Miről beszélgethet egy fiú és egy lány a világvége után?!

Dennis Kelly Zsákutcája (After the End) az Edin­burgh-i Fringe nagy sikere volt. A divatos szerző 2004-es darabja Pesten is hasonló fogadtatásban részesült; Magács László most az angol után a magyar változatot is megrendezte a Merlinben.
Az előadás az eredeti bemutató díszletét használja, melyet Miriam Beuther tervezett a The Bush Theatre részére, azonban az angol változattól eltérő a dramaturgiája és jelmezei, valamint karakterei is módosultak.
Az angol előadásban mind a férfi, mind a nő ruhája divatos, a férfi eleinte átlagos embernek tűnik, sőt mi több, rokonszenves is. A magyar jelmezek ezzel szemben tökéletesen jellemzik viselőiket: a fiú egyszerű atlétában, nadrágban, kinyúlt pulcsiban, mérhetetlenül slamposan jelenik meg, míg a lányt mintha skatulyából húzták volna ki. Előre tudjuk: a bezártság rajta mélyebb sebeket ejt.
A Rába Roland alakította figura már a kezdet kezdetén elárulja torz személyiségét, első mondatai előrevetítik a cselekményt. Egy pillanatig sem bízunk benne, árgus szemmel figyeljük, mikor árulja el magát. Az atomtámadás lehetőségét kizárólag a bádogváros-atombunker díszlet hiteti el, miközben – saját életünk alapján is – pontosan érezzük-tudjuk: a valóság könnyen manipulálható a média által uralt világban. Talán ezért meglepő Louise (Láng Annamária) elnyújtott reakcióideje, akit a kétely csak több nap után ráz fel ájult közönyéből. A pszichodráma és a végkifejlet szempontjából szükséges ez a dramaturgiailag jól felépített késleltetés, mégis túlságosan megtervezettnek hat.
A média hatását pontosan érzékeltetik a semmitmondó, de talán éppen ezért életszerű párbeszédek a világ eseményeiről, a természetvédelemről és a rádióról mint utolsó mentsvárról. Miről beszélgethet egy fiú és egy lány a világvége után?! Csak abba kapaszkodhatnak, ami a felszínen történt.
A jeleneteket idegrendszerünket próbára tevő, hangosan dübörgő indusztriál zenei blokkok tagolják, melyek érzékeltetik az idő múlását és a szereplőkben (nézőkben) elhatalmasodó félelmet, mindjobban felerősítve a klausztrofóbiát. A hatás azonban néhol ha­tás­­vadászatba csap át.

Rába Roland (Mark) és Láng Annamária (Louise) – Kenyeres Csilla felvétele

A bezártság a személyiségek elfojtott oldalát tárja fel. Az instabil, gyenge idegzetű Mark infantilissá és fenyegetővé, míg a határozott jellemű, irányításhoz szokott Louise a folytonos védekezéstől elgyengülve egyre kiszolgáltatottabbá válik. Éppen az önoltalmazás töri meg ellenállását, hiszen Mark állandó támadás-védekezés-stratégiája kivédhetetlen.

A paranoid Mark rávetíti félelmeit a másikra, míg az is át nem veszi szorongásait. Globális ellenségképe (a XXI. század emberének kollektív fóbiája) egyetlen nőben manifesztálódik, akit egyszerre imád és gyűlöl, hiszen mindazt megtestesíti, amitől fél, és amire vágyik. Ám a nő elérhetetlen számára – nem azért, mert nincs köztük fizikai kontaktus, vagy mert a nő nem szereti, hanem Mark paranoid énképe miatt: „én nem szeretem magamat, más miért lenne képes rá?!” Mivel nem hisz az iránta érezhető szeretetben, a barátságos közeledésben is ördögi hátsó szándékot és kegyetlenséget sejt, amit még felszínre törése előtt meg kell semmisíteni. A kés nem feltétlenül gyilkosságra, inkább a birtoklás manifesztálására szolgál: ha a lány nem szeret, akkor megalázom, ha szeret, azt úgysem hiszem el, tehát megalázom.
Magács László rendezésében a nemiség – bár ott izzik a levegőben – mellékesnek tűnik, hiszen Markot nem is maga az aktus foglalkoztatja igazán, hanem a nő teljes behódoltatása és megalázása – a kiszolgáltatottság végső fázisai. Louise megerőszakolása ezért pszichikailag nem következetes, hiszen a gondosan megteremtett lelki kiszolgáltatottságot (amit a férfi fizikai zsarolásokkal ér el) Dennis Kelly indokolatlanul kizárólag fizikai síkra tereli át, holott Mark célja éppen az, hogy a lány önszántából adja oda magát neki, tálcán kínálva testét és lelkét. Viselkedése nem egyszerűsíthető le ennyire, hiszen paranoiájából kifolyólag a támadó magatartás nála sokszor pusztán a szeretet furcsa kifejeződése – meg kell alázni azt, akit annyira szeretek, hogy megölni is képes lennék.
A kiéheztetés például a szerepjátékon keresztül a közös időtöltés, érdeklődés kialakítására, a fiú gyerekkori sérüléseinek megoldására irányul. A Dungeons and Dragons nem pusztán játék, hanem a menekülés szimbóluma, amit – mintegy a legnagyobb szerelmi zálogként – hajlandó lenne megosztani a lánnyal. Louise attól válik igazán kiszolgáltatottá, hogy Mark feltárja előtte személyiségének legmélyebb bugyrait, hiszen a feltárulkozás soha nem maradhat megtorlatlanul.
Rába Roland és Láng Annamária mintha tangózna, a lány várja a férfi következő lépését, hogy aszerint alakítsa a figurá(ka)t. Egyszer védekezik, máskor látszólag belemegy a játékba, néha ő kerekedik felül. Eltaszítják egymást, hogy aztán még szorosabban ölelkezzenek össze. A megerőszakolás azért válik ki a darab szerkezetéből, mert túl nagy távolságot teremt, és nem visz közelebb.
Az utolsó jelenet már nem ad hozzá semmi újat a darabhoz: bár Markot börtönbe zárták, elérte célját. Louise az átélt élmények sokkhatása alatt ragaszkodik a nehezen megszerzett „mindennek vége”-tapasztalathoz, újra és újra feltépi sebeit. Ez a csavar mégsem valódi fordulat, az amerikai filmek „és utána ez történt a szereplőkkel” feliratait juttatja eszembe.
Ahogy a gyilkos visszamegy a tett színhelyére, úgy az áldozat is megtenné…
Dennis Kelly: Zsákutca (Merlin Színház)

Fordította: Róbert Júlia. Dramaturg: Garai Judit. Ren­dező: Magács László.
Szereplők: Láng Annamária, Rába Roland.