Szűk horizontú, mindenestől lefokozott emberi világot jelenít meg gyorsan pergő jelenetsoraiban Háy.

Háy „házasságdrámának” nevezi színművét, amelyet azonos című novelláskötetének motívumait – szereplőit és szituációit – felhasználva írt színpadi játékká. Ezúttal nem peremvidékeken tengődő szerencsétlenek a színpadi mű szereplői, mint A Gézagyerekben vagy A Herner Ferike faterjában, hanem nagyobbrészt erőtől duzzadó harmincas és negyvenes fővárosi férfiak és nők, akik mindannyian valamiféle magánéleti csapdában vergődnek. Megcsalják házastársukat, de rendre lelepleződnek, kifáradt, megunt kapcsolatokban evickélnek, ám se kitörni, se a tönkrement viszonyukat megújítani nem képesek. Ügyvéd, pszichológus, vállalkozó, nőgyógyász a férfiak foglalkozása, a nőké meghatá-rozatlanabb: luxus módon kitartott, unatkozó feleség, aki holmi természetgyógyászati cuccokkal házal, vagy csak lestrapált szimpla „háztartásbeli”. A figurákat (az utolsó jeleneteket leszámítva) nem egyéníti különösképpen Háy, hivatásbeli karakterjegyeik szinte elhanyagolhatók, behelyettesíthetők. Beszéd­módjuk, cselekvéseik hatóköre is nagyjából hasonló; elharapott-félbehagyott mondatokban, többé-kevésbé azonos nyelvi regiszterben szólalnak meg, szenvedélymentesen pergetik napjaikat, holott, paradox módon, mindannyian valami igazi, felforgató, megváltó szenvedélyre vágynak, azt hajkurásszák elkeseredetten. Kiútkeresésük előbb vagy utóbb zsákutcába torkollik, a szeretőkkel, alkalmi partnerekkel átélt, gyorsan lezavart intim pillanataik éppúgy a hétköznapi rutin részévé válnak, mint a férjekkel-feleségekkel bonyolított kényszeres rituálék.
Szűk horizontú, mindenestől lefokozott emberi világot jelenít meg gyorsan pergő jelenetsoraiban Háy. A bemutatott kapcsolatoknak nincs semmiféle „kifutása”, hősei nem jutnak el sehonnan sehová, nem „fejlődnek”, nem rendülnek meg igazán, még drámainak tetsző pillanataikban sem; mindannyian szokásaik rabjai, „működnek” és működtetik életük mókuskerekét, anélkül, hogy egy pillanatra is megállnának, magukba néznének, s megpróbálnának szembesülni különben gyötrő magánéleti problémáikkal. Nyelvhasználatukkal is igen érzékletesen jellemzi szereplőit Háy: a kortárs szlenggel, kimérten adagolt trágársággal kevert utcanyelv, amelyen megszólalnak, átlagosságukat, perspektívanélküliségüket tudatosítja. Az epizódok lazán (és körkörösen) egymásba indáznak: a szeretőt csakhamar férjként, a kikapós asszonykát öntudatos, válni is kész feleségként látjuk viszont. Feltartóztathatatlanul hömpölyög a szerelmi körtánc, röpke légyottra feszengő házastársi civódás a válasz, körbe-karikába, mintha sosem akarna véget érni. Aztán mintha csak porszem kerülne a gépezetbe, az egyik férfi fürdőkádban ücsörögve bevallja kedvesének, hogy rákos, s a következő epizódban már elhunyt barátjuk emléke fölött merenghetnek koccintás közben a söröző cimborák: „Bassza meg, ennyi az ember élete, hogy jön egy rák, pár hónap és vége.”
Hogy mennyi is „az ember élete”, azt a darabzáró – s az előzményekhez képest sűrűbb drámaiságú – jelenetsor hivatott megjeleníteni: magányos öregasszony botorkál lassacskán a Duna-hídon Pestről Buda felé, előbb egy idős kutyás hölggyel vált szót, majd jár­mű­vek, biciklisták robognak el mellette, ő meg öregesen motyorászva idézi föl hajdani életének emlékfoszlányait, a rég eltemetett férjet, a közös élet szilánkjait.

Gregor Bernadett (Nő) és Bede Fazekas Szabolcs (Férfi) – Schiller Kata felvétele

Ezzel a kissé melodramatikus zárlattal ad Háy némi metafizikai dimenziót darabja cselekményének: a keresztül-kasul egymásba fonódó kapcsolatok, elfuserált szerelmek valamiképpen mind ide tartanak, az ürességbe, a társnélküliségbe, a magányba, majd a pusztulásba. Ami önmagában lehetne ugyan filozófiai-pszichológiai közhely, ám a leromlás, a szétesés finom szerkezetű rajza, a történetek és figurák ismétlődésében, felcserélhetőségében is megmutatkozó plaszticitása drámai erőt és spirituális töltetet ad a játéknak. Ez a Háy-darab(ok) sajátságos dramaturgiájának egyik forrása: a szerző a látszólag banális cselekvéseket és dialógusokat könnyedén képes általános érvényűvé transzponálni s a mindennapi, sablonos történésekben (és szövegekben) felmutatni a sorsszerűt, a végzetszerűt. Mindezt úgy, hogy közben tág értelmezési mezőt kínál a befogadónak: azonosulást, részvétet, kívülállást, távolságtartást.
Pinczés István, Háy dramaturgiájának kitűnő ismerője s mindmáig legjobbnak tartott A Gézagyerek című drámájának hajdani debreceni színre vivője a mű gyors színváltozásait, filmszerű pillanatfelvételeit kiaknázva rendezte meg a darabot a Magyar Színház parányi stúdiójában. A Sinkovits Színpadon fekete táblák-paravánok nyílnak-csukódnak a nézőtér előtt; egyes jeleneteket függöny határolta ablakszárnyak mögött, kivilágított lakásbelsőben látunk, s a szereplők erkélyre kilépve jelennek meg előttünk. Máskor kazettás ablaknyílásban könyökölve, a nézőtérrel szembefordulva sörözgetnek a férfiak. A rendező tervezte színpadtérnek azok a sikerültebb – vizuálisan is szuggesztív – variánsai, amelyekben a hagyományos kukucskaszínházi nézőpont elbillen: hőseinket félig szembefordított franciaágyon heverészve vagy egy kozmetikai szalon ugyancsak ferdén megdőlő tükrében látjuk. Pinczés egy részben játszatja a darabot, a teljes szövegtest elhangzik az estén (némi átszerkesztéssel), a színváltások ritmusa dramaturgiai funkciót tölt be, az ismétlődések, felgyorsulások a cselekvések monotóniáját nyomatékosítják. Az epizódokat harsogó rockzene köti össze, meg néhány villanásnyi némajáték, amellyel a rendező „továbbírja” a jeleneteket: az egymást „keresztbe csaló” házaspárok összetalálkoznak, s hosszasan néznek egymásra a riadt szeretők.
Háy drámatechnikája persze alapos csapdát állított a játékosok (és a rendező) elé: a lefokozott, stilizáltan egydimenziós jellemek és szituációk rutinból lebonyolított, önreflexió nélküli, neutrális játékra csábítanak. Az előadás ennek megfelelően úgy indul, mint egy komótosan pergő hangjáték: csak igen lassan telítődik drámai tartalmakkal a produkció. Bejön a színre a Nő (Gregor Bernadett) és a Férfi (Bede Fazekas Szabolcs), s tempósan bár, ám majdhogynem érzelemmentesen mondják a szövegüket. A második epizódban, Nő és Férj (Tóth Sándor) párbeszédében nagyjából ugyanez történik. A férfiak galériájában a rámenős, nagystílű ügyvédet játszó Sipos Imre a legmozgékonyabb és legszenvedélyesebb, a megfáradt barátot adó Rancsó Dezső a legvisszafogottabb, míg Fillár István kiégett, cinikusan önironikus pszichológust formál. Csomor Csilla Feleség­ként vidor szarkazmussal tudatosítja a franciaágyas jelenetben, hogy elege van a kötelezően abszolvált férji nyomulásból, éjszakai hancúrból, inkább már csak a gyerekekre figyelne. Tóth Éva nagyobb érzelmi hullámzások nélküli egykedvűséggel hozza a megkopott-lestrapált, karácsonyra cuccoló élettársat, Nagyváradi Erzsébet Barátnője lassan ébred tudatára, hogy milyen súlyos traumával kell szembenéznie, Benkő Nóra elegáns Szeretője odaadóan, lábaival groteszkül kalimpálva gimnasztikázik a szeretkezési jelenetben. A férfi kapkodva szedelőzködik, a nő gyöngédségre vágyik, a jelenet frivol és ellenállhatatlanul mulatságos. A darabzárlatot előkészítő röpke epizódban Dániel Vali kutyás nője sokat tapasztalt, megfáradt asszonyként próbál trécselni a sivár utcán – életről, halálról, együttélésről, szeretetről.
Legvégül addig nem látott fények gyúlnak az elő­adásban: Csernus Mariann Öreg nénije lassacskán botorkálva, lépésenként meg-megállva érkezik, meditálva maga elé néz, tűnődik, zsolozsmázik. Rozoga testet mintáz, berozsdált mozdulatokat, de meg nem kérgesedett lelket. Apró mosolyok, sötét árnyak suhannak át az arcán; emlékek, öröm és fájdalom, ahogy felidézi a hajdani, semmibe hullott éveket. Takarékos, tartózkodó mozdulatai, kutató szemvillanásai, szikár testbeszéde bölcs rezignációról, benső derűről tudósítanak.
Földhözragadt, sivár sorsok után: valódi szenvedélyről.Háy János: Házasságon innen, házasságon túl
(Magyar Színház)

Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Jelmez: Tordai Haj­nal. Szcenikus: Csákó Béla. Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes. Díszlet-rendező: Pinczés István.
Szereplők: Bede Fazeka Szabolcs, Tóth Sándor, Si­pos Imre, Fillár István, Rancsó Dezső, Gregor Bernadett, Csomor Csilla, Tóth Éva, Benkő Nóra, Nagyváradi Erzsébet, Csernus Mariann, Dániel Vali.