Az átíró az életkedvtől és -erőtől duzzadó, az erkölcsöket vidáman ostorozó komédiát egy általános idiotizmusba süllyedt, dekadensen kornyadozó világba transzponálta

Mintha Mohácsi János szelleme kísértene Szegeden. Persze ha néhány hete nem éppen az ő átiratában rendezte volna meg Goldoni A kávéházát Rusznyák Gábor, valószínűleg kevésbé jutna eszünkbe Háy János Mandragóra-változatáról ilyesféle párhuzam. Így azonban feltűnnek a szövegalakításban, egyes motívumok és jellemek kiforgatásában, átértelmezésében, más körülmények közé helyezésében bizonyos hasonlóságok. A szereplőkben mai megfelelőikre ismerhetünk, köznapian, pongyolán beszélnek, ha nem is különösebben szellemesen. A történet is megváltozik, egy másik világ tolakszik be az eredeti mesébe, és a kettő összekeveredik. Igaz, ezek a jegyek nem mutatkoznak olyan markánsan, nem törnek olyan elementáris erővel a nézőre, mint a Mohácsi-munkák esetében.
A látvány, amely a közönséget fogadja, viszont meglehetősen erőteljes. Dombocska tetején kecske eszeget, talán legel, talán sót nyalogat. A néző nem láthatja, de ha ismeri kicsit Machiavelli Mandragóráját, hajlamos az utóbbira gondolni, bár nem világos, miért éppen ezt a motívumot kell ilyen látványos, az egész előadást meghatározó szimbólummal kiemelni. Ám hamar kiderül, hogy a legvadabb felfordulást is békén tűrő, az egész estén végig színen levő jószágnak egészen más, sokkal fontosabb jelképi feladatai vannak. Háy János Firenzéből a Vadnyugatra helyezte át a történetet, a párizsi ficsúr ide érkezik, hogy enyhítse szplínjét, s friss élményekkel csigázza fel a nagyvilági életben eltompult érzékeit. Callimaco ezúttal Molière Don Juanjára emlékeztet, ahogyan szolgájával, Siróval az erkölcsös életről vitatkozik, és a történet végén Don Juan módjára el is hagyja az elcsábított és azonmód meg is unt falusi szépséget, azaz a természetből visszatér a civilizációba, Párizsba. De hogy a párhuzamok mégse legyenek ilyen könnyen átláthatók, a színen időnként átrohan egy valóban Juan nevet viselő ember, akit fegyveresek üldöznek, akár a kormányzógyilkos nőcsábászt, csak éppen ez esetben mintha a hatóságok kergetnék, és időnként el is kapják, föl is akasztják. A mélán táplálkozó, üldögélő-álldogáló állat tehát a vidéket, a természetet és a természet bölcs közönyét is jelzi az értelmetlen emberi törekvésekkel, lázas felbuzdulásokkal és ellankadásokkal szemben.

Fekete Gizi (Sostrata), Király Levente (Pap) és Sallai Nóra (Lukrécia) / Veréb Simon felvétele

Szóval némi abszurditás vagy talán inkább puszta esztelenség lengi körül a reneszánsz komédia feszes racionalitását. Az átíró az életkedvtől és -erőtől duzzadó, az erkölcsöket vidáman ostorozó komédiát egy általános idiotizmusba süllyedt, dekadensen kornyadozó világba transzponálta. Következetességet ezek közt az emberek közt hiába is keresnénk, arról nem is szólva, hogy miért kell Don Juan kielégíthetetlenségének, céltalanságának és mélakórjának felmutatásához éppen Machiavelli mindenben ellentétes értelmű művét elővenni. A nézőnek persze az okokhoz kevés köze van, rá az eredmény tartozik, s csak akkor kezd okokat keresni, ha az eredmény nem győzi meg.

Szabó Máté rendezőnek a játék elején mintha nagyon is kézre állna mind az átirat, mind a Khell Csörsz tervezte színpadkép. Horváth Illés a kedélybeteg szerelmes, Barnák László az öntudatos szolga, illetve „munkatárs” szerepében megfelelő, bár nem túl jelentékeny, Székhelyi József klisékből rendesen összehozza az öreg és ostoba férjet. Kőszegi Ákos viszont helyén van az intrikus Ligurio szerepében, derűje fenyegető, cinizmusa gyilkos. Nem igazán ravasz, csak éppen átlát az embereken.
A történet előrehaladtával, s ahogyan a szövegből is fogyatkozik az ötletesség, a rendező is egyre nehézkesebben oldja meg a jeleneteket. Nem könnyű a városi utcára írt eseményeket egy domb tövében elhelyezni. Arról már nem is beszélve, hogy az átirat – teljesen fölöslegesen – Lukrécia hálószobájába is bemerészkedik. Ebben a szakaszban előbb Fekete Gizi érkezése hoz némi enyhületet, ő bölcs, mértéktartó derűvel adja az anyóst, akinek hajdani laza erkölcseit Háy az eredetinél részletezőbben ábrázolja, amennyiben valamennyi helybeli férfi szereplővel hírbe hozza legalább egy poén erejéig. Majd Király Levente is átsegít egy jeleneten a hittételeket érdekei szerint magyarázó pap szerepében.
A zárókép akár erős is lehetne, ha nem éreznénk átlátszóan kimódoltnak. Juan, aki egyszer már levágta magát a kötélről a zsebéből előhúzott bicskájával, me-gint az akasztófán lóg, de a korábbi ruhacserék folytán nincs nála a kése. S akik miatt ebbe a képtelen helyzetbe került, közömbösen mondják a magukét, esetleg sajnálkoznak a szerencsétlen sorsán, de egyiküknek sem jut eszébe, hogy segítsen rajta. Éppoly közömbösek, mint a kecske.

Niccolò Machiavelli – Háy János: Mandragóra
(Szegedi Nemzeti Színház)

Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Balla Ildikó. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Horváth Illés, Kőszegi Ákos, Székhelyi József, Sallai Nóra, Fekete Gizi, Barnák László, Király Levente, Szilágyi Annamária, Savanyu Gergely.