Az Örkény István Színház a darab születésénél több mint fél évszázaddal későbbi kulisszák közé, a hatvanas évek túlformált közegébe helyezi Hamvai Kornél fordulatait tekintve hangsúsolyan mai fordításában A hülyéje címmel illetett Feydeau-művet. De a szintén túlformált jelenből miért is utazunk vissza az időben?

A formák és az anyagok némi stilizáción túl tökéletesen korhűek. A plafonig parkettával borított játéktérben kényelmetlenül sikkesre vett kosztümökben és lakktopánokban kergetőznek a szereplők (a díszletet és a jelmezt Izsák Lili tervezte). A hangsúlyozást és a frappáns aláfestést pedig az említett évtizedben gyakran hallható zenéket idéző ütőhangszerek szolgálják (zeneszerző: Lázár Zsigmond). A miliő ismerős a korabeli amerikai televíziós komédiákból, a hozzájuk hasonló színes vagy a hazai fekete-fehér filmekből, amilyen a Butaságom története 1965-ből vagy a Tanulmány a nőkről 1967-ből, s a formán belüli leleményes megoldások valóban humorforrást jelentenek. Az első felvonás mikrofonfrizurájú és higanymozgású fekete inasa (Mohai Tamás alakításában) különösen jó karikatúra, bár a hatvanas években nyilván kevés kollégája szaladgált a polgári portákon. A sikeres múltidézés azonban a nosztalgikus atmoszférán túl mindenképpen felteteti a kérdést: miért választották a megcsalásról és megcsalatásról szóló történet közegéül éppen ezt a korszakot?
A korban magában és az akkor készült alkotásokban – mint például a fent említettekben – adott egyfajta ellentmondás a túlformált felszín és a mélyben rejlő között. A rendezettre dizájnolt otthonokban ugyanúgy félrekacsintottak a kalandra vágyók, mint Feydeau bódítóan buja szalonjaiban. Tovább­gon­dolva, eljuthatunk egészen az emberi természet azon vonásáig, hogy igyekszik minél decensebbre rendezni a mások által láthatót, elrejteni vágyván a zűrt és zavart, ami belül uralkodik. Egy jól látható és minden történést keretező ötlet számos, a fentiekhez hasonló gondolattal alátámasztható, de az ötlet – ezúttal – mégsem válik mindent átható gondolattá, az értelmezés mozgatójává. A szereplők ugyan gyakran stilizáltan viselkednek, de nem mindenki és nem mindig, rá-adásul nem következetesen a külcsínhez igazodva. Napjaink konyhanyelvén megszólaló közönséges és érzelemből építkező, továbbá a humorosra rajzolt intellektualitást fricskázó és nadrágletolós (esetünkben kicsit durvább: párnabaszós) poénok is helyet kapnak. Akkor vajon a kettősség ezen elve szerint akár miért nem a XXI. század letisztultra sterilizált (rá-adásul sokszor retro) világába helyeződnek a történések? Talán az volna a válasz, hogy élhetőbb a praktikummal kiegészített dizájn.

Kerekes Viktória (Lucienne) és Debreczeny Csaba (Pontagnac) – Schiller Kata felvétele

Az előadás így nem mutat túl egy pontosan értelmezett, éppen ezért majd’ minden petárdáját sikeresen eldurrantó komédiánál. A darab egyébként (pimaszul röviden összefoglalva) arról szól, hogy mindenki azt hiszi a párjáról, hogy megcsalja, ezért bosszúból vissza akarja csalni, végül senki nem csal meg senkit. Egy szereplőt pedig körülbelül háromszori, valójában el sem követett házasságtöréssel vádol a hatóság, természetesen ő lesz a címszereplő (lásd A hülyéje, korábbi közismert elnevezésével A balek). Az újjászült szöveget éppen a miliő tompítja le, bár néhány egészen váratlan geg (a már említett párnaszex vagy egy eleresztett szellentés) kacagtatóan közönségessé tupírozza az előadást. A koreografált tömegverekedés és a realista játékmód együtt létezik, és bár minőségileg nincs köztük különbség, tökéletesen elválnak egymástól. A sok-sok külső és belső momentum nem olvad egy nyelvvé, az előadás emiatt kissé bizonytalanul szólal meg. Másrészről nagyon is biztosan, hiszen a lendület csupán a túlbeszélt és intellektuálisnak szánt részekben hagy alább. Kerekes Viktória a „felszarvazott” feleség, Lucienne szerepében a vallomásos és ösztönösebb pillanatokban találkozik a figurával, a kevesebb humor kevesebb kapaszkodót ad, a túlontúl sok és gyakran filoszi szöveg hamisan hangzik. Az előadásnak két „hülyéje” is van, bár Széles László Vatelinjére a régi bizonytalankodó „balek” megnevezés áll inkább, míg Debreczeny Csaba Pontagnacja valóban az önmaguk nagyságától ittas, így könnyen megvezethető „hülyék” csoportjába tartozik. Polgár Csaba szintén nehezen találja a házibarát Rédillon önmagában is képlékeny és valóban nehezen megfogalmazható figurájának hangját. Az előszobában audienciára várakozó szürke elmészről kiderül, hogy csábító oroszlán, míg egy valódi vadmacska (Armandine, Hámori Gab­riella alakításában) lefáradt kiscicává nem változtatja. Földközeli és rendkívül élvezetes Csuja Imre és Kere­kes Éva házaspárja, a hallássérült és epebajos asszony süketségéből kerekednek ki az est legjobb és legkevésbé erőltetett poénjai, másrészt végre felvillan némi érzelem az agyalós humor után: megejtő az egymás iránti odaadásuk. Takács Nóra Diána Maggie-je (Vatelin eltitkolt külföldi kalandja) angol akcentusával, vadállatszerű cserkészésével eredeti komika. Hasonlóan harsány színeket visz Bíró Krisz­ta a szoknyavadász Pontagnac feleségének alig megírt szerepébe. Még egy – kisebb – kérdőjel az előadásban: miért Pogány Judit játssza Rédillon inasának kívülről és szóban is hangsúlyozottan férfi szerepét? Amennyiben erre nem utalnának, gondolhatnánk arra, hogy a nemtelen alkalmazott anyapótlék, esetleg olyan ősrégi „berendezési tárgy”, akinek sem nemére, sem nevére nem emlékszik már senki. De ilyenformán ez nem ad hozzá az alakításhoz, sőt elbizonytalanítja azt.

Pogány Judit (Gérome), Hámori Gabriella (Armandine) és Polgár Csaba (Rédillon) – Schiller Kata felvétele

A játék többnyire leválik a közegről, az időnkénti és egyénenkénti elemeltség mellett a parkettázott padló közelében marad. A csupa parketta díszlet jelentése kétséges még, hiszen a plafonon (bizonyos, a gravitáció okozta nehézségek okán) nem járnak a szereplők. Ha Feydeau-hoz hűen értelmezzük, akkor nyilván a felfordulásra és a kétarcúságra utal. Az őrület a fejünk fölött leselkedik ránk, és a legrémisztőbb benne, hogy olyan anyagból készült, mint a biztosnak hitt talaj, amin állunk. Bármikor beköszönthet a káosz a szalonba (de akár onnan is megfoghatjuk, hogy bármikor ránk szakadhat a mennyezet). Amennyiben értelmezésünk helyt­álló, valamelyest az előadás egészére is utal: szemmel látható a sokrétűség, de a rétegek legalább fele nem szólal meg. A plafon mégis ráterpeszkedik az egész nappalira. Azaz előadásra. Bontani kéne, vagy megtörni a gravitációt.

Georges Feydeau: A hülyéje
(Örkény István Színház)

Fordította: Hamvai Kornél. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Díszlet-jelmez: Izsák Lili. Zene: Lázár Zsigmond. Rendező: Mácsai Pál.
Szereplők: Kerekes Viktória, Debreczeny Csaba, Szé­les László, Polgár Csaba, Bíró Kriszta, Takács Nóra Diána, Máthé Zsolt, Hámori Gabriella, Csuja Imre, Kerekes Éva, Pogány Judit, Mohai Tamás e. h., Ruzsik Kata e. h., Baksa Imre.
Ütőhangszeren játszik: Tömösközi László és Schlan­ger Tamás.