Utoljára épp negyven éve írtak olyan drámát, amelyben egy pókerjátékosért jön el az ördög. Pókerezni azelőtt is, azóta is szoktak színdarabokban – A vágy villamosában például komoly szituációteremtő funkciója van a pókerpartinak -, de olyasmi, hogy egy játékos lelke legyen a tét, újabb időkben, a Faust-parafrázisokat leszámítva, tudtommal csak a Ki lesz a bálanyá?-ban fordult elő. Csurkánál életpótlékként isznak és kártyáznak értelmiségi lúzerek, az ír Conor McPherson Tengeren című, 2006-os darabjában az intellektustól szűz szereplőknek szinte életprogramjuk a pia meg a zsuga. Lúzernek ugyan többnyire ők is lúzerek – és alkoholisták -, de kifejezetten lelki problémája csak egyiküknek, Sharkynak van. őérte jön el az ördög – elegáns úriember képében -, hogy érvényt szerezzen egy régi egyezségnek, amely szerint Sharky valamikor egy nyertes partiban tőle kapta meg a szabadságát meg az életét, s a szóbeli szerződés szerint egyszer revánsot kell adnia. Hogy a konkrét bűn, amiért huszonöt éve elítélték volna, egészen pontosan hogy esett, és mekkora volt (s a dolog csakugyan így történt-e), az némileg homályban marad, de enélkül is épp elég terheli a lelkét: verekedős természete és alkoholizmusa miatt sehol sem tűrik, romokban az élete. Mindössze pár napja költözött haza balesetben megvakult bátyja, Richard istá­polására a kocsmai állagú tengermelléki házba, még csak próbálkozik az absztinenciával, amikor a négyes – haveri – pókerpartiba ötödiknek beszálló idegen játékos, épp karácsony este, eljön behajtani az adósságot. El is nyeri Sharky lelkét, aki megadóan menne is már vele „a falon át” – bár korántsem az önmagára kimért ítéletnek engedelmeskedve, mint a saját, belső ördögét követő életvesztes Czifra annak idején Csurkánál -, ha nem történne a végén egy fordulat.

Ilyés Róbert (Sharky), Mucsi Zoltán (Richard) és Gados Béla (Ivan) – Szkárossy Zsuzsa felvétele

A darab korántsem kacérkodik annyira a transzcendenciával, amennyire a hevenyészett tartalomismertetés alapján föltételezhető. Nagy részét a hangulatfestés és az állapotrajz tölti ki: az alkohol hatásából, a testek nem mindig gusztusos fiziológiai működéséből, az áldatlan higiénés viszonyokból és a csökkent látásból (Richard vak, Ivan pedig vaksi, mert elvesztette a szemüvegét) következő groteszk események. Az „ördögről”, Mr. Lockhartról senki sem mondaná, hogy az, ha ő nem mondaná magáról, pontosabban saját maga nem utalna a kilétére – kizárólag Sharkynak -; egyébként csak üzletemberi eleganciájával és néhány elvontabb, emelkedettebb stílusú közlésével rí ki a többiek közül, ami nem akadályozza meg abban, hogy hozzájuk hasonlóan viselkedjék, például lerészegedjék. Sőt, neki is van lelke, talán magányos, unja a szerepét, még az is lehet, hogy szeretethiányban szenved, mert a végén, amikor egy fordulat miatt mégsem sikerül magával vinnie azt, akiért jött, elnézően kommentálja a dolgot, mintha irigyelné, hogy ezek szerint odafönt valaki nagyon szereti Sharkyt. McPherson nem igyekszik túlzottan egyértelmű lenni vagy verbalizálható üzeneteket továbbítani, ez inkább az erénye, mint a hibája; alulnézeti perspektívája, az egyszerre nevetséges és szánalmas emberi gesztusok iránti megértése, az „ír karakter” ambivalens ábrázolása – aminek teljes befogadása több helyi ismeretet kívánna, még ha Upor László rendkívül beleérző fordítása a lehető legtöbbet mentette is át a nemzeti sajátságokból – vonzóvá teszi írói világát. Bár nem a legügyesebb drámatechnikus – kétszer is ugyanazzal a nem túl eredeti leleménnyel távolítja el a színről a fölösleges szereplőket, hogy Sharky és Mr. Lockhart kettesben maradhasson -, kárpótol érte a személyes beleérzés, az életismeret és a rezignáltsággal átitatott kedély. Trükkös drámatechnikusokkal amúgy is el van látva a kortárs irodalom.
A Bárka Színház előadása a színészek kisegyüttesére épül, a szóközpontú, cselekménytelen darabok használati utasításának megfelelően. (Főleg angolszász nyelvterületen előfordul, hogy az ilyen típusú ujjgyakorlat színházi megvalósítása a szerzők kézügyességének a része, néhányan maguk rendezik a darabjaikat, ahogy McPherson is a Tengeren-t a londoni Nemzeti Színházban.) Göttinger Pál a szólamok kiegyenlítésére törekedett, mint egy kamara-kvintettben, ahol a főtémát megszólaltató hang­sze­rekkel egyenrangú, sőt néha színesebb a „kíséret”. A főtéma Sharkyé és Mr. Lockharté. Ilyés Róbertnek és Kálid Artúrnak egyaránt súlya van. Nekik a hallgatagságukkal, a belső titkaikkal kell figyelmet kelteniük, bár az „ördög” mond egy kitárulkozó, ugyanakkor rejtélyesen filozofikus monológot is. Kálid sima modorú, elegáns úriember, gondosan öltözködik, féltő mozdulattal hajtogatja össze a kabátját, hangjában hol titkos gúny, hol „több ezer éves” fáradtság lappang, ivótársként köznapian viselkedik, kivág egy nevetőáriát, kikészül a méregerős házipálinkától: olyan, mint aki élvezi a társaságot, és nem vágja földhöz, hogy dolgavégezetlenül távozik. Ilyés robusztus, magába mélyedő alkat, kontrollálja az erejét (csak egyszer mutatja ki), nem sokat árul el Sharky viselt dolgairól, inkább egy legbelül gyermeki lelket mutat, semmint egy alkoholizmusával és életcsődjével birkózó „elkárhozottat”. Lomha beletörődéssel tűri, hogy Richard ugráltassa, parancsokat osztogasson neki, munkával lássa el – a kettőjük közötti ambivalens viszony a gyakori fölfortyanásoktól a pillanatnyi elpilledésig, amikor testvériesen összefészkelődnek egy fotelban, finoman megérzékített fázisokban mutatkozik meg. A vak Richard szerepében Mucsi Zoltáné a legbravúrosabb alakítás (bizonyos értelemben főszereplővé válik), nemcsak az akrobatikus esések, zuhanások miatt, hanem a végletes – szörnyetegség és elveszettség között számos variációt végigjátszó – karakter mélyáramú jellemzésének köszönhetően. Sildes sapkája alatt – az első részben a sild alatt pislogva, a másodikban a sildet hátracsapva, az ital hatásától még inkább fölszabadulva, világtalan tekintetét euforikusan a semmibe meresztve – kicsinyes zsarnok, aki uralja a terepet, és gátlástalanul, a látóknál egyértelműbben élvezi a biológiai létet. A figurába a bohócéria is belefér, az a röhögtető geg például, amikor a gondosan oldalra irányított köpés telibe találja az általa nem érzékelhetően a túloldalára helyezkedő Ivant. Gados Béla szemüvege nélkül vaksin szerencsétlenkedő Ivanja (bár időnként mintha elfeledkezne róla, hogy rosszul lát) bizonytalan válaszai­val, idült mosolyával, szolgálatkészségével, alkohol okozta elbambulásaival is szeretetre méltó, bumfordi alak. Dévai Balázs menő macsót játszó hányavetisége Nicky szerepében szintén pontos karakterrajz a felesége telefonhívásától is nyuszivá váló, széllelbélelt fiatalemberről.

Mucsi Zoltán, Dévai Balázs (Nicky) és Kálid Artúr (Mr. Lockhart) – Szkárossy Zsuzsa felvétele

Valószínűleg valamivel több réteget lehetne kibontani a háttértörténetekből (több említés homályos marad akár Sharky, akár Ivan múltjából), legalábbis a lélektani mozaik összerakásánál erőtel­jesebb az előadás nyersesége és energikussága. Ahogy az atmoszferikusságánál is a komikus vonulata. Sebő Rózsa zegzugos-lépcsőzetes díszlete csupán helyrajzilag érzékelteti a szuterént, de nem törekszik a reggelbe forduló éjszaka hangulati váltásainak világítási effektekkel megtámogatott realizmusára. A fájdalmak, nyűglődések, menekülések tragikomikuma valamelyest benne maradt a szövegben, éppúgy, mint a léttel – vagy a „pokollal” – való öntudatlan küzdelem sivár kilátástalansága. De ne erőltessük a létélmény mélységét egy fiatal rendezőnél – ha több időt tölt és több tapasztalatot szerez (az életben és a pályán), megjön az magától.
Conor McPherson: Tengeren
(Bárka Színház)

Fordította: Upor László. Díszlet: Sebő Rózsa. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Asszisztens: Ivánovics Beatrix. Rendező: Göttinger Pál.

Szereplők: Ilyés Róbert, Mucsi Zoltán, Gados Béla, Dévai Balázs, Kálid Artúr.