen klasszikus: szegény család, frusztrált gyerekkor, egy lelkes mentor, a világot jelentő deszkák és tragikus magánélet. A képesség: a rekedtes, de mégis megigéző hang. Kitartás, energia – a színpadon sikerek, az életben folytonos kudarc. Piaf életének fordulataiból több filmforgatókönyv is táplálkozott. A Juha Siltanen által írt, Jorma Uotinen rendezte színpadi mű, a Piaf, Piaf is ezt teszi, miközben vérbeli musicalt komponál az életműből. A Bárka Színház produkciója – amely a Helsinki Városi Színház 1989-ben bemutatott előadásának variánsa – nem nekrológ vagy édesbús nosztalgiázás, s nem is üresen kongó koncertszínház, hanem őszinte főhajtás a XX. század egyik legnagyobb hatású énekesnője, Édith Giovanna Gassion, Piaf, azaz a „veréb” előtt.

Vida Gábor (Táncos), Varjú Olga (Piaf), Solya Ádám (Táncos), Varga Anikó (Nő) és Bánki Zsolt (Táncos) / Koncz Zsuzsa felvétele

Uotinen alapállása mélyről jövő tiszteletről tanúskodik a művésznő iránt: „Amit most láttok, az egyszerűen színház, tehát játék. Edith Piaf nem lehet színházi kellék vagy karakter, Edith Piaf halott és reprodukálhatatlan, csak megidézni tudjuk. Kérem, ne is várjanak ennél többet.” Ennek szellemében az előadás nem is kelti annak a látszatát, hogy beleláthatnánk Piaf lelkébe, vagy árnyalt képet kapnánk motivációiról és személyiségéről, mindössze egy olyan nő sorsába tekinthetünk bele dalain és a fent említett életrajzi motívumokon keresztül, akiben egy életen át izzott a szerelem, aki minden porcikájával átélte azt, és aki ezt a hangulatot képes volt átadni az erre különösképpen fogékony publikumnak is. Az előadás szerkezete epizodikus, cselekménye laza háló: egy színház színpadra kívánja állítani a legendás énekesnő történetét, és miközben arról tanakodnak, vajon milyen is lehetett a negyvenes évek Párizsa, bravúros könnyedséggel fonódik egymásba a két korszak, Piaf virágkora (ott és akkor), illetve a ma (az itt és a most). Uotinen szinte észrevétlenül vált át egyik síkról a másikra, akár egy karakteren keresztül is végez időutazást, hogy végképp összekuszálva a dimenziókat, teret adhasson látomásszerű képeinek és szabadon kibontakozó fantáziájának.
A történet mában játszódó része főleg a színházi létformáról, görcsös kényszeredettségéről és olykor teljes tartalmatlanságáról mesél. Egy Nő (Varga Anikó), miközben fel akarja dolgozni, hogy nem ő kapta Piaf szerepét, próbálja megfejteni, vajon ki is lehetett ez a „veréb” – hol élt?, mit látott?, mit érzett? -, de mindhiába. Azon túl, hogy rájön: a negyvenes évek Párizsa ugyanolyan mocskos, züllött és kiábrándító volt, mint a mai, tehát egy szó sem igaz semmilyen romantikus „aranykorról”, nem jut közelebb a megformálni kívánt karakterhez. De nemcsak ő – mindenki ezzel próbálkozik: minden nő Piaf maga, s minden férfi Piaf körül legyeskedik (kivéve a Telekes Péter által határozottra és büszkére megformált, bizonytalan pozíciójú – félig férfi, félig nő – Árnyék-figurát). Ezt a kétségbeesésbe hajló küzdelmet kárörvendve követi nyomon egy öregasszony, La Moˆme Bijou (Spolarics Andrea), aki – a Piaf-változatok közül talán a legerősebbként – láthatóan nemcsak át-, hanem meg is élte azt a kort, amelyről a Nő csak álmodik. Az Árnyékon kívül La Moˆme a kapocs a két idődimenzió között, láthatóan nem találja helyét a mában, de sejtelmes emlékei azt az „aranykort” idézik, amelyről így máris elképzelhető, hogy talán mégis létezett.
„Pendlizünk” a dimenziók között: látjuk az Árnyék-figurával egybedolgozott – Marcel Cerdanra, Piaf repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt szerelmére utaló – Bokszolót, és a „Bokszolót”, azt a férfit, aki itt és most el akarja játszani őt. Emblematikus figurák bukkannak fel az orfeumok és lokálok világából: tolvajok, katonák, cafkák, színészek, matrózok (az ensemble-játékban minden színész maximális erőbedobással vesz részt, markáns jelenlétével Kálid Artúr, Pásztor Tibor és Ilyés Róbert tűnt kiemelkedőnek). A két gigantikus forgóajtó határolta kávéház-utcát formázó díszletből a kiállított fekete-fehér képek mai modern múzeumot hoznak létre, majd füstös-gőzös ringgé változik a tér, hogy vér- és izzadságszag felborzoló keveredésével megszülethessen a showbiz-élet, amely aztán porondként a „Vak Lánynak” (Ladányi Andrea) ad lehetőséget, hogy táncos slapstick-betétjében felvillanthassa kiváló komédiázó tehetségét is. Az egész tér fölé emelkedik az „ismert” Edith Piafot játszó színésznő(t játszó színésznő), Varjú Olga: bölcsességgel kevert infantilizmussal adja a „veréb” énekesnőt, akinek sajátos kacagása mélyről fakadó életörömöt sugall.
A kor és Piaf alakjának permanens lebegtetése Uotinen remek tempóérzékű montázstechnikájával párosulva kiteljesíti a musical műfaját, s szinte páratlan módon valódi, élő karakterek (nem karikatúrák vagy egyéb konstruált figurák) jelennek meg a színpadon. Senki nem tud semmi biztosat, senki nem moralizálhat és nem ítélkezhet. Szabadság – a szerelem, a műfaj, a színészek, a színház szabadsága nyilvánul meg az elő-adásban, amelynek legfőbb erejét az adja, hogy az ennek a szabadságnak világos határokat szabó musicalforma a felszabadultsággal párosulva ritkán látott energiát kölcsönöz az oly gyakran üresen kongó zsánernak.

Vida Gábor (Harlekin), Ilyés Róbert (Bokszoló), Pásztor Tibor, Dévai Balázs (Színész) és Bánki Zsolt / Koncz Zsuzsa felvétele

Mert egyetlen villanásnyi üresjárat, öncélú lézer-show vagy oda nem illő koreográfiával kitöltött felesleges pillanat sincs. A csomópontokban egyszerre több dologra (színészre, mozgásra, színpadi elemre) kell figyelnünk, olykor nagyon gyorsan váltják egymást az események, de van, amikor csak egyetlen elnyújtott, kitartott másodperc köt le bennünket. Az előadás él: ritmusosan pulzál, lüktet. Nem lezárt kerek egész, hanem mozaikos, de éppen attól nagyszerű, hogy nem akar mindenáron drámai tartalmat ránk tukmálni. „Ha ez egy rendes darab lenne”… – szólnak ki a színészek többször is. Valóban, egy „rendes darabban” nem teszik ki önmagukat a színpadra a résztvevők, nem vitáznak egymással arról, hogy ki a legalkalmasabb a szerep eljátszására, nem osztják meg problémáikat a nézőkkel, nem mosódik össze egyetlen közös térré a színpad és a nézőtér. A Piaf, Piaf semmilyen értelemben nem „rendes darab”: nem történet, nem koncert, nem musical, nem táncelőadás, hanem mindez egyben, és sokkal több annál. Uotinen ugyanis Piaf apropóján a művészről, a művészetről – a táncról, az énekről, a színházról – és az önazonos, igazi életről beszél. Ne feledjük el, hogy ez egy – némileg kényszerből – megújuló színház programadó előadása. Ebben a programban, a látottak alapján, sok lehetőség van: a progresszivitás és a sokoldalúság mellett a minőségi popularitást is előlegezi. A Bárka produkciója csillogó Gesamtkunstwerk arról, hogyan lehet és szabad alkotó és látó emberként létezni.

Juha Siltanen – Jorma Uotinen:
Piaf, Piaf (Bárka Színház)

Az eredeti díszletet a Bárka terére alkalmazta: Csík György. Jelmez: Lakatos Márk. Zenei vezető, karmester: Dinyés Dániel. Rendező: Jorma Uotinen.
Szereplők: Varjú Olga, Spolarics Andrea, Varga Anikó, Ladányi Andrea, Ilyés Róbert, Kálid Artúr, Telekes Péter, Pásztor Tibor, Réti Adrienn e. h., Trokán Nóra e. h., Törőcsik Tamás, Dévai Balázs, Fejes Kitty, Fóti Zsófi, Vida Gábor, Solya Ádám, Bánki Zsolt.